Szent Teofil

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Szent Teofil, Theophilosz, Theophilus (Antiochia, Kr. u. II. század) görög nyelven alkotó egyházi író, az egyházatyák egyike

Életéről igen kevés adat maradt fenn. Az Eufrátesz vidékéről származott, pogány családból, s csak felnőtt korában keresztelkedett meg. Kr. u. 169-ben lett Antiochia püspöke. Szent Jeromos tudósít arról, hogy Teofil kiadott egy munkát Markión ellen, Marcus Aurelius római császár uralkodása idején. Caesariai Euszebiosz szerint Hermogenész ellen is írt egy támadó élű írást. E két mű nem maradt ránk, fennmaradt viszont Teofiknak „Eisz Autolükon" (Autolükosz ellen) című vitairata, amely három, egymással lazán összefüggő könyvet foglal magába. Az első két könyv dialógus jellegű, a harmadik pedig levél formájában íródott, amit a levelekre jellemző üdvözlő formula is jelez a könyv kezdetén: „Theophilosz üdvözli Autolükoszt!"

Teofil műveinek értékét sokan sokféleképp próbálták meghatározni. Abban egyetértenek a tudósok, hogy a mű filozófiailag eklektikus, ott a legszárnyalóbb Teofil stílusa, ahol kedvenc témájáról, a költészetről beszél. Vitathatatlan újítása a műnek, hogy a kor szokásaival ellentétben címzettje nem valamely császár (mint például Justinus, Athénagorasz, Melitón műveiben), hanem egy művelt pogány polgár, Autolükosz.

Az első könyvben őt igyekszik meggyőzni a keresztény hit felsőbbrendűségéről. A dialogikus forma kitűnően illusztrálja a kereszténység és a pogányság közti párbeszéd lehetetlenségét: nem egy nyelven, nem egy érvrendszerben beszélnek. Teofil fölénye a műnek e részében abban mutatkozik meg, hogy rámutat Autolükosz ellentmondásos magatartására: kritikus a keresztény hittel, de kritikátlan a pogánysággal szemben. Szintén az első könyv végén található a keresztények hitéről és erkölcseiről szóló összefoglalás. Itt a keresztény hitélet képviselői fölénybe kerülnek még a legmagasabbrendű pogány filozófusokkal és költőkkel szemben is.

A mű második könyvét a mítoszok, elsősorban a teogóniák bírálatával kezdi Teofil. Szembeállítja a sokféle mitikus teogóniát a bibliai teremtéstörténettel. A teremtéstörténetet igen részletesen kommentálja, és ezzel kapcsolatban kifejti saját logosztanát, amelynek lényege, hogy Istennek megvolt a saját benne lakozó Igéje. „Eme ige segítségére volt mindabban, amit alkotott, s minden általa teremtetett." A logosznak, mint Isten teremtő igéjének képzete nem idegen a János evangéliumában is kimutatható hellenisztikus logosztantól. A pogány filozófusok számára a teremtéstörténet a mítoszok egyike, s bár maga Teofil hevesen tiltakozik a teremtés antropomorf felfogása ellen, az ő teóriájában is minduntalan antropomorf kifejezések (nemzés, születés stb.) bukkannak fel. A Teremtés könyvével kapcsolatban természetesen vetődik fel az ősbűn gondolata is: Teofil itt egy pogány állítás cáfolatával bizonyít. A hitetlen álláspont a következő: Ádám bukása nem Isten gyöngeségének a bizonyítéka-e? Az ősbűn a teremtés silányságát bizonyítja-e? Az érvelés bonyolult, körülményes, lényege: a szükségszerűségmentes teremtés és az ember istentől való függetlensége idegen a görög gondolkodástól. Ezzel azonban a kérdés nincs megválaszolva. Teofil egyik legnagyobb érve a pogányság ellen, hogy isteneik vég nélkül szaporíthatók, példája a Nílusba fúlt szépséges Antinoosz esete, akit halála után császári szeretője, Hadrianus istenné nyilvánított s kultuszát kötelezővé tette.

A mű harmadik könyvében Teofil költők és filozófusok nézeteit ismerteti, vitázik velük. Összeveti a görögök és a zsidók történelmét, hogy az Ószövetség elsőbbrendűségét bizonyítsa. Kronológiai számításaiban Hérodotosz, Manethón és Josephus Flavius munkáira támaszkodik. A harmadik könyv 28. fejezetében a világ éveinek számát a keresztény értelemben vett teremtéstől Marcus Aurelius uralkodásáig 5695 évben jelölte meg. Ebből következtetnek a tudósok arra, hogy művét Kr. u. 180 körül írta meg.

[szerkesztés] Források

Teológiai kislexikon