Damjanich János

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Damjanich János (Temesőr, 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok

Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból számazott, apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Ő is katonapályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. 1848 áprilisától a 61. gyalogezredben szolgált főszázadosi rangban.

1848 áprilisában szóváltásba keveredett Haynau altábornaggyal, aki a magyarokat és Kossuthot szidalmazta, ezért Olaszországba vezényelték, de visszakérette magát Magyarországra. A honvédsereg szervezésekor, 1848 júliusától már őrnagyi rangban vett részt a híres vörössipkás szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja – a „vörössipkások” – a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége volt.

Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan haladt a katonai ranglétrán. Októberben alezredessé, novemberben ezredessé nevezték ki. Decemberben kapta meg a tábornoki rangot, ekkor a bánsági hadseregben szolgált. 1849 márciusától a 3. hadtest parancsnoka lett.

A tavaszi hadjárat több jelentős ütközete fűződik a nevéhez. A szolnoki ütközet megnyeréséért 2. osztályú katonai érdemrenddel tüntették ki. Győzelmet aratott még Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál is. Április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált. Július 10-től az aradi vár parancsnoka lett, augusztus 17-én a cári csapatok előtt tette le a fegyvert.

Kötél általi halálra ítélték, és az aradi vértanúk egyikeként 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”