Ruandai népirtás

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Ruandai népirtás egymillió ruandai szervezett legyilkolása volt 1994-ben. A leggyakrabban etnikai konfliktus kitörésének tekintik, melyben a többségben levő hutu milíciák a hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást próbáltak végrehajtani a kisebbségben levő tuszik és a mérsékelt, a népírtással egyet nem értő hutukkal szemben. Mások a politikai elit mozgósító erejére és a milíciák fegyverrel való ellátására helyezik a hangsúlyt. A népirtás méretére vonatkozó figyelmeztető jelek és a közben szerzett információk ellenére az Egyesült Nemzetek Szervezete – a többi első világbeli országgal egyetemben – megtagadta a beavatkozást. A beavatkozás hiánya miatti elkeseredett tiltakozás az ENSZ vezérelv kidolgozói ellen irányult, többek között Jacques-Roger Booh-Booh ellen, valamint olyan országok ellen, mint Franciaország és az Egyesült Államok.

A népirtás akkor ért véget, amikor a tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army) betört a szomszédos Ugandából, és tuszik vezette kormány vette át a hatalmat. A népirtás következményeként hutuk százezrei menekültek el Kelet-Zairébe (most Kongói Demokratikus Köztársaság). Az erőszak és annak emléke még most is érezhető az országon és a régión. Mind az Első, mind a Második Kongói Háború gyökerei a népirtásban keresendők, továbbá a hivatkozási pontja a Burundiai Szabadságharcnak is.

Tartalomjegyzék 1 Háttér 1.1 Gyarmati történelem 1.2 Saját kormányzat 1.3 Az erőszak más megnyilvánulásai 2 A népirtás előzményei 2.1 Arushai kiegyezés 2.2 Felkészülés a népirtásra 2.3 Kezdeti gyilkosságok 3 Népirtás 3.1 UNAMIR 3.2 RPF újra támad 3.3 Béke törekvések 4 Jog, béke, reformok 5 Lásd még

[szerkesztés] Háttér

Ruanda egyike azon kevés afrikai államoknak, melyek megtartották ősi határaikat. A Ruandai Királyság – melyet a tuszi királyi család kormányzott – irányította a régiót az egész ismert történelem során. Bár az arisztokráciát nagy részt a tuszik alkották, a faji határ nem volt markáns. Sok hutu volt a [[nemesség]ben, és jelentős vegyülés is tapasztalható volt. A Tuszik többsége – ami a népesség 15-18%-át jelenti – egyszerű földműves volt, csakúgy, mint a hutuk többsége.

[szerkesztés] Gyarmati történelem

1880-ban a brüsszeli konferencián az országot a németeknek adták, de a század végéig nem volt jelentős német jelenlét. Az első világháború után a belgák megkaptak néhány német területet, köztük Ruandát. Igyekeztek egyszerűsíteni a dolgokat: a nagyobb részben tuszi elitet átalakították kizárólagosan tuszi elitté, ahol a társadalmi pozíciót az etnikai hovatartozás határozta meg. A gyarmati igazolványok az etnikai hovatartozást használták osztályozásra annak ellenére, hogy a tuszi és a hutu kulturális jellemzők több helyen is azonosak voltak, többek között megegyeztek a geográfiai és a nyelvi tényezők, valamint a hagyományok. A tuszik élvezték a privilegizált helyzetüket a belga uralom idején, és képesek voltak biztosítani a jobb munkát és a jobb oktatást a következő húsz évre.

Belgium irányította mind Ruandát, mind a szomszédos Burundit az Első világháború végétől 1962-ig, a felszabadulásig. A belga gyarmatosítást – mind Ruandában és Burundiban, mind a Belga Kongóban – brutalitással és hozzá nem értéssel jellemzik. Sokan azzal vádolják a belga rendszert, hogy teljesen felkészületlenül hagyták a gyarmatokat a felszabadulásra. Mindhárom ország történelme erőszakkal és szomorúsággal teli a felszabadulásuk óta. A britek által irányított Nagy Tavak régió Tanzániában és Ugandában nem szenvedett hasonló erőszaktól.

[szerkesztés] Saját kormányzat

A Második világháború után a ruandai belga gyarmati közigazgatás az ENSZ ellenőrzése alá került, és így azt várták tőle, hogy felkészíti Ruandát a függetlenségre. A belga kivonulás előtti választásokon a nacionalista Hutu Felszabadulási Mozgalom Pártot (PARMEHUTU) választották meg 1959-ben. Elindítottak egy programot a hutu többség felemelkedésének gyorsítására, amit a Nyugat elnézett. Amíg a tuszik a gyarmatosító erők kegyét élvezték, a Tuszik megítélése megváltozott: immáron feudális hűbérurakként tekintettek rájuk. Úgy tekintettek erre a lépésre, mint a tuszi vezetés elűzésére a hutu többség által. Ez a folyamattal kapcsolatos erőszakhoz vezetett. 20.000 tuszit öltek meg és még 200.000 menekült el a környező országokba.

A függetlenség elnyerése után a PARMEHUTU a Hutu nacionalizmosan alapuló egypárti rendszert alakított ki. 1964-ben és 1974-ben olyan programokat indítottak, mely keretén belül nagy számú Tuszit öltek meg és mégtöbbet kényszerítettek száműzetésbe.

1973-ban Juvénal Habyarimana egy katonai puccs során magához ragadta a hatalmat, így elűzve a PARMEHUTU-t, de továbbra is a Hutu nacionalizmut használta ki a hatalma fenntartására.

[szerkesztés] Az erőszak más megnyilvánulásai

[szerkesztés] A népirtás előzményei

[szerkesztés] Arushai kiegyezés

[szerkesztés] Felkészülés a népirtásra

[szerkesztés] Kezdeti gyilkosságok

[szerkesztés] Népirtás

Mintha a gyilkosságok előjelek lettek volna, a katonaság és a milícia elkezdett razziázni és gyilkolni a tuszik, valamint a politikailag mérsékelt, az etnikai hovatartozással nem foglalkozó Hutuk között. Nagy számú ellenzéki politikust is meggyilkoltak. Sok nemzet kimenekítette az állampolgárait Kigaliból és bezárta nagykövetségét, ahogy az erőszak fokozódott. A nemzeti rádió otthonmaradásra szólította fel a lakosságot, és a kormány által finanszírozott RTLM rádió maró támadásokat intézett a Tuszik és a mérsékelt Hutuk ellen. Úttorlaszok százait állította fel a milícia Kigaliban és vidéken. Dallaire tábornok és az UNAMIR – akik a tuszikat kísérték és védték Kigaliban – képtlenek voltak bármit is tenni, ahogy az erőszak kiterjedt, és ráadásul őket is elkezdték támadni az RTLM-en keresztül.

A gyilkolás gyorsan kiterjedt Kigaliból az egész országra. Április 6. és július eleje között a megjósolhatatlanul gyors népirtásban hivatalosan 937.000 Tuszi és mérsékelt Hutu halt meg a milíciák szervezett bandáinak kezei között, melyek Interahamweként váltak ismertté. Az egyik ilyen mészárlás Nyarubuyeben történt. Még az egyszerű civileket is felszólította a tisztviselők és a kormány által finanszírozott rádió, hogy öljék meg a szomszédaikat. Akik nem voltak erre képesek, azokat a legtöbb esetben szintén megölték. "Vagy részt vettél a mészárlásban, vagy téged mészároltak le" – emlékszik vissza egy Hutu, akit részvételre kényszerítettek. Az elnök pártja, – az MRND – maga is belekeveredett a népirtás szervezésének több mozzanatába is.

A legtöbb áldozatot a saját falujában vagy városában ölték meg, gyakran maguk a szomszédok vagy a helybeliek. Az Interahamwe a legtöbbször úgy ölte meg áldozatait, hogy lekaszabolta őket a machétéikkel, bár néhány katonai egység lelőtte őket. Néhány faluban az áldozatokat bekényszerítették a templomokba vagy iskolákba, ahol Hutu szélsőséges bandák kaszabolták le őket. 1994 júniusában 3000 Tuszi keresett menedéket Kivumu katolikus templomában. A helyi Interahamwe a helyi rendőrségtől kapott bulldózerekkel rombolta le a templom épületet. A menekülni próbáló embereket machétékkel gyilkolták le.

[szerkesztés] UNAMIR

[szerkesztés] RPF újra támad

[szerkesztés] Béke törekvések

[szerkesztés] Jog, béke, reformok

[szerkesztés] Lásd még

• Hotel Rwanda – Egy film Paul Rusesabaginaról, a Kigali hotel vezetőjéről, ami Tuszik és mérsékelt Hutuk menedékhelye lett.