Osztrák császári himnusz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Zeneportál

A volt osztrák császári himnusz (kezdőszavai alapján a Gott erhalte) többféle szöveggel az osztrák császárság állami himnusza volt a 19. század elejétől az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as megszűntéig.

[szerkesztés] A himnusz története

[szerkesztés] Az első változatok (1791–1854)

Az osztrák császárság címere 1867-től

Az első szövegváltozat Lorenz Leopold Haschka (1749–1827) 1791-es szerzeménye, a frissiben trónra lépett Ferenc császárt köszöntötte akkor még Gott erhalte Franz den Kaiser kezdettel. Nyilvánosan először 1797-ben énekelték, zenéjét pedig nem kisebb nagyság, maga Joseph Haydn komponálta burgenlandi népdalmotívumok felhasználásával. A napóleoni terjeszkedéstől fenyegetett Ausztriában fontos szerepe volt a nemzeti öntudat erősítésében e népszerű, lelkesítő, némileg egy katonai indulóra emlékeztető alkotásnak.

A kezdettől félhivatalos nemzeti himnusznak számító mű 1826-tól lett hivatalosan is azzá, de nem Haschka szövegével, hanem egy ismeretlen költőnek a Napóleon fölött aratott szövetségi győzelmet ünneplő versszakaival.

A szöveget Ferdinánd trónra léptével 1835-ben amúgy is át kellett volna írni Franzról Ferdinandra, de ha már hozzányúltak, a korábbi szöveget megint lecserélték, ezúttal Karl von Holtei (1798–1880) sziléziai költő soraira. A bécsiek tetszését azonban egyáltalán nem nyerte el ez a változat, hiányzott belőle – úgymond – a „jellegzetes bécsi íz”, s az sem tetszett a hazafias osztrákoknak, hogy nemzeti himnuszuk szerzője „holmi” porosz légyen. Így váltotta fel a hányatott sorsú himnusz szövegét Zedlitz báró (1790–1862) műve. Ez végre elnyerte a bécsiek tetszését, nem is kellett rajta többet változtatni, eltekintve attól, hogy 1848-ban, Ferenc József uralkodásának kezdetén az első sorokban Fedinand helyét megint Franz foglalta el.

A Haydn-féle kotta az első szövegváltozatok egyikével, 1. versszak
( hallgat (.ogg, 156k))

[szerkesztés] A végleges változat (1854–1918)

1854-ben, miután az uralkodóváltáskor megint felbuzdultak a himnuszszerzők, sőt maga Franz Grillparzer is megpróbált az udvari kancellárián (melynek munkatársa volt) lobbizni az 1848-ban írott saját verziója érdekében (sikertelenül), pályázatot írtak ki olyan szövegre, amit nem kell minden uralkodóváltáskor lecserélni, tehát a keresztneve lehetőleg ne szerepeljen benne. Az az igény is megfogalmazódott, hogy a himnusz a zűrzavaros 19. század derekán, a Német-római Birodalom megszűnte után és a német egység eszméjének hajnalán töltse meg lelkesítő tartalommal az önálló osztrák Vaterland (haza) fogalmát. A sikeres pályázat lezárultával megszületik a végleges változat (lásd a jobboldai keretben), Johann Gabriel Seidl (1804–1875) szövege, a Haschka-féle első vers átdolgozott, bővített és immár keresztnévmentes változata. Ebben a formájában lett az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos himnusza (a magyar mellett); a soknemzetiségű monarchiának egyéb nemzeti, nemzetiségi himnuszai nem kaptak hivatalos státuszt.

[szerkesztés] A szöveg jellegzetességei és a magyar fordítás

Láthatólag az angol himnusz („God Save the King/Queen”) lebegett példaképként a szerző(k) előtt, az összevetésből azonban jellegzetes különbségek tűnnek ki. Hangneme az angol himnuszéval ellentétben nem polgári öntudatról, inkább alattvalói érzületről árulkodik. A vallás kiemelt helyet kap: a „szent hit” a katolikus hitet jelenti a szövegben. Az uralkodó személyére nézve az angol szöveghez képest jellegzetes új vonás az erőteljes paternalizmus („Ossza bölcs parancsszavát”, illetve az eredetiben: führ' Er uns mit weiser Hand). A Habsburgok trónját az osztrák örökös tartományokhoz (örökre!) kötő következő kijelentés is inkább az uralkodóház forró reményéről, mint történelmi realitásokról számol be: Innig bleibt mit Habsburg Throne / Österreichs Geschick vereint).

Az egyversszakos hivatalos magyar fordítás befejező két sora fordítói lelemény: az a bizonyos „égi kéz” immár a magyar hont „egyesíté” a Habsburg trónnal: ez a fogalmazás a szabadságharc bukása után évtizedekkel, a kiegyezés utáni, szilárd monarchiában is komoly indulatokat keltett Magyarországon; talán nem véletlen, hogy a magyar fordítást érdemes alkotója nem vállalta a nevével, és hogy a közös himnusz igen kevéssé volt népszerű a békebeli Magyarországon. (Mikszáth Kálmán A gavallérok című művében a menyegzőről hazatérőben levő urak „szomorú nótát” kérnek a cigánybandától, mire a huncut prímás rákezdi a Gott erhaltét^[1])

Hazánkban forgalomban volt egy népszerű paródiája is a himnusznak: egyszerűen a magyar kártya lapjait énekelték oda és vissza a következő rendben (visszafelé számlálva a „disznó” az „ász” másik neve), ismételni a végtelenségig lehet – ezzel a kellemetlen, nemzeti érzést sértő Gott erhaltét értelmetlen kiszámolóvá fokozták le, megfosztották erejétől (lásd apotropaikus rítusok): ||: hetes, nyolcas, kilences, tizes, alsó, fölső, király, ász :||, ||: disznó, király, fölső, alsó, tizes, kilences, nyolcas, hetes :||.^[2]

[szerkesztés] Jegyzetek

1. ^ Mikszáth Kálmán, A gavallérok, Budapest, Európa, 1996, 285–286, ISBN 963 07 6049 5.
2. ^ Lásd NationalAnthems.us Online Forum [1].

[szerkesztés] Források

• Alexander Sixtus von Reden, Az Osztrák–Magyar Monarchia (Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig), Budapest, Széchenyi Kiadó, Salzburg, Nonntal, 13–16, ISBN 963 02 7208 3.