Várgróf

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A várgróf vagy magódgróf a gróf és a báró közötti főnemesi cím.

A magód- vagy várgrófi címet eredetileg a grófok helyettesei, tisztviselői viselték, később a király által adományozott rangként volt ismeretes, a tulajdonképpeni társadalmi státus egyfajta kiemelő jelzőjeként. Sok esetben magasabb rangú (hercegi, őrgrófi, grófi) családok nem rangidős tagjai viselték a magódgrófi címet.

A várgrófi (latinul: vicecomes, franciául vicomte, angolul viscount, olaszul visconte, németül Vizegraf vagy Burggraf, spanyolul vizconde) cím Magyarországon rendkívül ritka, magyar királyok nem adományozták, csak hazánkba költözött idegen családok, illetve külföldi uralkodók által magódgrófi rangra emelt magyar nemesek használták. A két világháború közötti magyar közéletben ismert Rothermere lord a kevés magyarországi várgróf egyike volt. A magyar nemesi szokásjog szerint a család valamennyi tagja viseli a címet.

Magyarul algróf és vikomt formában is ismeretes.

[szerkesztés] VICOMTE

Egyes európai országokban főnemesi rang a gróf és a báró között. Angolul viscount, franciául visconte, modern francia vicomte, latin vicecomtes, algróf, helyettes gróf értelemben. A Karoling-korban a grófok (comes) alá rendelt időszakos, vagy állandó segítők, akik a grófot hivatalában helyettesítették. A ~címre vonatkozó szorványos adatok a 9. században felbukkannak a kapitulárékban (királyi rendeletekben), királyi és magánoklevelekben, ítéletlevelekben, amelyek az egykori Római Birodalom nyugati frank területeire és Itáliára vonatkoztak. A Rajna jobb partján fekvő keleti frank területeken azonban szinte teljesen hiányoztak. A 9. század utolsó harmadában szinte minden nyugati frank és itáliai grófságban volt ~. Olykor a grófság egy területét is megkapta. A gróf távollétében, vagy a hivatal időszakos üresedésekor a ~ teljes jogkörben járt el. Eredetileg a ~ a grófnak és az uralkodónak is hűbéri hűséggel tartozott, a gyakorlatban azonban inkább a gróftól függött, ezért a 9. század második felétől származnak, a 10. századtól vált általában örökölhetővé, a 11. században pedig létrejöttek a ~i birtokok, ekkor különvált a birtok és a hivatal. Dél- és Délnyugat-Franciaországban is a ~ előbb a grófok alá rendelt hivatalnokokat, a 9-10. századtól a Nyugati Frank Birodalom felemelkedő hercegségeit (a ~ irányítás alatt álló terület, vicomté) jelentette. A feudális rend kiépülése és az örökletesség kialakulása folyamán egyes családok hatalmas birtokokat tudtak egy kézben egyesíteni. Hatalmukat csak az albigensek elleni háború törte meg a 13. században. A délnyugat-franciaországi területeken gyakran az ancien Régime bukásáig megőrizték jelentősségüket. Normandiában a ~ok mindvégig a helyi közigazgatás alappillérei voltak, így a cím örökletessége sem alakult ki. Ez a normann rendszer terjedt el dél-Itáliában is, azzal a különbséggel, hogy nemcsak az uralkodó, hanem egyes grófok is neveztek ki ~okat. A 11. század végén a ~ hivatala, amelyet korábban a normann vezető réteg tagjai is betöltöttek, veszített jelentősségéből, feladata a jogszolgáltatásban és közigazgatásban való részvétel lett. Az angolok 1387-től ismerik a franciáktól átvéve a rangot. Az első brit viscount-tot VI. Henrik nevezte ki 1440-ben (Beaumont viscountját). Az uradalmát „viscountship-nak" vagy „viscounty-nak" nevezték a női változatát „viscountes-nek”. Az angolszászoknál megyei felvigyázó, felügyelő feladatokat ellátó személyek (shire reeve = sheriff) nem nemesi címként kapták, hanem királyi hivatalt töltöttek be.

A viscount koronája 16 ezüst golyóval díszített ágból áll körben elhelyezve. A koronát, mint heraldikai koronát a címerpajzs felett hordják.

Olaszországban gyakran a grófi család fiatalabb tagjait nevezték visconte-nak, kisebb saját földbirtokkal.

Portugáliában az első visconde-t V. Alfonz nevezte ki. 1848-1880 között 86 új címet osztottak ki.

Spanyolországban IV. Fülöp (1621-65) kezdte el adományozni a címet, és folytatták ezt az adományozást 1846-ig a királyok.

[szerkesztés] ALISPÁN

Latin vicecomes. Vármegyei tisztségviselő Magyarországon, aki a 13. század végétől az ispán, a 15. századtól a főispán nevezett ki helyettesének a familiárisai közül. Ez a magánjogi viszony nagyban befolyásolta az 1 közjogi működését. Általában minden vármegyének két ~ja volt. A 14. század közepétől kezdve a távol lévő ispán helyett az ~ elnökölt a vármegyei törvényszéken. Az ő nevére érkeztek a királyi parancsok, s az okleveleket is ő állította ki a szolgabírókkal együtt. Vezető szerepe volt a megyei igazgatásban és igazságszolgáltatásban. A nemesek már a 15. századtól arra törekedtek, hogy beleszólhassanak a kinevezésébe, de csak a mohácsi vész (152) után vált a nemesi önkormányzat tényleges tisztviselőjévé. Ekkortól a vármegye beleegyezése kellett a megválasztásához (1548. évi LXX. tc.). a kérdést az 1723. évi LVI. tc. zárta le, eszerint a főispán négy jelöltje közül a vármegyei közgyűlés választotta. Az ~ elnökölt a testületi szervekben és a vármegyei törvényszéket (sedriát) is legtöbbször ő vezette, s alkalmanként az úriszéken a megyei hatóságot képviselte, majd a 17. században kialakuló alispáni ítélőszéken is bíráskodott. Rendelkezett a megyei adminisztrációval, tisztviselőkkel, végrehajtotta a központi intézkedéseket és a vármegyei közgyűlés rendelkezéseit. A kiegyezés után a vármegyei törvényhatóság első tisztviselője, a vármegyei közigazgatásának vezetője, a vármegyei tisztviselőkar főnöke (1870. évi XLII. tc.). Intézkedési jogköre volt minden olyan ügyben, amelyet a jogszabály nem utalt más szervek hatáskörébe. Végrehajtotta a kormány rendelkezéseit. Feladatkörét az 1886. évi XXI. tc. határozta meg. Az ~ hat évre választották. A tisztség a helyi tanácsokról szóló törvénnyel (1950. évi I. tv.) szűnt meg.