Wolfgang Amadeus Mozart szimfóniái

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Wolfgang Amadeus Mozart kvázi „szimfónia-korszaka” 1764 és 1788 közé esik, ez alatt a 24 év alatt írt 41 szimfóniát – legalábbis a tradícionális kiadások szerint; viszont a legfrissebb kutatások már 68 kész műről tudósítanak. Mindenesetre az eredeti számozás, amely még a régi, Breitkopf & Härtel féle „Alte Mozart Ausgabéból” megmaradt - így az utolsó szimfóniája még mindig a 41-es. Több művet (K. 297, 385, 550) még maga a szerző dolgozott át.

A később megtalált szimfóniák, a K. 75, K. 76, K. 81, K. 95, K. 96 és K. 97 nem hivatalosan a 42-47 számozást kapta. Legalábbis az AMA 1881-es kiadása így alkalmazta őket. Aztán a töredékes K. 102, K. 120 és K. 163 szimfóniák utolsó tételei kerültek kiadásra 1886-ban; ezek a 48., 49. és 50-ek. 1988-ban tovább bonyolódott a helyzet: kiadásra került a K. 98-as F-dúr szimfónia.

A K. 383g (Anh 100) egy teljesen elveszett Esz-dúr szimfónia].

[szerkesztés] Gyerekkori szimfóniák (1764-1771)

Ezek a szimfóniák stílusukban és felépítésükben általában a szimfónia eredeti formájából, az olasz nyitányból táplálkoznak, tehát három tételesek (gyors–lassú–gyors); tánctétel (általában menüett) alkalmazása ritka.

1. szimfónia, Esz-dúr, K. 16
2. szimfónia, B-dúr, K. 17
3. szimfónia, Esz-dúr, K. 18
4. szimfónia, D-dúr, K. 19
5. szimfónia, B-dúr, K. 22
6. szimfónia, F-dúr, K. 43
7. szimfónia, D-dúr, K. 45
8. szimfónia, D-dúr, K. 48
9. szimfónia, C-dúr, K. 73 (1773)
10. szimfónia, G-dúr, K. 74
11. szimfónia, D-dúr, K. 95
12. szimfónia, G-dúr, K. 110
13. szimfónia, F-dúr, K. 112
14. szimfónia, A-dúr, K. 114

[szerkesztés] Salzburg-éra szimfóniái (1772-1781)

Ezen darabokat sokszor még tovább kategorizálják: „korai” (1772–1773) és „késői” (1773–1775) alcsoportra, vagy „germán” (ilyenkor van benne menüett) és „itáliai” (menüett nélküli) alcsoportra.

Ezen művek egyikét se adták ki Mozart élete folyamán.

Annak ellenére, hogy nem számítanak „szimfóniáknak”, ebben az időszakban írta Mozart három Divertimentóját, K. 136–138 – amelyek a három tételes, olasz típusú nyitány felépítését követik – is néha a „salzburgi szimfóniák” közé sorolják.

15. szimfónia, G-dúr, K. 124 (1772)
16. szimfónia, C-dúr, K. 128 (1772)
17. szimfónia, G-dúr, K. 129 (1772)
18. szimfónia, F-dúr, K. 130 (1772)
19. szimfónia, Esz-dúr, K. 132 (1772)
20. szimfónia, D-dúr, K. 133 (1772)
21. szimfónia, A-dúr, K. 134 (1772)
22. szimfónia, C-dúr, K. 162 (1773)
23. szimfónia, D-dúr, K. 181 (1773)
24. szimfónia, B-dúr, K. 182 (1773)
25. szimfónia, g-moll, K. 183 (173d B) (1773)
26. szimfónia, Esz-dúr, K. 184 (1773)
27. szimfónia, G-dúr, K. 199 (1773)
28. szimfónia, C-dúr, K. 200 (1774)
29. szimfónia, A-dúr, K. 201 (1774)
30. szimfónia, D-dúr, K. 202 (1774)

[szerkesztés] Érett szimfóniái (1781-1791)

Szimfónia No. 31, D-dúr, K. 297 (1778)

Mozart 1778-ban érkezett Párizsba, és a tehetségéhez méltó állást keresett. Habár célját nem érte el, a látogatása alatt írta meg az ún. „Párizsi Szimfóniát”, amely különösen érdekes a gazdagsága és modernsége miatt.

32. szimfónia „Nyitány olasz stílusban”, G-dúr, K. 318 (1779)
33. szimfónia, B-dúr, K. 319 (1779)
34. szimfónia, C-dúr, K. 338 (1780)
35. szimfónia „Haffner-szimfónia”, D-dúr, K. 385 (1782)

A mű azután keletkezett, hogy Mozart végleg Bécsbe költözött. Eredetileg szerenádnak indult a mű, amit a Haffner családnak ajánlott fel (ugyanazok akiknek a korábbi „Haffner szerenádot” (K249) írta). Végül is a mű vagdosásával alakította át szimfóniáját: az elején lévő induló és az egyik menüett lett az áldozat.

36. szimfónia „Linzi”, C-dúr, K. 425 (1783)

Mozart a műcímben említett városban való tartózkodása alatt írta.

37. szimfónia, G-dúr, K. 444 (1784)

Évekig ezt egy Mozart szimfóniának hitték, de a későbbi tudósok megállapították, hogy ezt a művet Michael Haydn alkotta, és Mozart csak a rövid bevezetőt írta hozzá. Jelenleg a No. 26 Haydn szimfóniaként fut.

38. szimfónia „Prágai”, D-dúr, K. 504 (1786)

Ugyan Bécsben íródott, de a Prágában eltöltött szép idők után. Az előadása sokkal nehezebb a többi szimfóniához képest, mivel a mű sokkal komplexebb.

39. szimfónia, Esz-dúr, K. 543 (1788)

A három utolsó szimfónia (39-41) 1788-ban keletkezett, és kb. 3 hónap alatt készült el. Valószínűleg egy opus alatt akarta kiadatni ezeket a műveket, de csak a halála után jelentek meg. Egy vagy kettő belőlük valószínűleg 1789-ben Lipcsében közönség előtt elhangzott. No. 39-es a legkevésbé ismert és előadott, valószínűleg a mű koncepciója miatt, ami a mai hangszerekhez nem egészen passzol.

40. szimfónia, g-moll, K. 550 (1788)

Ez viszont a leggyakrabban előadott Mozart szimfónia. Valószínűleg a nagyon igényes fúvós hangszerelése miatt, amit a második revizióban hozzáadott klarinétok még tovább fokoznak. Ez az egyik a három moll szimfónia közül (a másik kettő az Odense, K16a a-mollban, 10 éves kora körül keletkezett, és kétséges mű, a másik a Szimfónia No. 25, „Kis g-moll” K. 183.

41. szimfónia „Jupiter”, C-dúr, K. 551 (1788)

A trombiták és a timpani prominens használata jellemzi az első tételt. Az Andante cantabile egy mélységesen mozgó tétel, és a menüettben meg kontrapunktikus elemeket figyelhetünk meg. A finálé négyhangos motívumát Mozart már igen sokszor használta; majd a szonátaforma többi részében a mű fő ötleteit sűríti egy tételbe, majd a coda résznél ezek az elemek egyszerre jelennek meg kontrapunktikusan. A becenevet nem Mozart adta: feltehetőleg Angliából, Johann Peter Salomontól származik.