Angol–zulu háború
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az Angol–zulu háború 1879 elején robbant ki Dél-Afrikában és mintegy fél éven keresztül tartott. Egy volt az angolok gyarmati háborúi között, amelynek során a zulu törzsszövetség ellen harcoltak.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az előzmények
A 19. század első harmadára Dél-Afrikában az európai behatolás arra késztette a zulu törzsfőket, hogy egyesítsék törzseiket: így Dél-Afrika keleti, tengerparti részén létrejött az erőskezű Shaka kaSenzangakhona király (1816–1828) vezetésével a viszonylag erős és egységes Zulu Királyság (nagyjából a mai KwaZulu-Natal tartomány helyén). Akkoriban Dél-Afrika középső és keleti részén nagyrészt a Fokföldről elvándorolt búrok két állama (Oranje és Transvaal), valamint Natal brit kolónia és különböző fekete törzsszövetségek (Szváziföld, Bászutóföld (a mai Lesotho), Kafferföld, Zuluföld) területei helyezkedtek el. A 19. század második felében azonban aranyat és gyémántot találtak a fentebb említett területeken, így az angol imperializmus szemet vetett Dél-Afrika ezen területeire: Fokföldhöz csatolva gyarmattá kívánták szervezni őket, mint a Brit Birodalom részeit.
[szerkesztés] Az első brit támadás
A dél-afrikai brit főmegbízott, Sir Henry Bartle Frere úgy látta, hogy a dél-afrikai brit terjeszkedés egyik gátja a Zulu Királyság. 1878 decemberében a főmegbízott nézeteltérést provokált Cetshwayo kaMpande zulu királlyal abban a hitben, hogy ha háborúra kerül sor, a dárdás-pajzsos zulu hadsereg hamar összeomlik és a háború angol győzelemmel fejeződik be, mielőtt újsághír lesz belőle Londonban. A háború nem is sokat váratott magára: 1879 januárjában három brit hadosztály indult el Zuluföld meghódítására, Lord Chelmsford altábornagy irányítása alatt. Azonban az események alakulása nem várt fordulatot vett.
[szerkesztés] A háború holtpontra jut
A középső hadosztály, amelyet Lord Chelmsford személyesen vezetett, január 22-én az Isandlwana-hegynél több mint 20 000 zulu harcossal találta szembe magát és a csatában megsemmisült szinte a teljes brit csapat. Az angolok gyarmati háborúi között ez a vereség volt a legsúlyosabb: több mint 1300 katona lelte halálát a csatában és mindössze 55-en élték túl (Chelmsfordot és kíséretét leszámítva – az altábornagy a csata idején nem tartózkodott a hadosztályánál). Az isandlwanai események hatására még aznap este zulu tartalékok megtámadtak egy brit őrállomást a határon (Rorke’s Drift). A Rorke’s Drift-i csatában a 145 brit katona csak tízórás kemény harcban tudta visszaverni a zulukat – akik már az Isandlwanánál zsákmányolt fegyverekkel harcoltak.
A tengerpart felőli jobb szárny Charles Pearson ezredes vezetésével felszámolta a zulu ellenállást a Nyezane folyónál, még mielőtt továbbnyomulva elfoglalták volna elhagyott állomáshelyüket Eshowéban. A hegyek között haladó Sir Evelyn Wood ezredes vezette bal szárny viszont kemény harcokba bonyolódott. A középső hadosztály megsemmisülése azonban sebezhetővé tette a másik két szárnyat is: így történt, hogy a zuluk elvágták az utánpótlástól a jobb szárnyat, amely 9 hétre beszorult Eshowéba. Egyedül a bal szárny tudott hadműveleteket folytatni. Az isandlwanai siker ellenére a zulu hadsereg meggyengült és képtelen volt ellentámadásra a brit Natal ellen.
[szerkesztés] A második brit támadás
A kialakult patthelyzet időt adott Lord Chelmsfordnak, hogy újraszervezze erőit. Brit csapatok érkeztek Dél-Afrikába a Birodalom minden részéből. Így március végétől az addig mindkét oldalon kifulladt háború új szakaszába lépett. Lord Chelmsford elindított egy új hadosztályt Eshowe felmentésére és a bal szárny parancsnokát, Wood ezredest egy megtévesztő hadművelet indítására utasította. A bal szárny március 28-án megtámadott egy zulu erősséget a hegyekben (Hlobane), de meglepődve a zulu fősereg váratlan érkezésétől, visszavonultak (hlobanei csata). Másnap azonban a zuluk megtámadták Wood táborát és a kambulai csatában az angoloknak csak több órai kemény harc árán sikerült megfutamítani a támadókat. Ezalatt Lord Chelmsford Zuluföldön keresztül Eshowe felé vonult.
Április 2-án Chelmsford hadosztálya a gingindlovui csatában áttörte a zulu blokádot Eshowe körül, ezzel felmentette az oda beszorult jobb szárnyat. A zulu erők néhány napon belül bekövetkezett két veresége demoralizálta az afrikaiakat és ez fordulópontot jelentett a háborúban. Lord Chelmsford újjászervezte erőit és május végén Zuluföld ellen inváziót indított.
E támadás során esett el egy kisebb csetepatéban június 1-jén a fiatal Louis Napoléon, aki III. Napóleon, a száműzött francia császár fia (és az 1870-ben megszűnt 2. Francia Császárság trónörököse) volt, és nemhivatalos minőségben szolgálta a brit csapatokat. Kíséretére felderítés közben ütöttek rá zulu harcosok és a 23 éves „Császári Herceget” (Prince Impérial – ahogy akkoriban nevezték) halálra lándzsázták.
[szerkesztés] A háború vége
A brit csapatok folytatták előrenyomulásukat a zulu főváros, Ulundi felé, amelyet június végén el is értek. Július 4-én Lord Chelmsford a háború utolsó nagy csatájában legyőzte a zulu hadsereget. Ulundit felégették és Cetshwayo király elmenekült. Lord Chelmsford a győzelem után lemondott, de a briteknek még eltartott néhány hétig, míg felszámolják az elszigetelt zulu egységek ellenállását. Cetshwayo királyt végül elfogták és Fokvárosba száműzték. A britek felosztották országát 13 angolbarát főnök között – az évszázados „oszd meg és uralkodj” jegyében –, ami többéves polgárháborúba vezette az országot.
Az angol imperializmus Zuluföld meghódítása után nemsokkal a búrok ellen fordult: a búroknak azonban az I. angol–búr háborúban (1880–1881) még sikerült megőrizni a függetlenségüket. Ezzel 20 év haladékot kaptak: Transvaal és Oranje csak a második, sokkal kegyetlenebb angol–búr háború (1899–1902) után tagozódott be a Brit Birodalomba.
[szerkesztés] Az isandlwanai csata körülményei
Az isandlwanai vereség sokként érte a viktoriánus közvéleményt: nem tudták elképzelni, hogyan győzhették le a pajzsos-dárdás „primitív” feketék (akikben akkoriban többen az ember és a majmok közötti hiányzó láncszemet vélték felfedezni...) a Brit Birodalom korszerű fegyverekkel felszerelt katonáit.
Az európai (ipari) hatalmak gyarmati háborúiban nem voltak ritkák az ilyen vereségek: elég, ha George Armstrong Custer amerikai tábornok 1876-os Little Bighorn-i csatájára gondolunk. Azonban a bennszülött népek csak egyes csatákat tudtak megnyerni, háborúkat sohasem. Ebből az tűnik ki, hogy az ipari országok bennszülött (törzsi társadalmakban élő) népektől elszenvedett katonai vereségei általában hibás katonai döntések következményei, amelyek legtöbbször az ellenfél képességeinek lebecsüléséből, ill. a saját képességek túlbecsüléséből eredtek.
A géppuskák megjelenése és elterjedése az ipari országok hadseregeiben 19. század végétől viszont már megfelelően tudta „ellensúlyozni” egy (vagy több) esetleg katasztrófális katonai döntés következményeit.
[szerkesztés] Brit részről
Szakemberek azóta rekonstruálták a csata körülményeit. A zulu harcosok pajzzsal, dárdával és bunkóval voltak „felszerelve”, a brit katonák pedig korszerű Martini-Henry ismétlőpuskákkal, amelyekkel percenként kb. 10-12 lövést lehetett leadni. Bár a zuluk több mint tízszer annyian voltak, mint az angolok, de az angolok még győzhettek volna ilyen helyzetben (mint ezt a későbbi csaták megmutatták). Számoljunk: ha minden brit katona harcol (kb. 1400-an voltak) és minden lövésük egy zulu harcost megöl, akkor kb. 1,5 perc alatt szétszórják az afrikaiakat. A valóságban persze nem mindegyik brit katona harcolt és nem mindegyik lövésük talált, azonban így is néhány perc alatt meg kellett volna futamítaniuk a zulu sereget. A brit hadvezetés tudta, hogy még addig kell szétszórni a támadókat, amíg azok elérik a brit arcvonalat, mert közelharc esetén a zuluk egyértelmű fölénybe kerülnek. A zuluk célja így az volt, hogy a lehető legkisebb veszteséggel megtegyék a brit puskák lőtávolsága és az arcvonal közötti néhány száz métert és közelharcra kényszerítsék a katonákat. Mi történt hát?
Lord Chelmsford (legtöbb tisztjével és katonájával együtt) nem tartotta komoly ellenfélnek a zulukat, az egész hadjáratot szinte egy „pikniknek” fogták fel – és ennek megfelelően is viselkedtek. Miután január 21-én letáboroztak az Isandlwana-hegy tövében, az altábornagy nem is erősíttette meg táborukat. A csata reggelén az altábornagy nyugodtan megreggelizett (ezüst étkészletéből), majd helyettesére, Henry Pulleine alezredesre bízta hadosztályát és kíséretével felderítésre indult (a zuluk erők elhelyezkedésével ellentétes irányba). Indulása után nemsokkal hatalmas zulu erők jelenlétéről számoltak be a korábban kiküldött felderítők. Henry Pulleine alezredes csatasorba állíttatta a katonákat, akik zúgolódtak, mert nem fejezhették be a reggelijüket. Senki sem volt ideges, nyugodtan várták a fejleményeket: bíztak a puskáikban.
A brit katasztrófát régebben (a túlélők elmondásai alapján) a lőszeres ládák nehézkes kezelhetőségével magyarázták: ezt azonban semmi sem támasztotta alá. A valóság a következő lehetett: a brit katonák viszonylag távol állva egymástól folyamatosan tüzeltek a zulukra. Egy idő után fegyvereik füstje függönyként takarta be őket, amitől nem láthatták jól a zulu harcosokat. Sok fegyver csöve az első tucat lövés után erősen felmelegedett és a lerakódott lőportól a töltények beszorultak a csőbe. Az ily módon keletkezett „réseken” keresztül már nem volt nehéz a zulu harcosoknak több helyen áttörni az arcvonalat és közelharcban szinte teljesen lemészárolni az brit csapatot. A zuluk nem ejtettek hadifoglyokat: a túlélők főleg tisztek voltak, akik lovaik segítségével tudtak elmenekülni.
[szerkesztés] Zulu részről
A zulu győzelemben nagy részük volt az afrikaiak kissé lenézett varázslódoktorainak, akik a csata előtt különféle szertartásokkal felkészítették a zulu katonákat a harcra. Ezen szertartások célja, hogy növeljék a harcosok pszichikai állóképességét és fájdalomtűrő képességét. A szertartások fontos mozzanata volt, hogy a zulu harcosok különféle növényi kivonatokat is fogyasztottak, amelyekről azóta kimutatták, hogy erős serkentőszerek. A varázslódoktorok jobban el tudták látni a sebesülteket is különféle gyógynövények hatékony használatával. A zuluk dárdái és bunkói félelmetes fegyverek voltak a közelharcban: „megfelelő” használat esetén átütötték ill. szilánkosra törték a koponyacsontot is.
[szerkesztés] Források
- Az angol–zulu háború története (angol nyelvű)
- National Geographic Channel: A zuluk igazi hajnala (dokumentumfilm)
- Viasat History: Nagy katonai tévedések (dokumentumfilm)
Based on work by