Vitellius

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Vitellius pénzérméje

Aulus Vitellius Germanicus (15. szeptember 24. – Róma, 69. december 22.) a Római Birodalom császára (69. április 17-től haláláig), a négy császár évének harmadik uralkodója volt. A flavianus szellemiségű források elhízott, mohó, tehetségtelen férfinak írják le, így nehéz objektív képet rajzolnunk róla.

[szerkesztés] A Vitellius-család

Lucius Vitellius és Sestilia gyermeke volt. Édesapja az 1. század rendkívül szép karriert befutott politikusa volt: három alkalommal lehetett consul, és Claudius is őt választotta censortársául. Az ifjú Aulus első felesége a szintén consularis családból származó Petroniana volt, ám a 30-as években kötött házasságuk hamarosan felbomlott, miután félig vak, az anya örökösévé nyilvánított – így az apai hatalom alól mentesített – fiukat Vitellius megölte. Vitellius második felesége a praetorviselt apától származó Galeria Fundana volt. Tőle is született egy fia, akit később Vespasianus hívei gyilkoltak meg.

[szerkesztés] Politikai előmenetel

Vitellius karrierje kevéssé ismert, de volt a római közmunkákért felelős curator, consul (48) és valamikor 55-60 körül Africa provincia proconsulja is. Mivel ez rendkívüli megtiszteltetést jelentett, biztosra vehető, hogy előtte ő is nagy pályafutást tudhatott maga mögött, és egyaránt kegyben állt Caligula, Claudius és Nero udvarában is. Legalább két papi collegiumnak is tagja volt: 57-től a fratres Arvales rituáléiban működött közre, és a quindecemviri sacris faciundis soraiban is helyet kapott.

Suetonius közlése szerint 68-ban mindenki nagy meglepetésére Galba az éppen szűkös anyagi körülmények között élő Vitelliust nevezte ki Germania Inferior helytartójává. Valószínűleg az indította erre, hogy meggátolja a Iulius Vindex leveréséért jutalmat váró katonák zavargását, egyúttal a katonai teljesítményt nélkülöző, falánk Vitelliustól tartania sem kellett, mint potenciális riválistól. Tévedett.

[szerkesztés] Vitellius Rómába indul

69. január 1-jén Germania Superior legiói megtagadták az engedelmességet Galbának, mire január 2-án Vitellius hadai őt kiáltották ki császárnak. Miután Felső-Germania hadai elismerték, Gallia, Raetia és Britannia teljes állománya hűséget fogadott neki. Vitellius tisztában volt saját korlátaival, így az előretörő hadsereg két felét Aulus Caecina Alienusra és Fabius Valensre bízta, míg ő a tartalékosokkal követte őket. Akkor sem hátráltak meg, amikor megtudták, hogy január 15-én Galbát meggyilkolva Otho, Nero hajdani ivócimborája lett a császár. Caecina és Valens márciusra kelt át az Alpokon, és Cremona mellett egyesítették erőiket. Április 15-én a bedriacumi csata során szétverték Otho hadait, mire az – meg sem várva a felmentésére közeledő pannoniai és dalmatiai legiókat – másnap öngyilkos lett. Április 17-én a senatus elismerte Vitelliust császárnak.

[szerkesztés] Vitellius principatusa

A győzelem és a senatusi elismerés híre az új uralkodót Galliában érte, ahol Lugdunum városában hatéves kisfiát, Germanicust örököseként mutatta be. A kicsapongó diadalmenet június-július táján érkezett a fővárosba. Vitellius tiszteletben tartotta a principatus játékszabályait: együttműködött a senatusszal, és még Otho híveivel sem bánt túlságosan szigorúan. A római tömegeket bőséges játékokkal látta el. Nála figyelhető meg először, hogy az addig libertinusok által ellátott állami feladatokat a lovagok számára nyitotta meg.

A praetorianus gárdát és a városi cohorsokat négy, saját katonáiból toborzott urbánus és 16 praetorianus cohorsszal cserélte fel. Az Otho megsegítésére késve érkező haderőt komoly büntetésekbem részesítette, több csapatot távoli tartományokba helyezett át. Nem csoda, hogy ezek a későbbiekben ellene fogtak fegyvert.

[szerkesztés] A bukás

Júliusban érkezett Rómába a hír, hogy a zsidó háborút vezető Titus Flavius Vespasianust is császárrá kiáltották ki, és Tiberius Julius Alexander aegyptusi és Caius Licinius Mucianus syriai helytartó is hűséget fogadott neki. Vespasianus Mucianust indította Rómába, míg a hadjárat befejezését fiára, Titusra bízta, jómaga pedig a gabonaellátás szempontjából kulcsfontosságú Egyiptomba ment.

Mucianust azonban megelőzték a dühödt pannoniai és illyricumi legiók Marcus Antonius Primus és Cornelius Fuscus vezetésével azonnal megindultak Itália felé. Vitellius Rómában maradt, Valens azonban betegeskedett, a consulsággal jutalmazott Caecina viszont mindinkább Vespasianus pártján állt. A vitellianus hadsereg így vezető nélkül állomásozott a Pó mellett. A cremonai csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek, az Appenninek hágóinak elzárására küldött katonaság pedig Narnia mellett dezertált decemberben.

A fővárosban sem volt sokkal jobb a helyzet. Itt éppen Vespasianus fivére, Titus Flavius Sabinus volt a praefectus urbi, aki meggyőzte a császárt, hogy saját érdekében mondjon le. A kísérletet azonban meghiúsították a praetorianusok, Sabinust és híveit pedig visszaszorították a Capitoliumra, ami a harcban leégett, és a praefectus urbi is odaveszett. Két napra rá Vespasianus hívei elérték Rómát. A magát rongyokba öltözve álcázó Vitellius a palota kapusának házában rejtőzött el, de elfogták, megkínozták és a Scalae Gemoniaen kivégezték. Holttestét a Tiberisbe vetették, de később özvegye gondoskodott az eltemetéséről.