Hipnózis

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Hipnózis Richard Bergh festményén, 1887-ből

A hipnózis fogalmára nem adható egyértelmű definíció, ugyanis a hipnózist kutató – vagy éppenséggel praxisukban alkalmazó – szakemberek körében (legalább) két ellentétes nézőpont uralkodik a jelenség lényegét illetően.

Az egyik értelmezés szerint a hipnózis egy sajátos állapot, nevezetesen egy a módosult tudatállapotok közül. A másik megközelítés ezzel szemben a két résztvevő – a hipnotizőr és a hipnotizált – kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, és nem fogadja el azt a hipotézist, hogy a hipnózis önálló állapot volna. A szabatos szóhasználatot tovább nehezíti az a tény, hogy – az „állapot versus kapcsolat” elméleti dilemmán túlmenően – gyakran alkalmazzák a „hipnózis” szót a hipnózis gyakorlati felhasználásra, a hipnoterápiára is.

[szerkesztés] Története

Annak a jelenségnek a gyökereit, amit manapság hipnózisnak nevezünk, a középkor végén, illetve az újkorban kell keresnünk.

A XVI. században Paracelsus az égitestek és a szervezet „delejes” kapcsolatáról beszélt. A gyógyításban fontosnak tartotta, hogy a megfelelő varázsigék mellett különböző ásványi gyógyszereket is alkalmazzon. Ezzel megvetette a „mineral magnetizmus” elméletének az alapját.

A magnetikus hatás elvét vette át és folytatta más irányban Franz Anton Messmer (1720–1815). Látványos szeánszkon végzett csoportos gyógyításai (amely külsőségeiben emlékeztetett az exorcizmus szertartására) révén nagy ismertségre tett szert: ő tekinthető az első hipnózisiskola megalapítójának. Ennek ellenére gyakorlatából a verbális szuggesztió hiányzott: a terápiás hatékonyságot a titokzatos „mágneses fluidumnak” tulajdonította, amely a beteg teste fölötti kézmozgással („mágneses passzé”) átvihető a betegre.

Messmer tanítványa volt Armand-Marc-Jacques de Chastenet Puységur márki (1721–1825). Ő kezdetben elfogadta mestere elméletét, de praxisából – szemben Messmerével – hiányoztak a látványos elemek. Pácienseinél – akiknél verbális szuggesztiókat alkalmazott – az alvajárókéhoz hasonló magatartást tapasztalt, ezért állapotukat provokált szomnambulizmusnak nevezte el.