Elám

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Elám területe. A Perzsa-öböl a feltételezett bronzkori méreteivel van feltüntetve

Elám, elámi nyelven Haltamti, később Atamti egy ókori iráni államalakulat volt, amely a történelem kezdete előtti időszakban közös fejlődési utat járt be Mezopotámia térségével, majd kisebb lemaradással önálló kultúrát hozott létre, és évezredeken keresztül fenyegetést jelentett a Folyóközre, amivel mindvégig szoros gazdasági és kulturális kapcsolatokat ápolt.

[szerkesztés] Elhelyezkedése

Elám a mai Irán délnyugati részén, a Zagrosz és a Perzsa-öböl közötti vidéken, nagyrészt a mai Húzisztán tartományban helyezkedett el. Legjelentősebb folyója a Karun volt, melynek alluviális síkságán alakult ki a később központi jelentőségű Szúsza. Fontos természeti erőforrás volt Nyugat-Elám számára a zsírkő, amelynek kereskedelme hozzájárult ahhoz, hogy a térség Mezopotámia méltó vetélytársává váljon.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] A legkorábbi idők

Elám legfontosabb városa a Kr. e. 4000 körül alapított Szúsza volt, amely vallási központként tett szert nagy jelentőségre. Együtthaladását a nyugatabbi régióval jelzi, hogy az írás legelső előzményeinek tekintett számlálókövek Uruk és más folyóközi városok mellett itt is felbukkantak. A Kr. e. 4. és Kr. e. 3. évezredben protoelámi kultúrát találtak az övezetben, amely önálló elámi írást fejlesztett ki. Ezt a mai napig nem sikerült megfejteni.

A koradinasztikus kor Mezopotámiája már intenzív kereskedelmi kapcsolatokat ápolt a térséggel, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az ún. Sumer királylistán két elámi város, a Dijála mentén fekvő Awan és Hamazi is szerepel. Az emlékek szerint a kisi Enmebarageszi vagy a lagasi Éanatum is kiterjesztette hatalmát a keleti térségre.

Az elámiak ekkoriban vették át az ékírást. A legenda szerint Enmerkar uruki király és a legendás Aratta város uralkodója közti kereskedelmi megállapodás keretében történt meg az átvétel, hogy a gazdasági kapcsolatok zavartalanul működhessenek.

[szerkesztés] Az első felemelkedés

Elám csak az Akkád Birodalom idejében lépett a valóságosan is dokumentált történelem színpadára. Kr. e. 2200 körül Puzur-Insusinak, Awan királya először egyesítette Elámot, azonban a III. uri dinasztiához tartozó Sulgi alig kétszáz év múlva ismét kis államok halmazával tette egyenlővé a területet. A hegyvidéki régió azonban megőrizte függetlenségét, és – mint később oly sokszor – a térség súlypontja az elfoglalt Szúszából a keleti Ansanba tevődött át.

Ibbi-Szín bukását is a Simaskit, Ansant és Szúszát egyesítő elámi uralkodó, Kindattu Kr. e. 2004-es támadása okozta. Urból csak Kr. e. 1995-ben sikerült kiverni az Ibbi-Színt elhurcoló elámiakat, akik felett még vagy száz évig a Simaski-dinasztia uralkodott, majd az Eparti-dinasztia váltotta fel.

Elám királyai magukat ettől az időszaktól fogva magukat a szukkalmah címmel illették, ami a III. uri dinasztia idején annak a Lagasban székelő tisztviselőnek volt a címe, aki a keleti területek irányításáért felelt. A Kr. e. 18. században, Hamurappi idején sikertelenül próbáltak meg beavatkozni a térség ügyeibe Esnunna városán keresztül: az Óbabiloni Birodalom legyőzte Elámot. Tartós hódításra nem került sor, és ezután négyszáz éven keresztül az Iráni-medence alig hallatott magáról. A királyok nevei ismertek, azonban a feliratos anyag meglehetősen szegényes.

[szerkesztés] A második virágkor

Részlet Untas-Napirisa sztéléjéről (Louvre)

II. Kurigalzu (Kr. e. 1332 – Kr. e. 1308) kassú király nevét számos elámi területen előkerült lelet megőrizte számunkra, és babiloni feliratain is dicsekedett a keleti győzelmekkel. Ez nem bizonyult tartós hódításnak, ám eredményeképpen új dinasztia került Elám trónjára. Igehalki és utódai felvették a harcot a kassú Babilonnal, hatalmuk növekedését számos építkezés jelezte. Mi több, Untas-Napirisa (Kr. e. 1260 – Kr. e. 1235) a restaurálások mellett új fővárost emeltetett, Ál-Untas-Napirisát.

A Kr. e. 12. század első felében uralkodott Sutruk-Nahhunte, aki felirata szerint átkelt az Ulájon, és egy nagyarányú hadjáratban térdre kényszerített 700 várost, köztük Esnunnát, Szippart, Dúr-Kurigalzut, Dúr-Sarrukínt és Opiszt. Ékes bizonyítékul Szúsza városában számos mezopotámiai eredetű emlékmű is előkerült, így Narám-Szín egyik győzelmi sztéléje, Hammurapi híres törvényoszlopa, II. Melisipak király domborműve és még számos szobor Akkád területéről. Sutruk-Nahhunte ezenfelül kelet felé is terjeszkedett, és megszilárdította az elámi ellenőrzést a Perzsa-öböl felett.

Sutruk-Nahhunte fia, Kutir-Insusinak is kitett magáért: Kr. e. 1154-ben végleg megbuktatta a kassú Babilóniát. Babilonból Marduk, Urukból Inanna szobrát hucolta magával zsákmányként. Fivére, Silhak-Insusinak a Zagrosz lába mentén vezetett észak felé hadjáratokat, és ő már a Középasszír Birodalom területeit is elérte, amikor elérte Arrapha és Nuzi városát.

Silhak-Insusinakhoz hasonlóan utódja, unokaöccse, Huteludus-Insusinak is nagy építkező volt. Elám az ő idejében bukott el újra. A II. iszini dinasztia tagja, I. Nabú-kudurri-uszur (Kr. e. 1125 – Kr. e. 1104) néhány sikertelen próbálkozást követően egy a legforróbb időszakban végrehajtott váratlan támadással legyőzte és kirabolta Szúszát. Elám történetében ezek után ismét sötét kor kezdődött, amely mintegy 100 évig tartott.

[szerkesztés] A vég

Elám a Kr. e. 8. századra erősödött meg ismét annyira, hogy jelentős hatással lehetett Mezopotámiára. II. Sarrukín (Kr. e. 721 – Kr. e. 705) uralkodásának második évében Dér városánál csapott össze a Babilóniában trónbitorlóként uralkodó II. Marduk-apla-iddinát támogató Humban-nikas hadaival, és az ütközet nagy valószínűséggel döntetlennel végződött (asszír források szerint Sarrukín, babiloniak szerint ellenfele győzött). Sarrukín ezután kisebb jelentőségű győzelmeket aratott Elám ellen. Utóda, Szín-ahhé-eriba (Kr. e. 705 – Kr. e. 681) a visszatérő II. Marduk-apla-iddina elleni harc során Kr. e. 703-ban Kúta mellett győzelmet arattak a káld-babiloni-arab-elámi hadak felett.

Szúsza lerombolása, dombormű Ninivéből

Szín-ahhé-eriba Kr. e. 694-ben is támadást indított dél felé, azonban győzelmi híradásai ellenére az ellentámadásba átmenő Elám meghódította Szippart, és az asszír király itt regnáló trónörökösét, Assur-nádin-sumit elhurcolták. Az elkövetkező években zavaros helyzet alakult ki Babilóniában és Elámban, királyok jöttek és mentek. Asszíria csak Kr. e. 690-ben vette át a kezdeményezést, majd a következő évben porig rombolta Babilont. Az elámiak az elkövetkező évtizedekben többször megtámadták Dél-Mezopotámiát.

A helyi trónviszályba beavatkozó Assur-bán-apli (Kr. e. 668 – Kr. e. 627) idején Elámot ezután két nagyobb asszír támadás érte: Kr. e. 667-ben és Kr. e. 653-ban. A második, Ulaj menti csatában elesett Tempt-Humban-Insusinak (akkád nevén Teumman) király, fejét Ninivében tették közszemlére.

A következő évben Assur-bán-apli fivére, a Babilóniát igazgató Samas-sum-ukín fellázadt, és ebben az elámiak is támogatták. Nem csoda, hogy a felkelés leverése után az Újasszír Birodalom hadigépezete megindult délkelet felé, és Kr. e. 648 – Kr. e. 647 során legyőzte Elámot. Az új király, III. Humban-haltas (Ummanaldas) elesett. Az asszírok ekkor kifosztották, lerombolták és felsózták Szúszát, a királyszobrokat lenyakazták, a sírokat meggyalázták, és rengeteg műkincset hurcoltak magukkal.

Elám Kr. e. 539-ben lett az Óperzsa Birodalom része. Addig több jelentéktelen fejedelemség osztozott a területén, amelyeknek azonban már nem volt nagyobb beleszólásuk a történelem alakulásába.

[szerkesztés] Kultúra

Elám népének nyelve mai ismereteink szerint rokontalan nyelv, amelynek első emlékei Kr. e. 2900 körülről maradtak ránk. Később a Perzsa Birodalom hivatalos nyelveként szolgált, a behisztuni felirat egyik nyelve is elámi. Az elámi nyelvet az akkádtól nem sokban eltérő, bár kisebb jelkészletű ékírással írták le, hieroglif írásuk máig megfejtetlen.

Az elámi vallás meglehetősen önálló volt. A Kr. e. 3. évezredben Pinikir istennő, később Humban / Napirisa (ez utóbbi jelentése „nagy isten”) és felesége, a Lijánban tisztelt Kiririsa („nagy istennő”) került a panteon központjába. A Kr. e. 2. évezred végére Szúsza istene, Insusinak (nevének jelentése „Szúsza istene”) lett a főisten. Szintén fontossá vált Nahhunte, a Nap és igazság istene.

Kisebb jelentőségű babilóniai istenek tisztelete – feltehetően helyi kultuszokkal azonosulva – szintén megfigyelhető (pl. Adad és felesége, Salát, illetve Szín és Nuszku).