Nemere István
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
 |
Ezen szócikk semlegessége vitatott. |
Nemere István (Pécs, 1944. november 8.) író, műfordító
Érettségijét a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban szerezte meg. Ezek alatt az évek alatt kitűnően megtanulta az eszperantó nyelvet (később aktív eszperantista lett[1]). Ezt követően öt és fél évig dolgozott a toruńi Kopernikusz Egyetem könyvtárában. Könyvtárosi diplomáját 1975-ben szerezte meg az ELTE-n. 1974-től évente jelennek meg könyvei.
"Nemere Istvánnak hívnak, 1944. november 8-án születtem Pécsettett. Nem voltak azok könnyű hetek a város számára, javában zajlott a második világháború, ráadásul én is a világra jöttem. Ezt a kettős csapást Pécs nehezen vészelte át.
Anyai nagyanyám, Szabó Erzsébet tihanyi halászok ivadéka volt, mint cseléd került nagyapám ottani nyaralójába, aztán hogy, hogy nem, egyszercsak megszülte az anyámat és akkor nagyapám, néhai Kiss Lajos feleségül vette. Ez a nagyanyám kicsi, kontyos és gyakorta zsémbes asszony, ámde remek szakácsnő volt. Az öregurat Pécsett sokan ismerték, övé volt a Hotel Kikelet és a két háború között ő bérelte a várostól a Nádor Szállót. Így életem első néhány - még eléggé öntudatlan és emléktelen - éve szállodákban telt el. Talán azért szeretek azóta is utazni, és otthonosan érzem magamat több világrész jobb-rosszabb hoteljeiben.
Másik nagyapám eleki sváb származék, aki 1916-ban (apám ekkor három éves volt) eltűnt a Piave mellett, a világháború borzalmaiban. Nagyanyám hét gyerekkel maradt egyedül, de felnevelte őket. Igaz, nem volt könnyű dolga. Mint a mesében: csak a legkisebb fiút tudták taníttatni. Nagy szerencsémre éppen ő lett az apám. Nemere (azelőtt sokáig, velem együtt: Niedermayer) Ferenc Pécsett járta ki az orvosegyetemet, szemész lett és egyszer egy társaságban összefutott a szállodás nagyapám tizenhét éves csitri lányával. A kislány csak teniszezni, zongorázni, táncolni tudott, máshoz nem értett. Nagy lett közöttük a szerelem, amit mindenki ellenzett (talán ezért lett belőle házasság…). Nagyapám szállodájába járt az akkori Magyarország úri krémje, a felső tízezer, és ő, a tamási néptanító törvénytelen fia nagyon szeretett az urak fényében sütkérezni. Lányát is valami grófnak szánta – volna. De jött a sváb parasztgyerek-orvos és némi közelharc után elérte, hogy Kiss Mária a felesége lett. Apám ekkor harminc, anyám viszont még tizennyolc éves sem volt.
Nem voltam szerelemgyerek. Kiszámoltam ám, hogy csaknem tizenegy hónap tellett el szüleim esküvője és az én világrajövetelem között. Pedig milyen szívesen írtam volna bele az életrajzomba, hogy már születésem is milyen kalandos volt… Hát ez nem jött össze. De amit lehetett, azt később pótoltam. Apám csak két évvel később látott meg, amikor hazajött a (nyugati) hadifogságból.
Az államosítás véget vetett az álmoknak – a mi családunkban is. A sváb család nagyobb részét kitelepítették Németországba, vagy a Szovjetunióba hurcolták. A szállodás nagyszülőknek nem volt már miből élni, hisz az államosítás során mindenüket elvették. Nagyapámék visszamenekültek kis tihanyi házukba, és mint „átkozott kapitalisták”, az új „népi demokratikus” rendszerben természetesen nyugdíjat sem kaptak.
A mi háromtagú kis családunk akkor Veszprém és Somogy megyei falvakban élt, ahol apám általános (körzeti) orvoskodott. Anyám, az úrinő, hirtelen szembetalálta magát a háztartás, a falusi állattartás gondjaival, de egészen jól megtanult főzni, varrni.
Én remekül éltem falun, azóta is ezt szeretem. Ám egyszercsak óvodába küldtek, de a nyájszellem már akkor sem volt nekem kedves, így a harmadik napon egyedül hazamentem az intézményből és közöltem szüleimmel, hogy én pedig nem fogok óvodába járni. Elfogadták a döntésemet. Lehet, ilyen tekintélyem volt már? Vagy csak kitartó makacsságom hatotta meg őket? Mindenesetre így lett, nem is mentem el többet. Sajnos később ugyanezt nem tudtam elérni az iskolával (pedig megpróbáltam, nem is egyszer!).
Már akkor imádtam az állatokat, nálunk is mindig volt disznó, kutya, macska, galamb, tyúkok, még kecske (!) is, ezért egykori úrilány anyámnak meg kellett tanulnia kecskét fejni is.
Nem féltem semmitől, bebarangoltam a környéket, hat-hétévesen egész napokat töltöttem a falun kívül. Nem az iskolában tanultam meg olvasni – érdekes módon inkább feliratokról, plakátokról. Ezek voltak a koreai háború évei – máig nem feledtem a falakon a feliratokat: „El a kezekkel Koreától” – gondolom, az amerikai imperialisták alaposan beijedtek, megtudva, hogy már Balatonendréden vagy Pécselyen is kritikusan kiplakátolták őket…
Laktunk Tihanyban is, a nagyszüleimnél, ahol aztán később, húszéves koromig minden nyaramat töltöttem. Nagyon jól ismertem a félszigetet és ma sem tévednék ott el.
Boldog gyermekkorom lett volna – ha nem kell folyton iskolába járni. Számomra az iskola tizenkét éve – a gimnáziumi érettségiig – egyetlen hosszú, folyamatos gyötrelem, félelmek és megaláztatások forrása volt. Nem hiszem, hogy akadt az országban még egy gyerek, aki annyira elvágyódott volna onnan. Akinek a vakáció azt a szabadság-érzést jelentette volna, mint nekem – akkor is, ha az csak egy vasárnap volt, nem több!
Már csak azért is, mert alig néhány jó tanárom volt, a többiekre nincs miért emlékeznem. Már tíz-tizenegy évesen írtam néhány olyan dolgozatot – naná, hogy irodalomból! – amelyek feltűnést keltettek még a tanárok között is. Csak az irodalmat, a történelmet és a földrajzot szerettem, a többi tankönyvet számomra eredeti kínai nyelven írták, feltehetően pekingi nyelvjárásban, mert a legtöbbjükből sohasem értettem egyetlen szót sem…
Így nem csoda, hogy mire elvergődtem a folyamat végére, egészen másféle dolgokon járt az eszem. A világ kinyílott előttem, először csak könyvekből ismertem meg, aztán másképpen is. De az iskola beláthatatlan traumákat okozott, olyan magatartásokra kényszerített, amivel máig nem tudtam kibékülni, leszámolni. A zsarnokság egy formája volt és minél inkább haladok előre az időben, annál inkább meg vagyok erről győződve.
Hétévesen kezdtem iskolába járni, majdnem tizenkilenc voltam, mire befejeztem. Az akkor még a veszprémi Várban terpeszkedő Lovassy László gimnázium negyedik osztályában félévkor három tárgyból (fizika, matematika, orosz) buktam. Év végére kettőt kijavítottam, így csak a matematika maradt (ősi) ellenségem. Ha magatartásból bukni lehetne, elsőként repülök. Rossz magaviseletem miatt az iskola továbbtanulásra nem javasolt – pedig akkor még filmrendező szerettem volna lenni. Ma már nem szeretnék.
Minden jobb gyümölcs ősszel érik – jegyeztem meg, amikor 1963 szeptemberében pótérettségiztem. Irodalom és történelem négyes, földrajz ötös – a többi kettes vagy hármas jegyekkel díszelgett testre szabott okmányaimban. Nos, ilyen bizonyítvánnyal akkoriban nem igazán gondolhatott az ember továbbtanulásra. Miután végső kétségbeesésemben a (szülői nyomásra, kedvetlenül) megpróbált tanárképző is elutasított, a munkába menekültem.
Lényegében 1963 nyarától kezdve dolgozom. Meg azelőtt is minden nyári szünetben azt tettem. Voltam gépgyári segédmunkás, dolgoztam erdészetben, voltam balatoni mentőcsónakos és megfordultam könyvesboltban eladóként. Voltam katona Budapesten és földmérő az állami térképészeti hivatalban. Körmöltem kataszteri iratokat, lovas kocsin jártam a Balaton-felvidéket, hogy térképeket rajzoljak. Dolgoztam egy nagy kórház proszekturáján mint boncsegéd (vagy háromszáz embert boncoltam fel saját kezűleg, és mondhatom, sokat tanultam ott!). Egy nyáron át statisztaként dolgoztam a Hunnia filmgyárban.
Még a gimnáziumi években megtanultam az eszperantó nyelvet, így aztán hamarosan kapcsolatba kerültem külföldi eszperantistákkal. 1964 nyarán egy fiatal lengyel tanárnő jött barátaival a Balaton partra, tolmácsuk voltam, később a hölggyel közelebbi kapcsolatba kerültünk és azon év telén – életemben először – külföldre utaztam: Csehszlovákia, Lengyelország volt az úti cél.
Krakkóban egy másik lengyel barátomnál laktam, és egy este az utcán majdnem elgázolt egy fekete Volga, amelyet a bennszülöttek szerint egy Wojtyla nevű főpap vezetett. Az illető később a Vatikánban tűnt fel, ahol szintén megfordultam, de akkor már nem akart elütni.
A következő két évben, néhány sikertelen továbbtanulási kísérlet közben eldőlt, hogy feleségül veszem a lengyel hölgyet és kiköltözöm Lengyelországba. Az esküvőre egy katolikus templomban, eszperantó nyelvű szertartás keretében, 1966-ban került sor. Még kellett futni néhány kört a hivatalok ellenállását legyőzendő, míg végre megkaptam a kiutazásra és letelepedésre jogosító különleges útlevelet.
Vasárnap érkeztem, szerdán reggel mehettem dolgozni – úgy, hogy lengyelül mindösszesen talán ha ötven szót tudtam. Egy Széchényi-könyvtár méretű nagy intézményben, a toruni Kopernikusz Egyetem Főkönyvtárában kaptam munkát, és a következő öt és fél évet ott töltöttem.
1967-ben megszületett Kinga lányom, a házasság viszont nem sikerült, válás lett a vége. Közben a könyvtári munka mellett voltam diplomáciai tolmács, vizsgázott többnyelvű idegenvezető, sokat forogtam külföldiek között. Azóta a lengyel és az eszperantó mellett sokat értek angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, szlovákul és ukránul. Szerte Lengyelországban tartottam vetítettképes előadásokat Magyarországról.
Három évet éltem ott albérletben, hazaküldtem első fordításaimat és novelláimat, ezek a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején magyar folyóiratokban és hetilapokban jelentek meg.
1970 nyarán megpróbáltam Jugoszlávián keresztül Nyugatra menni és ott maradni (élettársam is kint volt akkor és nekem is remek munkahelyet ígértek Hollandiában), de már a varsói repülőtéren visszatartottak.
1972 fontos év volt számomra. Későbbi második feleségemmel éltem, de albérleti magányomban, titokban (hittem én) írtam egy könyvet arról, hogy Gagarin igazából sohasem járt a világűrben. Hogy a szovjet „világelső” űrhajós állítólagos útja csak egy politikai propaganda-fogás, egy hatalmas csalás terméke volt. 1972 januárjában lecsapott rám az SB, a lengyel politikai titkosrendőrség, élettársam lakásán és az albérletemen házkutatást tartottak, és négyezer (!) oldalnyi magyar nyelvű kéziratot koboztak el.
Egy héttel később volt az esküvőm második feleségemmel, aki zongoratanárnő és egy szimfonikus kamarazenekar zongoristája volt egyben. Attól kezdve hónapokon keresztül vegzáltak a titkos-ügynökök és ügyészek, egyik kihallgatás a másikat követte. De mint diplomáciai tolmácsnak, aki lengyel és magyar „nagy elvtársainkkal” járt kormányvadászatokra és dorbézolásokra, akadtak tehetős pártfogóim. Ennek hála nem tartóztattak le, és fél évvel később az akkori Kelet-Berlinen keresztül sikerült csellel elhagynom Lengyelországot és visszatérnem Magyarországra.
Itt a „népi demokrácia” titkosrendőrsége hamarosan dossziét nyitott rólam, és attól kezdve tizenhat éven át szorgosan feljegyezték, kikkel találkoztam, mit terveztem, kinek mit mondtam. Én erről mit sem tudtam, legfeljebb halványan sejtettem. Igaz, hogy telefont a rendszerváltozásig nem kaptam, de külföldi utazásaimat nem akadályozták. Könyveim is megjelentek, bár amikor parapszichológiai témákat kezdtem feszegetni, nemegyszer „helybenjárásra”, sajátos, nem igazán politikai színezetű „szilenciumokra” ítéltek számos folyóiratnál.
1972 őszén beiratkoztam könyvtárszakra, és Esztergomban telepedtem le. Ismét három év albérlet következett, ezalatt az ELTE tanárai és más komoly erők töltötték a fejembe a könyvtártan és az informatika rejtelmeit. 1975-ben informatikai diplomamunkám környezetvédelmi témával foglalkozott.
Ekkor sikerült betörnöm a magyar folyóiratok, hetilapok és napilapok körébe. Rengeteg cikkem, publicisztikai, ismeretterjesztő és egyéb írásom jelent meg ettől kezdve huszonvalahány sajtótermékben. Némelyiknek tizenöt-húsz éven keresztül kitartóan dolgoztam, vagyis a rendszerváltás után is igényt tartottak a munkáimra. Máig is dolgozom a sajtónak.
1974-ben, harmincéves koromban jelent meg az első könyvem, egy magyar krimi, amit 1977-ben követett a második, aztán 1979-ben a harmadik és negyedik… 1981 óta nem volt év, amikor ne jelentek volna meg Nemere-könyvek, és minden évben több.
Kezdetben csak saját néven publikáltam. Ifjúsági regényeket, krimiket, politikai kalandregényeket és főleg tudományos-fantasztikus műveket írtam. Talán ennek „köszönhető”, hogy a legtöbben mindmáig mint sci-fi írót ismernek és tartanak számon. Holott már húsz éve írok társadalmi-lélektani regényeket is, manapság is számos hasonló jelenik meg tőlem.
Akkoriban kezdődött nagy kalandom a tudomány határterületeivel, a rejtélyes jelenségekkel és emberi képességekkel. Erről szóló könyveim nagy port vertek fel és ezek tették ismertté a nevemet.
1972-től 1979-ig még „rendes” munkahelyeim is voltak. Ismét voltam könyvtáros, aztán biztosítási ügynök, majd négy évig mentőápolóként dolgoztam gépkocsin, utána egy ideig voltam sajtótitkár és ismét könyvtáros. 1980 januárja óta szabadúszó vagyok, amely életformát munkaerkölcs szempontjából a legmagasabbra helyezem.
Soha nem dohányoztam, nem iszom alkoholt, még kávét sem, nem ismerek és nem is próbáltam ki soha semmilyen kábítószert. Említett titkosszolgálati jellemzésemben hangsúlyozták, hogy sok munkám, meg nem szakadó munkamániám is gyanús: ha pedig megállás nélkül dolgozom, nyilván ezzel is próbálom aláásni a néphatalmat… 1989-ben, már a rendszerváltás után írták rá a később az illetékesek által kezembe adott dossziéra, hogy „társadalmi veszélyessége megszűnt”. De nem szűnt meg a munkakedvem…
1974 óta immár több mint 430 könyvem jelent meg itthon, magyar nyelven. Ezek példányszáma már meghaladta a tízmilliót. Legalább egymillió példányban jelentek meg könyveim külföldön, tizennégy országban tizenkét nyelven (eddig…).
Megesett már, hogy dél-koreai folyóirat címlapjáról mosolyogtam az olvasókra, vagy hogy Teheránban perzsa nyelven adták ki egyik regényemet (ezt jobbról balra kellene olvasni, de ez nekem nem megy…)
Nem csak a magyar irodalom területén vagyok mennyiségi rekorder (soha magyar írónak nem jelent meg ennyi könyve, mint nekem eddig), hanem eszperantó nyelven is. (Lengyelül csak novellákat írtam, régebben.) Eszperantó nyelven írt könyveim Keleten és Nyugaton is napvilágot láttak, és sokfelé ezekből fordították le műveimet nemzeti nyelvekre (holland, német, litván, olasz stb.). Ezen a nemzetközi nyelven sem írt még egyetlen szerző ennyit. Talán ezért választottak meg az 1990-es években kétszer egymásután a Nemzetközi PEN eszperantó csoportja elnökének. Azóta is, minden évben tőlem (is) megkérdezi a Svéd Akadémia: kit javasolok a következő irodalmi Nobel-díjra…? (De a magyar írók szövetségébe nem vettek fel, mert úgymond: „tevékenységem a tagságot nem indokolta”.)
Itthon ma már igen gyakran írok álnevek alatt – ugyanis oly sokat dolgozom, hogy annyi könyvet egyetlen név alatt (még ha az Nemere is) nem bírna el a könyvpiac. Nőknek, nőkről szóló regényeket írok 3-4 női álnéven, a huszadik század eseményeiről német, angol, orosz és francia álneveken, de számos könyvem név nélkül jelenik meg.
Mostanában a legtöbb könyvem vagy regény, vagy történelmi témákkal foglalkozik (nézzék meg a következő bibliográfiában...!) az ókortól napjainkig. Kedvenc témáim a nagy diktátorok és a nagy elnyomó rezsimek, a politikai merényletek, a történelem és főleg a rég- és közelmúlt még felderítetlen talányai, valamint a titkosszolgálatok, a kémek viselt dolgai.
Több könyvet írtam a mitológiákról, a para-jelenségekről, UFO-król, de olykor kimerészkedem a jövőbe és nem csupán a fantasztikus regények, hanem a politikai-gazdasági-kulturális jóslások területén is. Kedvenceim továbbá a fiataloknak szóló művek – eddig hat Micimackó-folytatást írtam, amelyek (no persze, a saját elfogult véleményem szerint!) alig különböztethetőek meg az eredetiektől.
Szeretem kipróbálni magamat más bőrében is – tudok-e ugyanolyan színvonalon írni, mint X. vagy Y., vagy éppenséggel egy nő, esetleg egy külföldi szerző...? Éveken át vezettem egy kábeltévében interjú-műsort – az ország összes közismert politikusával folytattam beszélgetéseket. Ezek általában csak növelték ellenérzésemet a politika és a politikusok iránt.
Sohasem laktam Budapesten, még Pest megyében sem. Az utóbbi huszonkilenc évben Esztergomban éltem, ahol dombon álló házam ablakán át egyenesen külföldre és a hegyekre, a Dunára láttam. Világéletemben vidékinek tartottam magamat és bár bejártam három földrészt, itthon a legjobb. Már alig van olyan magyar település, ahová ne hívtak volna meg író-olvasótalálkozókra, sok helyre már többször is. Ezekre mindig elmegyek.
1992-ben újra nősültem, feleségem Nemere Ilona újságíró és gasztronómiai szakíró, sok híres emberrel készült interjú és népszerű szakácskönyvek szerzője.
Most – remélem, végleg – egy erdős tanyán élek az Alföldön és jól érzem magamat a bőrömben. De hogyan is lehetne ez másképpen, ha megrögzött optimista vagyok? Nem politizálok, de figyelem a világot. Könyveket és mai térképeket gyűjtök. Nagy örömömre már nagypapa is vagyok.
A tanyán sok állat él körülöttünk. Több kutya és macska, vannak madaraink és halaink. Naponta kimegyek a saját kis erdőmbe sétálni, ilyenkor elkísérnek az állatok. Beszívom a szabad levegőt, és jól érzem magamat. Nincs pénzem, mert mind elutazgattam a világban, könyvekre költöttem. De nem feledem: enyém a Föld, enyém az égbolt a maga rejtelmes kozmoszaival, miénk a végtelen tér. Enyém a fantáziám és a szebb jövőbe vetett töretlen, világnagy hitem. Így és ezért élek."
[szerkesztés] Művei
A lengyel nyelvből számos könyvet fordított.
Az újságcikkeket leszámítva eddig több mint 400 írása jelent meg.Utolsó 2006-ban íródott könyve a Sátán kódja. Ez a 454-ik általa írt könyv. Első 2007-ben megjelent könyve a Az utolsó magyar király - Szapolyai János élete címmel jelent meg. Az ANNO kiadó adta ki.
2006-os Nemere könyvek:
A sátán kódja - Embersátánok a Földön
Nekünk Mohács kell!
Lázadók és összeesküvők a magyar történelemben
Teremtés, evolúció, vagy..?
Az egyiptomi mágus
A fáraó gyűrűje
Rejtélyes energiák
Titokzatos találmányok
Születésnap novemberben
Az út Trianonig
Legendás magyar királyok
Mohamed és a többiek
Keresztlányom
Páncélosok
Búvár Kund
A babiloni Biblia - Nemere Da Vinci kódja
Lövészezred
A székely nép története
A Fáraó futára
Gyilkosság a piramis árnyékában
Az előző emberiség - Megoldódnak a régészeti rejtélyek?
Szudoplatov Sztálin bérgyilkosa - Egy KGB-tábornok élettörténete
Skorzeny Hitler kommandósa - Európa legveszélyesebb emberének regényes életrajza
Rudolf Hess titokzatos életei és halálai
A zsidóüldözések története
A MAFFIÁK titkai
Náci bűnösök nyomában
Erdély története
Magyar őstörténet - A kezdetektől Szent István király megkoronázásáig
Fehér Lótuszvirág
Meghalni olcsóbb
A Zrínyi család
Nászút golyózáporban
Holdfény Hotel
[szerkesztés] Álnevei
A neves író számos könyvet írt. A felét álnéven, mint más írók pédául Mark Twain vagy Hugo Victor.
Ismertebb álnévei:
Vanessa Wilmon
Tihanyi István
T. Moward
Stewart Harrington
Stuart Herrington
Stuart Harrington
Steve Repton
Steve Nording
Stefanie Nordking
Stefan Niemayer
S. Nording
Pjotr Sztyepanovics Alihanov
Oscar Welden
Melissa Moretti
Henry Hamilton
Henry Hamilton néven írta a :
A második világháború titkai
Agyak harca
Ferenc József magánélete
Kínai kémek
Murphy mester törvényei a XXI. században
Mussolini élete
Rablott kincsek nyomában
Szudoplatov Sztálin bérgyilkosa
Támadás Amerika ellen
VIII. Henrik magánélete
Oscar Welden néven írta a :
Báthory Erzsébet magánélete
Csaták könyve
Háremek titkai
S. Nording néven írta a Micimackós könyveit, (meg az alábbikat) :
Dr. Micimackó
Micimackó a csillagász
Micimackó autója
Micimackó és Micimadár
Micimackó léghajón
Micimackó világgá megy
Stefan Niemayer néven nácikról írt :
A náci műkincsrablók
A nácik aranya
Az SS története
Canaris, a hírszerző
Eichmann, milliók gyilkosa
Goebbels, a gonosz
Hess, a rejtélyes
Heydrich, a hóhér
Heydrich, a könyörtelen
Himmler, a tömeggyilkos
Hitler rejtélyes eltűnése
Horogkeresztes hamisítók
Martin Bormann második élete
Mengele, a halál angyala
Rommel, a hadvezér
Rudolf Hess titokzatos életei és halálai
Skorzeny Hitler kommandósa
Titkos kísérletek a náci birodalomban
Walter Schellenberg, a kémfőnök
Steve Nordingként ismert főbb művei :
Attila hun király élete
Erzsébet királyné magánélete
II. Rákóczi Ferenc magánélete
Kossuth Lajos magánélete
Mátyás király magánélete
Petőfi Sándor magánélete
Széchenyi István magánélete
[szerkesztés] Hivatkozások
Összeállította : Mészáros Márton
- ^ UFO a láthatáron című könyve végén például 15 oldalt szánt arra, hogy bemutassa az eszperantót, és könyve is a Magyar Eszperantó Szövetség kiadásában jelent meg.
 |
Ez az életrajzi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Based on work by