Erszényes farkas

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Erszényes farkas

Kitömött erszényes farkas
Walter Rothschild Zoológiai Múzeum, Anglia

Rendszertan

Ország:	Állatok (Animalia)
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata)
Osztály:	Emlősök (Mammalia)
Alosztályág:	Erszényesek (Metatheria)
Rend:	Erszényes ragadozók (Dasyuromorphia)
Család:	Erszényes farkasok (Thylacinidae)
Nem:	Thylacinus Temminck, 1827
Faj:	T. cynocephalus

Tudományos név

Thylacinus cynocephalus
(Harris, 1808)

Az erszényes farkas vagy tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) egykor Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmániában (a valamikori Szahul-földön) élt erszényes ragadozó, az erszényes farkasok családjának egyetlen recens faja volt.

Tartalomjegyzék

1 Testfelépítésük
2 Életmódjuk
3 Kihalásuk
4 Forrás
5 Külső hivatkozások
- 5.1 Angol nyelven
- 5.2 Magyar nyelven

[szerkesztés] Testfelépítésük

Az erszényes farkasok kutyára emlékeztető állatok voltak, de nem voltak rokonai a kutyaféléknek, mivel az utóbbiak méhlepényes, az előbbiek viszont erszényes emlősök voltak. A hasonló testfelépítés a hasonló életmód miatt alakult ki (konvergens evolúció). A fajt George Harris írta le 1808-ban, latin neve magyarul kb. annyit tesz, mint „kutyafejű erszényes kutya”.

Az erszényes farkasok – kipusztításukig – Földünk legnagyobb testméretű erszényes ragadozói voltak: a hosszuk 100-200 cm között volt, amiből a farkuk több mint az egyharmadát tette ki; a marmagasságuk pedig kb. 60 cm volt. A testtömegük 20-25 kg között változott.

Nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapta (13-19 sötét csíkot viseltek). Rövidszőrű bundájuk színe a szürkétől a sárgásbarnáig változott. Érdekesség, hogy az állkapcsait közel 180°-ra tudta kinyitni. Fürge, mozgékony állat volt: a hátsó lábaik hosszabbak voltak, mint a mellsők és a beszámolók szerint 2 méter magasra is képes volt felugrani.

Erszényes farkasok a Washingtoni Állatkertben (1902)

[szerkesztés] Életmódjuk

Az erszényes farkasok Ausztrália és Tasmánia fás-füves térségein közepes és kisebb méretű kengurufélékre, kisebb erszényes emlősökre és madarakra vadásztak általában egyedül, a nagyobb testű állatokra viszont kisebb csoportokban. Tasmániában a tengerszinttől a kb. 1200 méteres tengerszint feletti magasságig fordultak elő.

Éjszakai állatok voltak, a nappalokat vackaiban töltötték. Testalkatuk alapján zsákmányaikat feltehetően nem üldözéssel, hanem lopakodással és lesből támadással cserkészték be. Fogságban nem voltak válogatósak: majdnem minden nekik adott táplálékot elfogyasztottak. A korabeli beszámolók szerint eszes, óvatos állat volt. A nőstények nyáron (december és március között) hoztak világra 2-4 fejletlen kölyköt, akik kb. 3 hónapig anyjuk erszényében éltek.

[szerkesztés] Kihalásuk

Régészeti leletek tanúsága szerint az erszényes farkasok egykor, „a történelem előtti időkben” Új-Guinea szigetén is éltek. Ausztráliából mintegy 2000 évvel ezelőtt haltak ki: jelenlétüket néhány csontmaradvány és a bennszülöttek sziklarajzai bizonyítják. Az ausztrál kontinensről való kihalásukat minden bizonnyal az ember által behurcolt kutya elvadult változata, a dingó okozta: a két faj között kompetíció (fajok közötti versengés) alakult ki, mivel azonos erőforrásokért küzdöttek.

Az utolsó ismert „tasmán tigris”, Benjamin a hobarti állatkertben, 1933-ban

Utolsó menedékük így Tasmánia szigete lett (ahol nem éltek dingók). Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik birkákat kezdtek el tenyészteni. A hatalmas birkanyájak könnyű prédát jelentettek az erszényes farkasok számára, bár a birkanyájakon vámot vettek a telepesek elvadult kutyái is. Ennek ellenére a telepesek minden elpusztult birkáért az erszényes farkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy 1838-tól hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és 1886-tól az ausztrál kormány vérdíjat fizettet minden egyes kilőtt példányért.

Az erszényes farkasok vadászatának hamar meglett az eredménye: 1888 és 1909 között 2072 példányért fizettek vérdíjat (ám a valóságban ennél többet is kilőhettek), de 1910-ben már egy példányért sem. Ekkorra viszont a ritkuló állatfaj felkeltette az észak-amerikai és nyugat-európai állatkertek és múzeumok figyelmét, akik sok pénzt fizettek az élve befogott példányokért. Ám az erszényes farkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, utolsó fogságban tartott példányuk pedig, egy Benjamin névre hallgató hím 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben.

A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté az erszényes farkasokat. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott erdős-hegyes vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent, felröppen a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, ill. vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni, annak ellenére, hogy hatalmas összegeket ajánlottak fel a célra. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.

Mivel több múzeumban őriznek alkoholban tartósított példányokat, ezért időközben felmerült, hogy a faj talán klónozással feltámasztható. A projekt 1999-ben kezdődött és a Sidney-i Ausztrál Múzeum kutatói végzik, akik bizakodóak a sikert illetően: már sikerült DNS-molekulákat kivonniuk, de még meg kell találni az összes gént és „összerakni” őket. Céljuk egy szaporodóképes populáció létrehozása. A teljes DNS-t egy tasmán ördög petesejtjébe ültetnék be.

Az erszényes farkasok történetére nagyon találó Gerald Durrell angol természettudós egy mondata: „Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított”.

[szerkesztés] Forrás

Farkas Henrik: Egyszervolt állatok; Móra Ferenc Könyvkiadó, 1986. (Búvár Zsebkönyvek sorozat)
Majer József: Ausztrália az állatrezervátum; Búvár Évkönyv 3., pp. 122-128., Móra Ferenc Könyvkiadó, 1987.