Ming-dinasztia

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a cikket formázni kellene a wiki jelölőnyelv szabályai alapján.

A Ming-dinasztia (1368–1644) az utolsó nemzeti dinasztia volt Kínában. eg

Tartalomjegyzék 1 A dinasztiaalapítás 2 A konszolidáció 3 A Ming kormányzat 4 A "hódolati rendszer" 5 A külkereskedelem megélénkülése és hanyatlása 6 Kapcsolatok a Nyugattal 7 A Ming-dinasztia hanyatlása

[szerkesztés] A dinasztiaalapítás

A vörösturbánosok felkelésével egy időben délen is fellázadtak a parasztok. Az itteni felkelő sereg élére 1355-ben Csu Jüan-csang (ÖìŐªè° Zhu1 Yuan2zhang1) került. Csu parasztcsaládból származott, egy ideig koldulásból élt, s írni-olvasni sem tanult meg soha rendesen. A parasztcsapatokat azonban ügyesen irányította, 1356-ban bevette Nanking városát, s nemsokára az egész Jangce-völgy az ő uralma alá került. Az általa elfoglalt területeken csökkentette a parasztság terheit, így sikerült ügyének megnyerni a lakosság többségét. 1367-ben sereget küldött Észak-Kína meghódítására. 1368-ban csapatai bevették Tatut, a Jüan-dinasztia fővárosát, a mongol erők maradványai elmenekültek, így Kína nagy része Csu uralma alá került. Csu még ebben az évben császárnak kiáltotta ki magát, s Nanking fővárossal megalapította a Ming-dinasztiát (Ã÷ Ming2, "Fényes"). Csu 1368-tól 1398-ig Hung-vu* néven uralkodott (ºéÎä Hong2wu3, "Hatalmas Harci Erény").

A harmadik Ming császár, Jung-lo (ÓÀÀÖ Yong3le4, "Örök Boldogság", 1403-1424) 1421-ben Nankingból a Jüan-dinasztia volt fővárosába helyezte át a székhelyét, s a várost Pekingnek (±±¾© Bei3jing1), "Északi Fővárosnak" nevezte el. Nanking, a "Déli Főváros" ezután csak kiegészítő, rituális fővárosként funkcionált.

Pekingben ekkor épült a ma is látható császári palota, és ekkor alakult ki Peking mai formája. Az utóbbi évtizedekben ugyan lebontották a Ming-kori városfalakat, de a városkapuk egy részét meghagyták, s a körutak is a volt városfalak nyomvonalát követik. Peking közelében ma is látható tizenhárom Ming császár sírja.

[szerkesztés] A konszolidáció

Hung-vu császár három évtizedes uralma alatt az ország politikailag és gazdaságilag egyaránt megerősödött. A mongolok uralma és a belháborúk során Észak-Kína szinte elnéptelenedett (Belső-Kína lakosságának csak mintegy 10%-a élt itt), ezért délről telepítettek ide földműveseket, emellett – mint minden dinasztiaalapításkor – nagyszabású földosztást hajtottak végre. A birodalom határvidékein a Ming-kormányzat félkatonai telepeket létesített, amelyeknek lakói egyrészt védték a határokat, másrészt földet műveltek, így a hadsereg nagy részben önellátó lett, ezzel csökkentve a lakosság terheit. Helyreállították a Nagy Falat (ekkor épültek a ma is látható szakaszok), s a Mingek az adófizetőjükké tették Koreát és Indokína egyes részeit. A mongolok által elhanyagolt gátakat megerősítették, világosan rögzítették a parasztok és a kézművesek adó- és robotterheit. Visszaállították a Jüan-dinasztia alatt részben megszüntetett vizsgarendszert, méghozzá a Déli Szung alatt kidolgozott formában és tananyaggal: a vizsgákon a Négy könyvből vagy az Öt klasszikusból kiragadott egy-egy mondatot kellett a neokonfuciánus Csu Hszi szellemében értelmezni, mindezt meghatározott formában (ún. "nyolcrészes esszében" °Ë¹ÉÎÄ ba1gu3wen2). Ezzel hamarosan széles, művelt írástudó réteg állt a Ming-kormányzat rendelkezésére, amely gyakorlati ismeretekkel ugyan nemigen rendelkezett, de így is képes volt a birodalmat két és fél évszázadon át sikeresen kormányozni. Hung-vu intézkedéseinek köszönhetően a mongolok uralma alatt romba döntött gazdaság gyorsan helyreállt, és az egység, béke és gazdagság hosszú korszaka köszöntött Kínára.

[szerkesztés] A Ming kormányzat

A Ming-korban minden korábbinál erősebb volt a központi kormányzat, s a császár szerepe is megnőtt. Ez leginkább a dinasztiaalapító Hung-vu császárnak volt köszönhető, aki remek hadvezér és szervező volt, de paranoid alkata miatt igyekezett minden hatalmat a saját kezébe ragadni. 1380-ban, egy állítólag a főminiszter által szervezett puccskísérlet elfojtása után Hung-vu megszüntette a Császári Titkárságot, azt a szervet, amely az előző dinasztiák alatt a központi közigazgatást irányította. Ezután a császár személyesen és közvetlenül igazgatta a birodalmat, emellett jelentős besúgóhálózatot hozott létre.

"Harmincegy éven át azon dolgoztam, hogy megvalósítsam az Ég akaratát, aggodalmak és félelmek között, egy napnyi pihenés nélkül" – írta Hung-vu a végrendeletében, kormányzási módszerére utalva.

A közvetlen hatalomgyakorlás miatt megnőtt a császár személyiségének jelentősége. Ha ezután nem tehetséges, erőskezű uralkodó került a trónra, az könnyen katasztrófába sodorhatta az egész kormányzatot, sőt, az egész országot is. Hung-vu reformjainak másik következménye az volt, hogy megnőtt az udvari eunuchok befolyása. Az eunuchok, akik – családjuk nem lévén – csak és kizárólag a császár iránt lehettek hűségesek, és csak a császártól függtek, számos későbbi császár legfőbb bizalmasaivá váltak.

Az ország igazgatását három különálló szervezet végezte: a polgári hivatalnokapparátus, amely hat minisztériumnak volt alárendelve; a központosított katonai szervezet; és az ezektől független cenzorok hivatala. A cenzoroknak, akik közvetlen összeköttetésben álltak a központtal, az volt a feladatuk, hogy ellenőrző körutakat tegyenek a birodalomban, s vizsgálják meg, az egyes helyi hivatalnokok jól végzik-e a dolgukat.

[szerkesztés] A "hódolati rendszer"

Kína az általa ismert világnak mindig is a legnagyobb, legfejlettebb, legcivilizáltabb országa volt. A kínaiak világképe ennek megfelelően alakult: azt tartották, hogy Kína a világ közepe (ld. az ország neve: Csung-kuo, "Középső Ország"), a többi ország pedig periferikus helyzetű, civilizálatlan, barbár és alacsonyabb rendű. A kitajok, dzsürcsik, mongolok hódításai sem változtattak ezen a meggyőződésen, mert ezek a nomád népek kizárólag katonailag voltak erősebbek Kínánál, s úgy is csak ideiglenesen.

A Kína-központú világkép következményeként a kínai kormányzat elvárta, hogy a környező országok ne csak egyszerűen nagyhatalomként, hanem feljebbvalójukként, s civilizációjuk forrásaként tekintsenek Kínára. Kína tehát nem ismerte az egyenrangú nemzetközi kapcsolatokat, csak Kína – behódolt ország viszonyokban tudott gondolkodni. A Ming-korban, amikor újra nemzeti dinasztia ült a trónon, ez a "hódolati rendszer" feléledt, és kialakultak intézményes keretei, amelyek egész a 19. századig változatlanok maradtak. Ennek alapján azoknak az országoknak, amelyek kapcsolatba kívántak lépni Kínával, el kellett fogadniuk a kínai császár fensőbbségét, időnként követeket kellett küldeniük Pekingbe hódolatuk kifejezésére, és "adót" kellett fizetniük Kínának. A kínai császár ezért általában valamilyen hivatalos rangot és pecsétet adományozott a "meghódolt" ország uralkodójának, esetenként védelmet nyújtott számára, s engedélyezte kereskedőinek a Kínával való kereskedést. A kapcsolat konkrét tartalma kortól és országtól függően változott: volt, hogy a meghódolt ország ténylegesen kínai ellenőrzés alá került, de az esetek többségében az alárendeltség csak névleges volt, a Kínának fizetett "adó" pedig jelképes ajándék volt csupán*. A szomszédos országok általában kényszerűségből hódoltak meg, míg a távolabbiak inkább csak azért, hogy kereskedhessenek Kínával.

[szerkesztés] A külkereskedelem megélénkülése és hanyatlása

A Ming-kor elején egy rövid időre megélénkült a külkereskedelem, s Kína ismét Kelet-Ázsia gazdasági és politikai központjává vált. Különösen a délkeleti partvidéken folyt élénk kereskedelem, ahol a külföldiek kis kolóniákat hoztak létre. Ebben az időben a kínaiak gyártották a világ legjobb hajóit, s ezekkel eljutottak Délkelet-Ázsiába, Indiába, sőt, Afrikába is.

A leghíresebb kínai hajós egy udvari főeunuch, Cseng Ho (Ö£ºÍ Zheng4 He2) volt, aki a kormányzat megbízásából 1405 és 1433 között hét tengeri "expedíciót" vezetett nyugatra, amelyek során Afrika keleti partjait is elérte. Ezen expedíciók nemigen hasonlítottak a néhány évtized múlva meginduló vakmerő európai felfedező utakra, Cseng admirális ugyanis több mint hatvan hajóból álló flottával, 27-28 ezer fős legénységgel hajózott, s általában a partok mentén. Útjai során több mint 30 országba jutott el, amelyeket beszámolója szerint "meghódoltatott" (valójában kölcsönös ajándékcseréről lehetett szó az adott ország uralkodójával – egy afrikai király például egy zsiráfot küldött a kínai császárnak). Cseng Hónak ma azért van jelentősége, mert a kínaiak részben az ő útjaira való hivatkozással tartanak igényt a Dél-Kínai tenger szigeteire.

A kereskedelem rövid fellendülés után gyorsan hanyatlásnak indult, aminek súlyos következményei lettek Kínára nézve. A hanyatlás okai elsősorban politikaiak voltak: az erősen központosított Ming kormányzat nem nézte jó szemmel a gazdagodó, egyre nehezebben ellenőrizhető partvidék függetlenedését, ezért hamarosan még a partmenti hajózást is megtiltotta a kínaiaknak; a hivatalos expedíciókat magas költségük és alacsony hasznuk miatt beszüntették; fémre átválthatatlan papírpénzt vezettek be, amely a külkereskedelemben használhatatlannak bizonyult; a kínai partoknál japán kalózok jelentek meg (akiknek nagy része valószínűleg kínai származású volt), az ellenük való védekezés is szükségessé tette a tengeri kereskedelem korlátozását; és északon újra megerősödtek a mongolok, ezért a birodalomnak minden erejét a szárazföldi határok védelmére kellett összpontosítania. 1436-ban a külföldi követeket hazaküldték Kínából, így a Ming-birodalom lényegében bezárkózott – éppen abban a korban, amikor az európaiak megkezdték a világ felfedezését és gyarmatosítását. A külkereskedelem hanyatlásával párhuzamosan a belső gazdaság fejlődése is megtorpant. Ezt egyrészt az okozta, hogy az eddig a fejlődés központjának számító déli területek megteltek, s a feltöretlen területek és a feltáratlan erőforrások elfogytával megszűntek a fejlődést éltető erők. Másrészt a Ming-kormányzat – hogy a földkoncentráció miatt csökkenő bevételeit pótolja – minden eddigi hatalomnál jobban "rátelepedett" a kereskedelemre és a kézműiparra, s állami monopóliumaival, adóival, illetékeivel, minden részletre kiterjedő szabályozásával megbénította e két – eleddig legdinamikusabban növekvő – gazdasági terület fejlődését, s ezzel megakadályozta, hogy Kínában az ígéretes kezdetek ellenére kapitalizmus bontakozhassék ki. Harmadrészt a stagnáláshoz hozzájárulhatott két, már említett tényező is: a kínai szellemi elit gondolkodásának gúzsba kötése a hivatalnokvizsgák anyagának rögzítésével, valamint a kereskedők azon szokása, hogy a felhalmozott kereskedelmi tőkét nem a termelésbe, hanem földvásárlásba, gyerekeik taníttatásába fektették. Mindez egyenesen vezetett oda, hogy az eddig jóval fejletlenebb Nyugat hamarosan megelőzte Kínát, így a 19. században a Középső Birodalom kiszolgáltatottan állt a jobb fegyverekkel és az életképesebb gazdasági rendszerekkel szemben.

[szerkesztés] Kapcsolatok a Nyugattal

Az első európai (portugál) hajó 1516-ban érkezett Kínába. 1517-ben kérvényezték a központi kormánynál, hogy egy portugál kereskedelmi telepet létesíthessenek kínai földön, de a kínaiak a kérést elutasították. Ezután számos európai hajó érkezett a kínai partokhoz, amelyek legénységét teljesen lenyűgözte az óriási, jól szervezett, virágzó birodalom. A tengerészek beszámolói felkeltették az európai érdeklődést Kína iránt. A portugálok végül a helyi hivatalnokok lefizetésével 1557-ben megvetették lábukat a dél-kínai Makaón, amely azóta az ő fennhatóságuk alatt áll (- 1999-ben adják vissza a KNK-nak). Ennek ellenére a kínai elzárkózás miatt nagyobb mértékű kereskedelem Kína és a Nyugat között nem alakulhatott ki.

A kereskedők mellett keresztény hittérítők is érkeztek Kínába. Közülük a legjelentősebb Matteo Ricci (1552-1610, kínai nevén: ÀűÂêñ¼ Li4 Ma3dou4) olasz jezsuita volt, aki 1581-ben érkezett Kantonba. E korai misszionáriusok először a főhivatalnokok és az uralkodó udvarába igyekeztek bejutni, hogy őket megnyerve ügyüknek megkönnyítsék a hit terjesztését a birodalomban. Az udvarban a misszionáriusok ugyan fontos szerephez jutottak, de a kínaiak megtérítése terén a többezer éves szilárd hagyományok miatt nem értek el sok sikert. A kínaiakat az új hit nemigen érdekelte, de az európai tudomány annál inkább: így aztán a hittérítők elsősorban az európai naptárkészítés, csillagászat, térképészet stb. tudományával ismertették meg őket, s csak másodsorban a kereszténységgel.

[szerkesztés] A Ming-dinasztia hanyatlása

A Ming-dinasztia hosszú időn át jólétet és békét biztosított a lakosság számára, különösen uralmának első felében. A Mingek rendszerének szilárdságára jellemző, hogy az utánuk következő Csing-dinasztia jóformán semmiféle változtatást nem hajtott végre sem az államszervezeten, sem a kormányzási módszereken, sem a hivatalnokvizsgákon, egyszerűen rátelepedett a már meglévő és jól működő intézményrendszerre. Elmondható, hogy Hung-vu császár uralmától, vagyis a 14. század utolsó harmadától kezdve egészen a 20. század elejéig a kínai államszervezet lényegében változatlan maradt.

Az 1400-as évek közepétől kezdtek sűrűsödni a problémák a Ming udvarban, amit leginkább az okozott, hogy a trónra tehetségtelen, a földi örömökbe merülő császárok kerültek, akik a birodalom kormányzását átengedték eunuchjaiknak. Az udvarban megélénkültek a frakcióharcok: mandarinok, eunuchok, hercegek klikkjei versengtek, hogy minél nagyobb befolyásra tehessenek szert. Mindez kezdetben a lakosság békéjét nem zavarta, a frakciók harcai az udvarra korlátozódtak, a birodalmi közigazgatás zavartalanul működött.

A 16. század közepétől kezdtek súlyossá válni a gazdasági problémák is: megindult a földkoncentráció, a kincstár bevételei nem fedezték többé a hatalmas bürokrataapparátus és a hadsereg fenntartásával járó költségeket. A gondokat fokozta, hogy a birodalom északi határain ismét megerősödtek a mongolok, akik 1550-ben, átjutva a Nagy Falon még a fővárost, Pekinget is megközelítették. 1573-ban Van Li császár került trónra (ÍòÀú Wan4 Li4 1573-1620), aki uralkodásának első évtizedében bizonyos reformokat indított el, s ezzel sikerült átmenetileg csökkentenie a földkoncentrációval járó problémákat. Miután azonban 1582-ben meghalt a reformokat végrehajtó tehetséges főminiszter, Van Li az uralkodásának hátralévő 38 évében teljesen elhanyagolta az államügyeket, s hagyta, hogy az udvart különböző frakciók uralják.

A 16-17. század fordulóján jött létre a híres "Tung-lin Párt" (¶«ÁÖµ³ Dong1lin2dang3), amely a kegyvesztett mandarinokat tömörítette. Ezek szerették volna megreformálni az egész birodalmat, megerősíteni a központi (császári) hatalmat, szabadabb véleménynyilvánítási jogot biztosítani a hivatalnokoknak és csökkenteni az adóterheket. Reformjaik útjában azonban ott álltak az eunuchok, akik Van Li uralkodása alatt átvették a hatalmat. 1620-ban egy új, kissé gyengeelméjű császár került a trónra, akit az ácsmesterségen kívül más nem érdekelt. A Tung-lin Akadémia tagjai 1620 és 1623 között nagy befolyásra tettek szert az udvarban, de 1624-ben a császár dajkájának barátja, a gyűlölt Vej Csung-hszien (κÖÒÏÍ Wei4 Zhong1xian2) eunuch lényegében teljhatalomra tett szert, és bebörtönöztette, lemészároltatta a Tung-lin híveit. 1627-ben, Vej halála után egy rövid időre ismét a reformerők kerekedtek felül, de ezután nemsokára megint az eunuchok korszaka jött el. Mindez természetesen az egész kormányzatot megbénította.

A földkoncentráció a 17. század első felében elérte csúcspontját, de a belviszályoktól sújtott császári udvar nem tett semmit a társadalmi ellentétek enyhítése érdekében. A helyzetet tovább rontotta, hogy Kínától északkeletre újabb nomád nép erősödött meg, a mandzsu, amely óriási pusztítást okozva be-betört a kínai területekre. A Ming-kormányzat válaszul megnövelte a hadiadót, ami óriási elégedetlenséghez vezetett. 1628-tól kezdve sorra törtek ki a parasztfelkelések.

1639-ben az egyik parasztmozgalom élére a Li Ce-cseng (Àî×Ő³É Li3 Zi4cheng2) nevű volt postai alkalmazott állt, aki 1628-ban vesztette el állását az éhínség miatt. Jól szervezett seregével sorra foglalta el a városokat, 1643-ban bevette Hsziant (a Nyugati Han- és a Tang-dinasztia fővárosát), ahol császárnak kiáltotta ki magát. Ezután 1644-ben Peking ellen indult. A főváros védői megadták magukat, a védelem nélkül maradt császár a pekingi Szén-dombon felakasztotta magát, ezzel a Ming-dinasztia uralma véget ért. Mindeközben egy másik felkelő, Csang Hszien-csung (ÕÅÏ×ÖÒ Zhang1 Xian4zhong1) Szecsuan tartományban kiáltotta ki magát császárrá. 1644-ben tehát Kína végletesen megosztott volt, egyes helyeket különböző felkelők tartottak uralmuk alatt, más területeket pedig az érintetlen – de központi vezetés nélkül maradt – Ming seregek ellenőriztek. Ideális helyzet volt ez a külső hódító számára.