Király

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a cikket formázni kellene a wiki jelölőnyelv szabályai alapján.

Tartalomjegyzék 1 A szó eredete 2 A király, mint uralkodó 2.1 Királyok az ókorban 2.2 Katolikus királyok 2.3 Protestáns királyok 2.4 Mai királyok 3 KIRÁLYI JOGKÖRÖK

[szerkesztés] A szó eredete

A magyar király szó a szláv nyelvekből származik, végső eredete pedig a Károly (latin Carolus) név Nagy Károly nevéből. Ezenkívül valószínűleg kapcsolódik a grál szóhoz is (lásd: Szent Grál legenda).

[szerkesztés] A király, mint uralkodó

Királyokról beszélhetünk szűkebb és tágabb értelemben. A szűkebb értelemben vett királyok azok a nyugati keresztény (katolikus és protestáns) európai uralkodók, akik egy egységes ország és a nemzetségi-törzsi rendszert meghaladó fejlett társadalom fejei, és akiket nem köt eskü, hogy másik uralkodónak alávessék magukat (szuverenitás). A tágabb értelmezés szerint viszont az ókori uralkodók zömét és számos Európán kívüli ország uralkodóját is királynak hívjuk.

A királyok négy fő típusát különböztethetjük meg:

• Ókori királyok
• Katolikus királyok
• Protestáns királyok
• Európán kívüli („pogány”) királyok

[szerkesztés] Királyok az ókorban

A sumér városállamok vezetői közül a primátussal rendelkezőt a történettudomány már királynak nevezi (sumérul lugal, "nagy ember"). Az egyes városok élén a helytartó enszi állt. Az egyiptomi fáraók lényegében szintén királynak tekinthetőek, és a zsidó uralkodókat is királyoknak nevezi a magyar nyelvű Biblia.

A mükénéi wanax címet (pl. Agamemnón) szintén királynak fordítjuk, de így teszünk néha az eredetileg görög törzsi katonai vezető bazileusz címével is, ami az ókori Athénban már csak az egyik, vallási ügyekkel megbízott arkhón mellékcíme volt, aki a királyság megszüntetése után a királyok vallási feladatait vette át. Később ez volt a bizánci császárok legfontosabb címe is.

Az ókori Rómában a királyok elnevezése rex volt. Uralmuknak a köztársaság vetett véget.

A népvándorlás korában a nagyobb törzsszövetségek vezetői is felvették a királyi címet (pl. gót, gepida, longobárd, hun királyok).

[szerkesztés] Katolikus királyok

A középkori Európában királyi jelvényeket a pápától vagy a német-római császártól lehetett kapni. A koronázás során a királyt papi személlyé, lényegében püspökké szentelték. A püspökökkel azonos módon megszentelték, „felkenték” őket szentelt olajjal. A szertartást csak püspök végezhette. Őket tehát felkent királyoknak nevezzük. A magyar királyt például a szokásjog szerint az esztergomi érsek kente fel Székesfehérváron, majd tette fejére Szent István koronáját, a Szent Koronát.

A katolikus világban a hierarchia csúcsán a pápa illetőleg a császár állt, a királyok, és a fejedelmek. A királyok közül első helyen a német király állt, őt követte francia, az angol, a magyar, spanyol, lengyel stb. A katolikus uralkodók ugyan a pápát Krisztus helytartójaként ismerték el, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy világi hatalmát megnyirbálják, és például a püspökök kinevezése miatt a királyok és a pápa között évszázados harc dúlt (invesztitúraharc).

[szerkesztés] Protestáns királyok

A felkenés szertartása még azoknál az államoknál is megmaradt, amelyek kiszakadtak a katolikus egyház kötelékéből. Az angol királyt például a canterburyi érsek keni fel.

[szerkesztés] Mai királyok

• II. Erzsébet (Egyesült Királyság, 1952-)
• II. Albert (Belgium, 1993–)
• II. Margit (Dánia, 1972-)
• Beatrix (Hollandia, 1980-)
• Henry (Luxemburg, 2000-)
• II. Albert (Monaco, 2005-)
• V. Harald (Norvégia, 1991-)
• I. János Károly (Spanyolország, 1975-)
• XVI. Károly Gusztáv (Svédország, 1973-)

[szerkesztés] KIRÁLYI JOGKÖRÖK

A trónutódlásnak két formája alakult ki: dinasztia alapítása után a primognitúra elve alapján való öröklés és a ~választás (pl. Német-római Birodalomban, a lengyel nemesi köztársaságban). A modern polgári államokban a ~ szerepe – néhány jogkörtől eltekintve – már csak protokolláris. Az európai keresztény államokban csak megkoronázott Isten kegyelméből országoló uralkodót ismerték el ~nak. A ~ szuverén, politikailag és személyében független; az egyetlen ember aki nem alattvalóként él az államban, ebből ered a felség elnevezés is. Személye az uralma alá tartozó területet és a rajta élő nép felségét jelképezi. Megillették az úgynevezett felségjogok, amelyeket csak ő gyakorolhatott:

· Népe minden tagja hűséggel tartozott neki

· A legfőbb törvényhozó személy volt (hatáskörébe tartozott a jogszabályalkotás, a törvénykezdeményezés, -szentesítés, az országgyűlés összehívása, berekesztése stb.)

· Övé volt a legfőbb bírói hatalom, amikor nem személyesen bíráskodott, akkor ő állította ki a helyetteseit, s hozzá mindig lehetett fellebbezni, élhetett a kegyelmezés jogával

· A végrehajtó kormányzatban a ~ nevezte ki az országos méltóságokat, az ispánokat, a helytartót és tetszése szerint ő bocsátotta el őket

· A ~ volt az ország legfőbb hadura, a sereg (amelyet összehívhatott, feloszlathatott) az ő zászlaja alatt harcolt, kinevezte a vezéreket, a főkapitányokat

· Kizárólagos birtokadományozási joga volt, a nagyobb regálék őt íllették

· Egyházi-vallási ügyekben a főkegyúri jogokat gyakorolta

· Külpolitikai téren képviselte az országot, hadat üzent, békét, szerződéseket kötött

A patrimonális monarchiákban a ~ hatalma szinte korlátlan, amelyet a rendek később közjogi alapon korlátoztak. A ~t csak esküje (~i eskü) és a hitlevél kötötte. A polgárosodással szerepe átalakult, személye szent és sérthetetlen maradt. De módosult az országgyűléshez kötődő jogosítványainak köre, a végrehajtó hatalmat felelős kormánya útján gyakorolhatta. Kialakult az átengedett és a fenntartott felségjogok fogalma. Az utóbbiak közé tartozott a rendeletalkotás, a miniszterek és magas rangú tisztségviselők kinevezése, nemesi, főnemesi címek, rendjelek adományozása, az ún. főfelügyeleti jogkör, kegyuraság, legfőbb hadúri pozíció. Magyarországon IV. Károly volt az utolsó ~, de az államforma 1946-ig fennmaradt.

KIRÁLYI ESKÜ:

Az uralkodó – megkoronázása alkalmával, a rendeknek tett – ünnepélyes nyilatkozata. Magyarországon kezdetben csak a koronázás előtti ún. egyházi eskü létezett, de a rendek erősödésével a 15. századra kialakult a koronázás egyházi szertartása után, a szabad ég alatt letett világi, alkotmánybiztosító eskü is. Az egyházi esküben az új király kötelezettséget vállalt az igazságos kormányzásra, a béke megtartására, a gonosz elleni harcra és a gyengék védelmezésére. A világi eskü letételekor az uralkodó ünnepélyes ígéretet tett a rendeknek, hogy az ország ősi jogait és törvényeit betartja és betartatja, a nemzet sérelmeit orvosolja, a rendeket megőrzi korábbi jogaikban, az országot mindenfajta ellenségtől megóvja és oltalmazza.