Homéroszi himnuszok

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Homérosznak két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia mellett számos költeményt is tulajdonít a szöveghagyományozás. Ezek nem mindegyike tekinthető hitelesnek. E himnuszok az i. e. 8. században és az i. e. 4. században keletkezhettek. A himnuszok gyűjteménye 6 hosszabb és 27 rövidebb darabból áll, van közöttük csupán pár sorból álló is. Gyűjteménybe foglalásuk idejét pontosan nem ismerjük, az első olyan adat, amely a már összeállított himnuszgyűjteményre utal, az i. e. 1. századból származik.

A kutatás jelenlegi állapota szerint a legrégebbi az Aphrodité-himnusz, még az i. e. 8. századból származik, a hosszabb himnuszok szintén régiek (i. e. 7.–6. század). A rövidebb himnuszok jórészt i. e. 6. századiak, a Pán-himnusz talán i. e. 5. századi, az orphikus stílusú Arész-himnuszt a hellenisztikus korra jellemző asztrológiai vonatkozásai miatt az i. e. 4. század környékére datálják.

A gyűjtemény ókori eredetű elnevezése problematikus: a kéziratos hagyomány által Homérosznak tulajdonított művek szerzőségét már az alexandriai filológia is tagadta, valamint a költemények műfaji megítélése is erősen vitatható. A hosszabbak epikus menetének nyugalma ellentétben áll a hagyományos értelemben vett himnusz emelkedett lendületével, Néhány himnusz záróformulájának vizsgálata alapján egyes kutatók arra a véleményre jutottak, hogy valamennyi himnusz költői versenyeken előadott hosszabb epikus énekek előhangja lehetett. Mindamellett feltehetőleg csupán a rövidebbek tekinthetőek előhangnak, a nagyobbak csupán hasonló eszközöket használó, de önálló költemények. A legvalószínűbb feltételezés szerint az önálló előadásként előadott hosszabb himnuszok egy-egy isten kultuszának legendáit, a kultuszok leírását, az istenek főbb cselekedeteit mesélik el.

A legidősebbnek, az i. e. 8. századi keletkezésűnek tartott, 293 soros nagy Aphrodité-himnuszt tartják a filológusok. Ez a himnusz egy áhitatos hangú bevezetés után az istennő egyik legemberibb kalandját meséli el: kinevette az isteneket, amiért halandó emberekkel is szerelembe tudnak esni, ezért Zeusz azzal büntette, hogy szerelmet ébresztett szívében a földi Ankhiszész iránt. A beteljesült nász után a férfi arra kéri az istennőt, hogy vigye magával az Olümposzra, hisz az ő szerelme után a földön már nem talál boldogságot. Aphrodité egy szomorú történettel hárítja el kérését: elmeséli Éósz, a Hajnal istennője és Tithónosz földi király szerelmét. Éósz halhatatlanságot kért a halandó szerelme számára Zeusztól, de örök ifjúságot elfelejtett kérni mellé. Tithünosz ezért végtelenül öregszik és zsugorodik, már csupán akkora, mint egy tücsök. A kérés visszautasítása után azzal vígasztalja szerelmét, hogy szerelmükből fog megszületni Trója egyik legnagyobb hőse, Aeneas. (Homérosz eposzaiban nem említi Aeneas nevét, ő később Vergilius nagy művének főszereplője lesz). A nagy Aphrodité-himnuszt szépen egészíti ki a kis Aphrodité-himnusz, amely az istennőt a kagylóból kikelve, Ciprus szigete felé közeledve festi le, amely sziget az ókorban az istennő fő kultuszhelye volt.

A 495 soros nagy Démétér-himnusz Perszephoné elrablásának és anyjához való visszatérésének történetét meséli el úgy, hogy követi az eleusziszi misztériumok menetét. A himnusz a homéroszi istenvilágtól távol maradó Démétérnek a kultusz középpontjába állításával egyértelművé teszi, hogy a himnusz közönsége és a misztériumok résztvevői nem voltak azonosak a homéroszi eposzok közönségével. Démétér nem azonos az olümposzi Gaiával, aki a földnek csupán mint világalkotó elemnek istennője: Démétér a gabonatermés úrnője, s ha Földanyának nevezik, ez mindig a termőföldet jelenti. A mitikus elbeszélés másik szereplője Perszephoné, Démétér lánya. Az elbeszélés szerint Hadész, az alvilág ura magához ragadja őt, s csak akkor engedi vissza anyjához, amikor az Zeusznál kieszközli, hogy leánya mindössze az év egyharmadát töltse a halál biodalmában. A cselekmény követi Démétér bolyongását, mindvégig megőrizve ama kétértelműséget, amely egyszerre utal az ősi mítoszra és a mítoszt megjelenítő misztériumjátékokra. A misztérium résztvevői, a müsztészek a bolyongás és a leány megtalálásának eljátszásával magával Démétérrel kívántak azonosulni.

Az 546 soros Apollón-himnusz egységes himnuszként szerepel a gyűjteményben, noha két, egymástól jól elkülöníthető részből áll: a költemény szerzője két, különféle hátterű Apollón-himnuszt kapcsolt össze. Az 1-178. sorig terjedő úgynevezett déloszi himnusz a korábbi, feltehetőleg az i. e. 8. századból való, míg a 179. sortól kezdődő püthói himnusz i. e. 6. századi keltezésű. A déloszi himnusz az istennek Délosz szigetéhez kapcsolódását magyarázza el: Létó, az Apollóval vajúdó istennő Héra bosszújától űzve hiába keres olyan földet, ahol gyermekét biztonságban megszülhetné. Csupán Délosz szigetén talál menedéket, azzal a feltétellel, hogy a születendő hatalmas hírű gyermekének fő kultuszhelye a szigeten lesz. A mítikus előzmények után a déloszi kultusz leírása következik, majd Apollón zenéjének hatalmáról zeng dícséretet a himnusz. A jóshelyalapításról szóló, szervetlenül illeszkedő legendát feltehetőleg a földhely megtagadásának az isten születésénél is komoly szerepet játszó motívuma illeszti a másik himnuszhoz. A püthói himnusz a jóshelyalapítás motívumának kiteljesedésével kerülhetett a lényegében teljesen más szellemű déloszi himnusz mellé, hisz a korábbi himnusz szerint Apollón fő kultuszhelye Délosz, míg a későbbi szerint Delphoi. A korabeli hagyomány szerint itt található a Föld köldöke, amelyen keresztül Gaia jövőbe látó álmokat bocsát a közelében elalvókra. Gaia után a helyet leszármazottai öröklik meg, amelyet Apollón csak úgy szerezhet meg, ha megöli az őrzésére odaállított sárkányt. Apollón öt napos korában diadalmaskodik felette, a sárkány teste pedig a jóshely földjén rothad el, innen ered a helység Püthó neve is (püthein, azaz rothadni). Emiatt lesz Apollón egyik neve is Püthiosz, s a jóshelyen az általa alapított, ötévente megrendezett versenyjátékok neve pedig Püthia. Az isten, hogy kultuszhelyének papokat szerezzen, delfin alakját vette magára, s erővel krétai kereskedőket hajtott oda. A tiltakozó hajósok előtt csak a szárazföldön leplezte le magát, ezek akkor zendítettek rá az első, őt dicsőítő himnuszra. Az Apollón-himnusz volt az egyetlen, amelyet az ókorban meghatározott szerzőnek, a khioszi Künaithosznak tulajdonítottak. Ehhez a déloszi himnusz végződése adta az alapot, ahol a neve szerepel. A Pindarosz második nemeai ódájához fúzött scholion ezért szerzőként tünteti fel, a modern tudomány szerint viszont csupán a két rész egyesítését végezte el.

A gyűjtemény legterjedelmesebb darabja az 580 soros Hermész-himnusz, ez egyben a nagy himnuszok közül a legfiatalabb, keletkezése az i. e. 6. századra tehető. A himnusz mitikus cselekménye erősen mesejellegű, a Zeusz és Maia nászából született csecsemő kimászva bölcsőjéből egy teknősre bukkan, s lantot készít a páncéljából. Később megéhezve egymaga elhajtja Apollón ötven tehenét, s hogy ki ne derüljön tette, lábaira vesszőből font hatalmas lábbelit illeszt, mégpedig menetiránnyal szemben, hogy ne leljenek rá. Megnyúz két tehenet, s miután áldozatot mutat be az isteneknek, hogy azok megkedveljék őt, megeszi a maradék húst. Apollón csak hosszas keresés után bukkan rá, s Zeusz elé vezeti. Hermész kénytelen visszaadni a nyájat, s Apollón megengesztelésére játszani kezd a lantján, amelyet az elkér tőle, s a játékszert a művészet szolgálatába állítja. A Hermész-himnusz megfogalmazásában és hangvételében igen közel áll Szophoklész szatírjátékához, a Nyomszimatolókhoz, amely – töredékesen ugyan – ugyanezt a történetet meséli el.

A nagy himnuszok legrövidebbike a Dionüszosz-himnusz, amely nem csupán terjedelmében, hanem szerkezetében is átmenetet képvisel a hosszú és a rövid himnuszok közt. A hosszabbakról megállapítható, hogy egy-egy isten kultuszlegendáját, illetve életének egy epizódját mesélik el. A Dionüszosz-himnusz cselekménye egyetlen isteni kinyilatkoztatás az isten jellemét apró cselekménymozzanatokra bontó feldolgozásban. A szépséges ifjú istent kalózok rabolják el az érte járó váltságdíj reményében, az istenről azonban lepattannak a bilincsek és leoldódnak a kötelek, s a hajón csodás jelenségek tűnnek fel: a fedélzeten bor árad szét, a vitorlák közt szőlőindák tűnnek fel, s az árbocot repkény szövi be. A kalózok hiába próbálják jóvátenni tettüket: az isten oroszlánként támad rájuk, a tengerbe kergeti őket, ahol a kalózok delfinné válnak. A himnusz által felidézett kép Exekiasz vázafestő egyik képére emlékeztet, amelyen az isten nyugodtan élvezi hatalmát a körülötte úszkáló delfinek közt.

A rövidebb himnuszok terjedelme igen eltérő, néhány sortól egész ötven sorig. Felépítésükben kötelező formai elem a bevezetés, a himnusz témájának rövid kifejtése, valamint a záróformula, amelyben a dalnok megígéri, hogy máskor is zeng éneket az adott istenségről. Az istenek külső és belső tulajdonságainak bemutatása valójában egy lírikus előhang lehetett, amelyet a hosszabb költemények előtt esetleg a magát a hosszabb himnuszt eléneklő költő adott elő.