Brit Birodalom

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Brit Birodalom a Földön valaha létezett legnagyobb kiterjedésű, lakosságú és gazdasági erejű gyarmatbirodalom volt. Kialakulása a nagy földrajzi felfedezések korában, a 16. században kezdődött, amikor Spanyolország és Portugália mellett Anglia is kivette részét az újonnan felfedezett területek gyarmatosításából és a tengeri uralomért folyó harcokból.

1921-ben a Brit Birodalomnak 470-570 millió alattvalója volt, azaz a Föld népességének negyede tartozott uralma alá. Az összes szárazföldekből ugyanilyen arányban részesedett, területe megközelítően 37 millió km² volt. Ekkor terjedt el világszerte az angol típusú gazdasági berendezkedés, az angolszász jogrendszer, a westminsteri kormányzási struktúra és a brit társadalom számos eleme, mint a sportok (például krikett, labdarúgás) és az angol nyelv.

A Brit Birodalmat kiterjedése csúcspontján úgy jellemezték, mint előtte a Spanyol Birodalmat: „az ország, ahol a nap soha nem nyugszik le”, mert mindig volt legalább egy gyarmat, ahol éppen sütött a Nap.

Tartalomjegyzék 1 A háttér: Nagy-Britannia 1.1 Terjeszkedés a tengeren túl – VII. Henrik 1.2 VIII. Henrik és a Királyi Flotta 1.3 Írország 1.4 Az Erzsébet-korszak 1.5 Stuart-korszak 1.6 Skót telepesek 2 Gyarmatosítás 3 Szabadkereskedelem és a „nemhivatalos birodalom” 4 Brit Kelet-Indiai Társaság 4.1 Terjeszkedés 4.2 A társaság összeomlása 5 A Pax Britannica hanyatlása 6 Nagy-Britannia és az új imperializmus 6.1 Brit gyarmati politika 7 Britannia és a harc Afrikáért 8 Autonómia a fehér telepesek gyarmatain 9 Az első világháború hatásai 9.1 A brit uralom vége Írországban 10 A birodalom széthullása 11 Angol nyelvű referencia 11.1 Áttekintés 11.2 Népszerű irodalom 11.3 Speciális egyetemi tanulmányok 12 Külső hivatkozások

[szerkesztés] A háttér: Nagy-Britannia

[szerkesztés] Terjeszkedés a tengeren túl – VII. Henrik

A tengerentúli Brit Birodalom története VII. Henrik uralkodásáig (1485–1509), a nagy földrajzi felfedezések idejéig nyúlik vissza. Az őt megelőző III. Richárd által támogatott gyapjúkereskedelemre alapozva Henrik megalapította a modern tengeri kereskedelmi hálózatot. A fellendült hajózás és hajógyártás a terjeszkedés alapja lett. Ez tette lehetővé később (1707 után) a Massachusettsi-öböl Társaság, és a Brit Kelet-Indiai Társaság megalapítását. Henrik reformjai fizetőképessé tették az Angol Kincstárat, ami megadta az alapot a tengeri kereskedelmi flotta fejlesztéséhez. Fejlődött a haditengerészet, Portsmouthban megkezdődött az első szárazdokk építése. Henrik támogatta egy olasz tengerész, John Cabot felfedező utazásait 1496-ban és 1497-ben, amikor is létrehozták Anglia első gyarmatát, egy halásztelepet Új-Fundland területén.

[szerkesztés] VIII. Henrik és a Királyi Flotta

A tengeri hatalom megalapítása VIII. Henrik nevéhez fűződik, aki a kereskedelmi hajók mellé védelmet rendelt ki, és új útvonalakat kerestetett. VIII. Henrik alapította meg a királyi haditengerészetet (bár tervek már apja uralkodásának idején is voltak). Megháromszorozta a hadiflotta méretét és kifejleszttette az első nagy hatótávolságú puskákat. Központosította az irányítást, új rakpartokat, világítótornyokat építtetett. Az így felállított hadiflotta 1588-ban képes volt a spanyol királyi flotta, a Nagy Armada legyőzésére.

[szerkesztés] Írország

Az első fontos lépés a gyarmattartó birodalom létrehozásához az 1541-ben Írországban elfogadott Királyi címről szóló törvény volt, amivel a terület lordságból királysággá vált. Írország meghódítását innen számíthatjuk: bár saját maguk határozták meg a törvényeiket, az angol korona alá tartoztak.

1550-ben megkezdődött egész Írország fokozatos meghódítása, amit 1610-re fejeztek be, a kilencéves háborút (1595–1603) követően. Írország benépesítése mintául szolgált a korai amerikai gyarmatok kialakításakor.

[szerkesztés] Az Erzsébet-korszak

I. Erzsébet uralkodása alatt, 1577 és 1580 között Sir Francis Drake, Magellant követően másodikként, körbehajózta a Földet. 1579-ben kikötött Kalifornia északi részén, a Birodalom nevében elfoglalta, s a „Nova Albion” névre keresztelte (Albion volt Anglia római neve). Ezt követően Anglia érdeklődése jelentősen megnőtt az Európán kívüli területek iránt, amit John Dee, Erzsébet tanácsadója is támogatott. Ő alkotta meg a „Brit Birodalom” kifejezést. Mint a tengerészet szakértőjét, gyakran felkeresték az angol felfedezők utazásuk előtt és után is. A Tudor-házból való királynőhöz hasonlóan ő is walesi („briton”) származású volt, így a királynőnek is tetszett a „brit” elnevezés a birodalomra. John Dee birodalomelképzelése ugyanakkor Dante Monarchia című művén alapult.

Humphrey Gilbert Cabot korábbi területfoglalása jogán 1583. augusztus 5-én partra szállt Új-Fundland szigetén, a mai St John's-nál, amelyet 1497 óta csak tőkehal-halászok laktak a halászati időszakban. Gilbert a területet Anglia gyarmatává nyilvánította. Sir Walter Raleigh pedig 1587-ben megalapította az első gyarmatot a mai Észak-Karolina területén. Azonban mindkét telep rövid életű volt a kevés élelmiszer, a vad tenger, a Gilbert hajótörése és a bennszülöttekkel elmérgesedő viszony miatt.

I. Erzsébet uralkodása során már a VIII. Henrik által felvirágoztatott tengerészetre építhetett, amikor kibővítette a kereskedelmi kapcsolatokat Hollandiával és a Hanza-Szövetséggel. A majdnem húsz évig tartó angol–spanyol háború során (1585–1604) kezdetben Anglia nagy sikereket ért el Cádiz kifosztásával és a Nagy Armada megsemmisítésével, de ezután fordult a hadi szerencse, és az angolok igen sok hibát követtek el, aminek következtében a brit hadiflotta, a Royal Navy is elpusztult. Ennek ellenére a továbbiakban egyre inkább fellendült a hajóépítés és a tengeri kereskedelem.

[szerkesztés] Stuart-korszak

1604-ben I. Jakab angol király és a spanyol uralkodó megkötötte a londoni egyezményt, melynek értelmében véget ért a viszálykodás. Egy angol gyarmatosító csoport John Smith vezetésével leküzdötte az 1607-es zord tél nehézségeit, és megalapította az ország első állandó jellegű gyarmatát, Jamestownt.

A birodalom területe jelentősen bővült a 17. század folyamán, amikor elfoglalták a keleti gyarmatokat Észak-Amerikában, melyből később az USA legelső államai és Kanada keleti tengerparti része lett. Ekkor szerezték meg Saint Kitts, Jamaica, és Barbados szigeteit is.

A tengerentúli befolyása növelésével egyidejűleg Anglia ekkoriban rendezte belső hatalmi viszonyait is. Ezt az 1707-es Egyesülési Törvény szabályozta az Egyesült Királyság létrehozásával.

[szerkesztés] Skót telepesek

Az unió létrejöttét megelőzően több kísérlet történt egy skót tengerentúli birodalom létrehozására is. Ezeket Észak- és Dél-Amerikában képzelték el. A skót gyarmatosításnak Nova Scotia volt a legnagyobb területi szerzeménye Észak-Amerikában.

Az Egyesülési törvény után sok skót vállalt tanári, ügyvédi, ügyintézői, orvosi állást Jamaicában, Kanadában, Indiában, Ausztráliában és Új-Zélandon, amelyek az új Brit Birodalom részei lettek. Az új tartományokban mindenfelé telepedtek le skótok.

[szerkesztés] Gyarmatosítás

A karib-tengeri cukortermelő gyarmatokon nagy szükség volt rabszolgák behozatalára. Ezek lettek Anglia legfontosabb és legtöbb hasznot hozó területei. A karib-tengeri szigetek biztosították az anyaországnak a dohányt, gyapotot és rizst. Az északabbi gyarmatok hajóanyag- és prémtermelése ugyan gazdaságilag nem volt annyira gyümölcsöző, itt azonban hatalmas megművelhető területek álltak kihasználatlanul rendelkezésre, és sok, a túlnépesedés miatti éhínség, a munkanélküliség, és a vallási üldöztetés elől menekülő angol, skót és ír találhatott új hazára.

Anglia amerikai gyarmatait háborúkkal és az őslakók leigázásával bővítette. A második angol–holland háborút követően elnyerte a felügyeleti jogot Új-Amsterdam, a mai New York felett. A gyarmati területeket egyre inkább kiterjesztették nyugat felé, hogy több megművelhető területhez jussanak.

A hétéves háború alatt a britek legyőzték a franciákat az Abraham-síkon folytatott csatában, így megszerezték Új-Franciaországot, és ezzel Észak-Amerika újabb hatalmas területe került brit fennhatóság alá.

Később, Ausztrália elfoglalásával (ami 1788-ban fegyenctelepek alapításával kezdődött), és Új-Zéland megszerzésével (1840 óta tartozik a koronához) kibővült az anyaországból való emigráció lehetősége. Nagy-Britannia a teljes kontinens feletti uralmat magának követelte, mikor Matthew Flinders 1803-ban, körülhajózva őket, bebizonyította, hogy Új-Hollandia és Új-Dél-Wales különálló szigetek. A gyarmatok később önkormányzati jogokat szereztek, és fa és arany jelentős exportálói lettek.

[szerkesztés] Szabadkereskedelem és a „nemhivatalos birodalom”

Lásd még: Pax Britannica

A 18. században a régi brit gyarmati rendszer hanyatlásnak indult. A hosszú ideig tartó töretlen whig uralom (1714–1762) alatt a birodalom veszített fontosságából és megbecsüléséből, míg végül elhibázott döntések sorozata nyomán legnépesebb gyarmatát, a 13 részből álló észak-amerikai területet is elvesztette (amerikai függetlenségi háború).

Erre az időszakra szokás úgy tekinteni, mint az „első Brit Birodalom” végére, ezzel jelezve, hogy az eddigi amerikai gyarmatszerzést ettől fogva felváltja a 17.-18. századra jellemző ázsiai, illetve afrikai gyarmatosítás. Ezt az időszakot „második Brit Birodalom” korának nevezik. A „tizenhárom gyarmat” elvesztése megmutatta, hogy a gyarmatok nem voltak feltétlenül jótékony hatással a gazdasági folyamatokra, mióta az ország gazdaságosan tud kereskedni a gyarmatain kívül más területekkel is, úgy, hogy azon területek védelmét és igazgatását nem Nagy-Britanniának kellett finanszíroznia.

Az addig uralkodó gazdasági doktrína, a merkantilizmus, mely a gazdasági javak végességét és a nemzetek között ezek birtoklásáért folytatott harcot helyezte előtérbe (ez adta a gyarmatokkal való kereskedés alapját) átadta helyét az Adam Smith és Richard Cobden által fémjelzett laissez-faire elvű gazdaságnak, a liberalizmusnak.

Észak-Amerika elvesztése, mely megtanította az országot arra, hogy a kereskedelem nyereséges lehet a gyarmati birodalom nélkül is, ami hozzájárult az önkormányzati jogok kiterjesztéséhez a fehérek lakta Kanadára és Ausztráliára az 1840-es és 1850-es években. Ezeket a területeket az anyaország helyőrségeinek tekintették. Írországot földrajzi közelsége miatt másként kezelték, és ezért 1801-ben az is része lett az Egyesül Krályságnak. Ez az 1798-as brit uralom elleni ír felkelés következménye volt.

Ezalatt 1807-ben az országban betiltották a rabszolga-kereskedelmet és elkezdték szorgalmazni, hogy más nemzeteknél is ez legyen az alapelv. A 19. század közepére Nagy-Britannia hatékonyan tudta csökkenteni a világban zajló rabszolga-kereskedelem volumenét. A rabszolgaság intézményét csak 1834-ben törölték el a gyarmatokon.

A régi gyarmati és rabszolgatartó rendszer vége egybeesett a szabadkereskedelem kezdetével, ami a gabonatörvény és a hajózási törvény eltörlésével az 1840-es években tetőzött. Így megnyílt a lehetőség a korlátlan versenyre, ami megnövelte a kölcsönösen előnyös kereskedelem részarányát a 19. század középső harmadában.

Néhányan amellett érvelnek, hogy a szabadkereskedlem az ország gazdasági helyzetére adott válasz volt és nincs kapcsolatban semmiféle filozófiai irányzattal. A 13 észak-amerikai gyarmat elvesztése ellenére, 1815-ben a napóleoni Franciaország bukásával az Egyesült Királyság lett a legerősebb nagyhatalom. Az ipari forradalom otthon hozta meg számára a rivális nélküli gazdasági vezető helyet, a Királyi Haditengerészet pedig a tengereken biztosította az uralmat. Míg a többi európai nagyhatalom figyelmét a kontinens problémái kötötték le, addig Britanniát semmi sem gátolta abban, hogy tovább folytassa gazdasági és politikai befolyási övezetének bővítését.

Az 1815-ös bécsi kongresszus és az 1870-es krími háború között az Egyesült Királyság volt az egyetlen iparosodott nagyhatalom. 1870-ben a világ ipari termékeinek 30%-át ez az ország állította elő. Mint a „világ műhelye”, Nagy-Britannia olyan mennyiségben és olyan alacsony áron volt képes készterméket előállítani, hogy gazdagosabb volt az ő termékeit megvásárolni, mint a más országban hazai piacon termelt árut. Mivel stabil politikai környezet jellemezte a tengerentúli kereskedelmi partnereket, Britannia a szabadkerekedelem segítségével tudott fejlődni anélkül, hogy formálisan is el kellett volna foglalnia a területeket. Amerikában ez az uralom meggyengült, mert a Monroe-elv szerint az Újvilág többé nincs nyitva az európaiak számára további gyarmatszerzés, illetve politikai érdekszférájuk kiterjesztése céljára. Mivel az Egyesült Államoknak ekkor még nem volt elég erős hadserege ahhoz, hogy az elvet a gyakorlatban maradéktalanul érvénysítse, Dél-Amerika frissen felszabadult államai nyitva állt a brit kereskedelmi flotta előtt, így itt a brit gazdasági befolyás egészen az I. világháború végéig kitartott.

[szerkesztés] Brit Kelet-Indiai Társaság

A Brit Kelet-Indiai Társaság működése kétségtelenül a Brit Birodalom történetének egyik legsikeresebb fejezete, mivel ez a cég volt felelős az indiai szubkontinens elfoglalásáért, mely terület a legnagyobb bevételt biztosította az országnak. Ez a társaság szerezte meg a korona számára Szingapúrt, Ceylont, Hongkongot és Malajziát is. Utóbbi szintén jelentősen növelte az ország jövedelmét. Ezek mellett a környékbeli országokat is behódoltatta, és megalapította a Nagy-Britannia ázsiai birodalmát, az ország gyarmati rendszerének fontosabb részét.

A Brit Kelet-Indiai Társaság kezdetben befektetési cég volt, amelyet a londoni Cityben, a Leadenhall Streeten székhelyjel rendelkező kereskedők és befektetők alapítottak, és amelynek I. Erzsébet egy királyi rendelettel lényegében monopóliumot biztosított az indiai térséggel folytatott kereskedelemben. A cég kereskedő vállalkozásból olyan társasággá alakult, mely a közigazgatásban és a hadseregben kormányzói hatalommal rendelkezett, és pozícióinak támogatása érdekében a helyi szipolyokból verbuvált magánhadsereget tartott fenn. A Brit Kelet-Indiai társaságot tekintik a világ első multinacionális vállalatának. 1858-ban, a szipolylázadásokat követően a vállalatot a brit korona alá rendelték.

A cégnek Nagy-Britanniától Indiáig vezető hajóutak mentén mindenütt voltak érdekeltségei. A cég már 1620-ban bejelentette igényét Dél-Afrika egy részére, majd később elfoglalta Szent Ilona szigetét. A társaság terjesztette el a teát Indiában. A cég tisztviselői közül sokan komoly vagyonra tettek szert, így például Elihu Yale, a New Haveni Yale Egyetem névadója.

1615-ben I. Jakab utasította Sir Thomas Roe-t, hogy látogassa meg Jahangir nagymogult, a Mogul Birodalom uralkodóját, aki ebben az időben az indiai szubkontinens nagy részét, valamint Afganisztánt és Perzsiát is irányította. A látogatás célja egy kereskedelmi egyezmény megkötése volt, amely a társaságnak egyedüliként tette volna lehetővé gyárak építését Suratban és más területeken. Cserébe a társaság európai piacokon beszerezhető javakat és ritkaságokat ígért a császárbak. Ez a vállalkozás nagyon sikeres volt, Jahangir Sir Thomason keresztül levelet küldött a királynak. A megállapodás eredményeként az indiai szubkontinensen minden más európai országot (Franciaország, Hollandia, Portugália) meghaladó mértékben fejlődött a brit kereskedelem. 1634-ben Shah Jahan nagymogul kiterjesztette a brit kereskedők védelmét Bengáliára is, amely abban az időben India legjelentősebb textilipari körzete volt. 1717-ben végleg lemondott a kereskedelmet sújtó vámokról, így a társaságnak sokkal jobban megérte az indiai kereskedelem. Az 1680-s években annyira megnőtt a cég bevétele, hogy képes volt külön hadsereg kiállítására és fenntartására. A hadsereg leginkább koronahű indiaiakból állt, a tisztikart főként angolok és skótok alkották. A bennszülött katonákat szipolyoknak nevezték.

A Mogul Birodalom bukását követően az indiai szubkontinens rengeteg kis királyságra szakadt szét. Az egyetlen köteléket a közös vallások, az iszlám és a hinduizmus alkották. Az egységes (brit) közigazgatási és kormányzói rendszer megalapításáig India nem politikai, csak földrajzi fogalom volt, a Himalájától délre fekvő szubkontinens megnevezése.

[szerkesztés] Terjeszkedés

A Mogul Birodalom hanyatlása lehetőséget nyújtott a társaságnak, hogy 1757-től kiterjessze területeit. Ekkor ütközött össze a társaság és Bengália nábobja, Siraj Ud Daulah. A birodalom felbomlása után sok kis királyság birtokolta a területet. Ezek az uralkodók egymás között is csatároztak. Robert Clive vezetésével, 1757. június 23-án a társaság hadserege szövetségeseivel legyőzte a nábob alakulatait a plasseyi-csatában, leginkább a nábob hadseregének korábbi vezére, Mir Jafar árulása segítségével. Ez a győzelem, aminek révén elfoglalták Bengáliát, a Brit Kelet-Indiai Társaságot kereskedelmi és katonai hatalommá tette. Ezt tekintik az indiai brit uralom kezdetének. A bengáli kincstárban talált pénz lehetőséget nyújtott a társaságnak, hogy fejlessze haderejét. A hadsereg, ami nagyrészt még mindig szipolyokból állt, brit tisztek vezetésével a 19. század közepére elfoglalta a mai India teljes területét.

India elfoglalása során a társaságnak sok háborút kellett megvívnia a helyiekkel, ezek közül a legsúlyosabb a négy angol-májszori háború volt (1766 és 1799 között) a Dél-Indiai Májszori Királyság ellen, amit Hyder Ali, majd később fia, Tipu Sultan (a májszori tigris) vezetett. Májszor csak a negyedik angol-májszori háborúban esett el miután a britek szövetségre léptek Májszor szomszédaival. Voltak még más olyan államok is, amelyeket a társaság csak saját katonai eszközeivel nem tudott legyőzni, leginkább északon, ahol kismértékű volt a társaság jelenléte, és területeket úgy tudott szerezni, hogy a királyságokat kijátszotta egymás ellen: az ellenséges államok egyikének segítséget nyújtott a támadások kivédéséhez. Kényszerítő intézkedések, megállapodások és a diplomáciai nyomás segítségével a társaság megakadályozta, hogy a helyi uralkodók össze tudjanak fogni, és egységes erővel megtámadják a briteket. Az 1850-es évekre a britek uralták az indiai szubkontinens jelentős részét, aminek következtében a társaság egyre inkább államként, és nem kereskedő egyesületként működött.

A társaság volt a felelős a Kínával folytatott törvénytelen ópiumkereskedelemért, ami később a két ópiumháború (1834–1860 kitöréséhez vezetett. Az első ópiumháború megnyerését követően megalapították Hongkongot, az első európai gyarmatot kínai földön. A társaság más, kisebb szomszédokkal is vívott háborúkat, közülük a legsúlyosabb a három brit-afgán háború volt (1839–1919) Afganisztán ellen, ami brit szempontból kudarccal zárult.

[szerkesztés] A társaság összeomlása

Egy évszázaddal a plassey-i győzelem után a társaság hanyatlani kezdett. Az 1857-ben kitört szipolylázadás során a társaság bennszülött katonái fellázdtak a brit parancsnokok ellen. Több különálló esemény együttes hatására fajult eddig a heylzet. Az egyik ezek közül a Pattern 1853 Enfield karabély bevezetése volt. Ehhez olyan töltényeket használtak, amiknek a lőportároló papírtartályait sertés- vagy marhazsírral kenték meg. Ezeket szájjal kellett szétnyitani, mielőtt beletöltötték a lőszert. A katonák túlnyomó többségének vallási okokból tilos volt a marha- és sertészsír fogyasztása. A hinduk nem ehettek marhahúsból származó ételeket, míg a disznóhúst a muszlimok nem ehették meg.

Habár a társaság és az Enfield képviselői egyöntetűen tagadták, hogy akármelyik állat zsírját használnák, de a tévhír tovább terjedt és sok szipoly megtagadta ezeknek a lőszereknek a használatát. Mangal Pandeyt emiatt felakasztották.

Az indiaiak régebben annyit foglalkoztak más indiaiakkal, mint amennyit a britekkel. Ez nagyban segítette a brit gyarmatosítást, például a plasseyi-csatában ahol az ellenfél vezérének átpártolásából húztak hasznot. 1857-ben több, a töltényügyhöz hasonló eset történt, ami felerősítette a lázadást, és végül a Brit Kelet-Indiai Társaság indiai uralmának végét jelentette. Habár az indaiak nagy győzelmet arattak, rövid távon helyzetük rosszabbra fordult.

A társaságnak az a hibája, hogy nem tudott biztos ellenőrzést gyakorolni a rábízott területek fölött, elbizonytalanította a brit gazdasági és politikai vezető köröket indiai érdekeltségeik fenntarthatóságát illetően. 1857-re India már óriási szerepet játszott a birodalom gazdaságában. A lázadásnak nagy kihatása volt a korona politikájára, legalábbis annak az indiai kormányzással kapcsolatos részére. Végeredményképpen a korona és a brit kormány magára vállalta a szubkontinens irányítását 90 évig, és ezzel megszüntette a Brit Kelet-Indiai Társaságot.

India közvetlen brit kormányzásának korszakát Raj néven emlegetik. Ekkor Indián a mai India, Pakisztán, Banglades és Mianmar (akkori nevén Burma) területét értik. Ennek a területnek a történelmi megnevezése Brit India.

[szerkesztés] A Pax Britannica hanyatlása

Az első iparosodott országként az Egyesült Királyság az elérhető világ csaknem egészét saját céljaira használhatta alapanyagforrásként és piacként. A 19. század folyamán azonban a helyzet nagymértékben megváltozott, mivel más nagyhatalmak is az iparosodás útjára léptek, és intézkedéseket tettek saját piacuk és erőforrásaik védelmében. Az 1870-es évekre a brit ipar vezető ágazatai versenyhelyzetbe kerültek, mert a nemzetközi piacon már külföldi versenytársak is megjelentek.

Az ipar agymértékben fejlődött Németországban és az Amerikai Egyesült Államokban, amelyek néhány területen átvették a vezető szerepet a sokáig uralkodó britektől (és franciáktól). 1870-re a német textil- és fémipar szervezettségben és technikai hatékonysában felülmúlta brit versenytársait, és elhódította a külföldiek elől a hazai piacokat. A századfordulóra a német fém- és gépipar már a „világ műhelyébe”, a szabadkereskedelem megteremtőjének a piacára is exportált termékeiből.

Bár a láthatatlan export (bank, biztosítás és hajózás) valamelyest ellensúlyozta az ország kereskedelmeben elfoglalt helyzetének romlását, jellemző adata az utóbbinak, hogy 1880 és 1913 között Britannia részesedése a világkereskedelemből 1/4-ről 1/6-ra csökkent. Nemcsak az akkor iparosodott országok piacain csökkent részaránya, hanem harmadik országokba irányuló szállításainak volumenén is meglátszott, hogy versenyhelyzet alakult ki a világpiacon. Korábbi óriási fölénye jelentősen csökkent az Indiával, Kínával, Latin-Amerikával és Afrikával folytatott kereskedelemben is.

Az ország ereskedelmi nehézségeit tovább fokozta a „hosszú hanyatlás”, az 1873 és 1896 közötti elhúzódó deflációs periódus. Fokozott nyomás nehezedett a kormányzatra, hogy támogassa a hazai ipart. Ez azonban a szabadkereskedelem meggyengülését okozta az európai hatalmak között. (A jelenség Németországban 1879-től, Franciaországban 1881-től figyelhető meg.)

A piacvédelmi intézkedések következtében mind a hazai piac felvevőképessége, mind az exportmegrendelések mennyisége csökkent. Ez arra kényszerítette a kormányokat és a gazdasági vezetőket, hogy a megoldást a tengerentúli gyarmati piacokon keressék. Ezeket a területeket az anyaországok vámokkal védték. Az újabb tengerentúli területek versenymentes exportlehetőséget biztosítottak a hazai ipar számára, és olcsó alapanyagok széles tárházát tették elérhetővé. Bár Nagy-Britannia hivatalosan 1932-ig ragaszkodott a szabadkereskedelmi politikához, valójában az ország csatlakozott az újra fellángoló gyarmatosítási lázhoz, és nem hagyta, hogy addig megszerzett birtokain más hatalmak befolyása érvényesüljön.

[szerkesztés] Nagy-Britannia és az új imperializmus

Az 1870 és az első világháború kitörése, 1914 közötti időszakot gyakran hívják az új imperializmus korszakának. Ezt a többi hódító korszaktól az különbözteti meg, hogy itt magáért a birodalomért folyt a terjeszkedés, nem pedig a terület, a természet, a népesség adta értékek miatt. Agresszív harcok folytak a legkülönbözőbb tengerentúli területekért.

Ez idő alatt az európai nagyhatalmak majdnem 23 000 000 km²-rel növelték tengerentúli gyarmataik területét. Mivel Afrika az 1880-as évekig ismeretlen volt a nyugati hatalmak előtt, remek célpontnak bizonyult az új birodalmi terjeszkedésre. Ezen kívül más területeken is tovább folyt a gyarmatosítás. Közülük a legismertebb a Délkelet-Ázsia és Kelet-Ázsia partjainál végbemenő japán területfoglalás.

Az ország belépését az új terjeszkedés korszakába általában 1875-re datálják, mikor Benjamin Disraeli konzervatív kormánya megvette az eladósodott egyiptomi vezető, Iszmail pasa részesedését a Szuezi Csatornában. Így megszerezte a felügyeleti jogot az Indiát az anyaországgal összekötő legrövidebb út legfontosabb része felett. Hat évvel korábban, III. Napóleon uralkodása alatt adták át a forgalomnak. A közös brit–francia felügyelet 1882-ben, a terület brit elfoglalásával ért véget.

Oroszország évszázadok óta tartó terjeszkedése a Balkán felé szintén félelemmel töltötte el az Egyesült Királyságot. 1878-ban megszerezték Ciprust, hogy a Török Birodalom elleni esetleges orosz támadásra gyorsan reagálhassanak, miután már részt vettek a krími háborúban 1854 és 1856 között. Ezen kívül a britek lerohanták Afganisztánt, hogy hogy megelőzzék az ottani orosz terjeszkedést. Három véres és sikertelen háború zajlott le, míg végül rákényszerültek az afganisztáni terjeszkedés feladására. Az első brit-afgán háború a Viktória-korabeli brit hadsereg egyik legszörnyűbb vereségéhez vezetett. Ekkor, 1842-ben az orosz segítséggel támadó afgán pastu törzsek egy egész brit hadtestet semmisítettek meg. Erre a Kabulból történő visszavonulás adott alkalmat. A második brit-afgán háború vezetett az 1880-as maiwandi brit összeomláshoz, Kabul ostromához és a britek indiai visszavonulásához. A harmadik brit-afgán háború 1919-ben a helyi törzsek brit hadsereg ellen érzett elégedetlensége miatt robbant ki, és végleg elűzte a megszállókat a frissen megalakult Afganisztán területéről. A „Nagy Játszma” Belső-Ázsiában egy Tibet elleni véres expedícióval végződött 1903–1904-ben.

Uyanekkor néhány erős ipari lobbista és brit kormánytagok, mint például Joseph Chamberlain, szükségesnek tartották a hivatalos gyarmattartás fennmaradását, így állítva meg a csökkenő brit világpiaci részesedés csökkenését. Az 1890-es években az ország új gyarmatosítási politikát fogadott el, mely a trópusi Afrika meghódításáért folyó harc éllovasásává tette.

Az ország beszállása az új garmatosításba úgy is tekinthető, mint új piacok vagy a többlettőke befektetésére alkalmas terület megszerzésére irányuló törekvés, vagy, mint elsődleges stratégia abból a célból, hogy megvédje fennálló kereskedelmi kapcsolatait, nehogy az egyre erősödő, és jelentős területeket elfoglaló ellenséges nagyhatalmak érdekeltségi szférájába kerüljenek. A történészek egyetértenek abban, hogy az új imperializmus átvétele inkább a birodalom hatalmának hanyatlására adott válasz, mintsem erejének bizonyítéka volt.

[szerkesztés] Brit gyarmati politika

A brit gyarmati politikát mindig is az ország kereskedelmi érdekei irányították. Míg a telepes gyarmatok fejlesztése elsősorban a növekedés egyensúlyát biztosította, a trópusi afrkai területek úgy érezték, hogy csak alapanyagforrásként van rájuk szükség. Ezért a britek folyamatosan konfliktusos helyzetet alakítottak ki az etnikai, vallási és faji csoportok között, hogy ne tudjanak összefogni és legyőzni a megszálló erőket. A klasszikus „oszd meg és uralkodj” taktikát alkalmazva tartották megosztottságban Írország, India, Zimbabwe, Szudán és Uganda lakosságát.

[szerkesztés] Britannia és a harc Afrikáért

1875-ben a két legfontosabb afrikai gyarmat Franciaországé (Algéria) és Egyesült Királyság|Nagy-Britanniáé]] (Fokföld) volt. 1914-re csak Etiópia és Libéria maradt az európai befolyástól független. A nem hivatalos gazdasági és politikai befolyás az európai országok gyarmatszező harcaiig vezetett. Britannia megpróbált kimaradni az első harcokból, inkább kereskedelmi nagyhatalmi, mintsem gyarmattartó hatalmi státusra törekedett. Hamarosan világossá vált azonban, hogy az afrikai harcokban is részt kell vennie, hogy megtartsa pozícióját.

Ahogy a francia, belga és portugál aktivitás megnőtt a Kongó alsó folyása mentén, megnőtt a veszélye, hogy az osztozkodás fegyveres összecsapásba torkollik. A Berlini Konferencia 1884–85 úgy próbálta megelőzni a nagyhatalmak közötti esetleges konfliktusokat, hogy deklarálta: a „tényleges megszállás” a területi igények nemzetközi elismerésésnek feltétele. Ezzel gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált állandó hadseregek állomásoztatása gyarmatokon.

Egyiptom 1882-es elfoglalása hozzájárult a Nílus völgyében egy biztonsági ellenőrzési terület kialakításához, ami később a szomszédos Szudán elfoglalásához (1896–1898) és 1896 szeptemberében a francia hadsereggel való való fasodai összecsapáshoz vezetett.

1899-ben Nagy-Britannia teljesen elfoglalta a mai Dél-afrikai Köztársaság területét. Ez a Jóreménység fokának elfogalásával kezdődöttt 1795-ben, majd a búr köztársaságok elfoglalásával folytatódott a 19. század végén. Ezt követte a második búr háború. Cecil Rhodes volt az északi irányú brit expanzió vezéralakja, aki a magántulajdonban levő Brit Dél-Afrikai Társaság révén igyekezett kiaknázni az újonnan megszerzett területeket. Rhodes behatolt az országtól északra fekvő területekre, és megalapította Rodéziát. Rhodes álma, egy Fokvárost Alexandriával összekötő vasútvonal volt a legfőbb indok arra, hogy folytassák az afrikai terjeszkedést. Ez a vasútvonal behálózta volna a teljes Brit Afrikát.

A brit sikerek dél- és Kelet-Afrikában nyomán Rhodes és Alfred Milner, Nagy-Britania dél-afrikai kormányzója tervbe vette a „Fokváros-Kairó” vasúti összeköttetés megvalósítását, ami lehetővé tette volna a stratégiai fontosságú Szuezi-csatorna és az ásványi anyagokban gazdag déli gyarmatok összekapcsolását. Ezt a tervet Tanganyika német elfoglalása egy időre háttérbe szorította, de az első világháborút követően ismét életszerű elképzeléssé vált. 1903-ban elkészült az All Red Line távírórendszer, amely a birodalom főbb területei közötti kommunikáció biztosítására szolgált.

Nagy-Britannia, a szabadkereskedelem legnagyobb úttörője 1914-re nemcsak a legnagyobb kiterjedésű tengerentúli gyarmattal rendelkezett, hanem az Afrika meghódításáért folytatott harcnak is ő lett a nyertese. 1885 és 1914 között Nagy-Britannia Afrika lakosságának csaknem 30%-át felügyelete alatt tartotta: Ez az arány a franciák esetében 15%, a németeknél 9%, a belgáknál 7% és 1% Olaszországnál: Nigéria 15 milliós lakossága egymagában több volt, mint a teljes Francia Nyugat-Afrika vagy a német gyarmati területek lakossága.

[szerkesztés] Autonómia a fehér telepesek gyarmatain

A birodalom a domínium státus kiterjesztésével az önkormányzó Kanadára (1867), Ausztráliára (1901), Új-Zélandra (1907), Újfullandra (1907) és az újonnan létrehozott Dél-afrikai Unióra (1910) elkezdett átalakulni a modern Nemzetközösséggé. Az új államok vezetői a brit politikusokkal rendszeresen megtartották a gyarmati (1907-től birodalmi) konferenciát. Az elsőt 1887-ben Londonban tartották.

A domíniumok külügyiet még mindig az Egyesült Királyság Külügyminisztériumán keresztül intézték: Kanada 1909-ben létrehozta a Külügyek Minisztériumát, de a többi kormánnyal folytatott diplomáciai kapcsolatok még mindig főkormányzó, a domíniumok főbiztosain keresztül folytak Londonban (először Kanada nevezte ki a sajátját 1880-ban, majd Ausztrália 1910-ben) és az ország beszállása az első világháborúba mindent domíniumra érvényes volt.

A domíniumok szabadon irányíthatták külügyeiket, ha azok nem voltak ellentétben a brit külpolitikával: Kanada liberális kormány 1911-ben kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményt viszonossági megállapodást kötött az Amerikai Egyesült Államokkal.

A brit hadseregben támadáskor nem mutatkozott meg annak területi összetettsége, kifelé egységes képet mutatott. 1909-ben eldöntötték, hogy a domíniumoknak lehet önálló tengerészete, ezzel eltörölve egy 1887-es megállapodást, melynek értelmében az akkori ausztrál tengerészetnek kötelező volt csatlakoznia a Királyi Haditengerészethez.

[szerkesztés] Az első világháború hatásai

Az első világháború következménye a brit uralom alatt lévő területek utolsó bővülése. Nagy-Britannia vezető szerepet játszott a Török Birodalom bukása után a Köel-Keleten a Népszövetségi Mandátum alatt álló Palesztína és Irak, valamint a régebben német kolóniakéént létező Tanganyika ((Dél-Nyugat Afrika, jelenleg Namíbia és Pápua Új-Guinea irányításában. A német Rajna-menti övezetben az I., és a Nyugat-Németországban a második világháború utáni zónák nem képezték részét a birodalomnak.

Az ország kiemelkedett a háború győztesei közül is, és uralma újabb területek fölé terjedt ki. A háború költségei nem tették lehetővé, hogy egy ilyen hatalmas birodalmat fenntartson. A briteknek több millió sebesültje vot, és vihars gyorsasággal kellett eszközöket készpénzzé tennie. A nacionalista érzelem mind a régi, mind az újonnan meghóított területeken növekedett. Ezt az érzést csak fűtötte, hogy saját katonái is részt vettek a háborúban.

Az 1920-as évek a dmíniumi státus nagymértékű megváltoztatását hozta el. Habár a domíniumoknak nem volt érdemi belezólása az 1914-es háborúba lépésről, mindegyiket külön-külön bevonták az 1919-es Versailles-i békeszerződés megfogalmazásába, amit egy egységes brit tárgylóküldöttség képviselt a tanácskozásokon. Mivel az 1922-ben indított Törökország elleni háborúban egyes domíniumok nem akartak részt venni,kompromisszumot kellett kötni, át kellett alakítani a birodalmi rendszert.

A domíniumok teljes függetlenségét az 1926-os Balfouri Nyilatkozat és az 1931-es Westminsteri Statutum mondta ki: a továbbiakban minden domínium egyenlőjogokkel rendelkezik magával, Nagy-Britanniával (a szigetel), mentes minden brit befolyástól, és szabadon alakíthatja ki minden rész a saját külkapcsolatait. A Gyarmati Irodán belül l1907-ben létrehozott domíniumi részleg 1925-ben külön Domíniumi Osztállyá alakult, később, 1930-tól külön miniszter foglalkozott a domíniumi ügyekkel.

Kanada volt az első domínium, amely teljesen szabadon, saját hatáskörben kötött nemzetközi megállapodást (1923) és 1928-ban itt, Ottawában nyitott az Egyesült Királyság először nagykövetséget, így elkülönítették a főkormányzó közigazgatási és diplomáciai munkáját. Így a főkormányzó innéttől nem volt egyszerre a kormány és az államfő képviselője egy személyben. Kanada első külképviseletét Washington, DC-ben 1927-bn nyitotta meg. Őt Australia Ausztrália követte 1940-ben.

Egyiptom, formálisan 1922 óta független, de szerződéssel 1936-ig (részleges megszállásal pedig 1956) továbbra is az ország része. similarly severed all constitutional links with Britain. Irak, 1922-ben brit protekturátus lett, tíz évvel később, 1932-ben szintén elnyerte függetlenségét.

[szerkesztés] A brit uralom vége Írországban

Az ír autonómiát (ami nem volt alkotmányos függetlenség) az Harmadik Ír Autonómiatörvény garantálta. Ez az első világháború kitörése miatt nm léphetett életbe. 1916 húsvét hétfőjén nacionalisták egy összetett csoprtja, köztük Michael Collins egy, az elején sikertelen fegyveres felkelést renndezett Dublinban, Miután 1919-ben kiszabadult a börtönből, Collins vezette az ír gerrillákat, az Ír Köztársasági Hadsereget egy brit uralom elleni fegyveres háborúban. Az eből kinövő angol-ír háború 1921-ben egy közlemény kiadásával és az angol-ír szerződés aláírásával fejeződött be. A békeszerződés az ír szigetet két részre osztotta: nagy része (26 megye) az Ír Szabadállam, a Brit Nemzetközösség egyik önálló domíniuma, míg a hat északi, leginkább elkötelezett, protestáns lakosságú megye Észak-Írország néven az Egyesüült Királyság része maradt.

1949-ben Írország köztársaság lett, az Egyesült Királyságtól teljes mértékben független állam lett és ki is lépett a Nemzetközösségből. Írország alkotmánya egészen 1998-ig igényt tartott a hat északi megyére is. Észak-Írország hovatartozása, hogy a független Íroszághoz, vagy a jeenlegi rszágához, az Egyesült Királysághoz tartozzon, nagymértékben meosztotta a társadalmat.

Az 1998-as nagypénteki megállapodás meghozta a tüzszünetet mindkét oldalon, így lehetőség nyílt a békés megoldáskeresésre.

[szerkesztés] A birodalom széthullása

A gyarmatellenes nacionalista mozgalmak felélénkülése a kérdéses terüeten és a 20. század első felében bekövetkező vátozások a világgazdaságban challenged an imperial power now increasingly preoccupied with issues nearer home. A birodalom vége a második világháború kitörésével kezdődött, mikor a brit kormányzat és az indiai függetlenségi mozgalom megállapodtak, hogy az indiaiak segítik a brit csapatokat, és lojálisak lesznek, cserébe viszont ezt követően elnyerhetik függetlenségüket. Indiát követve majdnem az összes brit kolónia elnyerte függetlenségét két évtized leforgása alatt.

A Birodalom szétesése a második világháború után felgyorsult, mivel az addigi birodalmak nem vltak érdekeltek a gyarmatokkal kapcsolatos status quo fenntartásában. Az 1947-es gazdasági válság miatt sokan észrvették, hogy Clement Attlee munkáspárti kormánya fel kell hagynia azzal az eképzeléssel, hogy az ország megtartsa össes tengeren túli gyarmatát. A politikusok, közalkalmazottak, és talán már az egész társadalom úgy érezte, hogy a gyarmatok rettentő módon megterhelik az állami költségvetést.

Az ország 1939. szeptemberi hadüzenete Németország ellen már nem jelentette automatikusan a domíniumok hadba lépését is. Ausztrália és Írország kivételével minden terület önállóan hadat üzent a németeknek. Az Ír Szabad Állam már az ezt megelőző évben tárgyalásokat folytatott a Királyi Haditengerészet eltávolításáról a szerződéses kikötőkből, és kinyilvánította semlegességét a háború idejére. Ausztrália a brit hadbalépéssel lett a háború résztvevője.

A második világháborúmegnyerése kétes értékű győzelem. A második világháború költségei sokkal nagyobbak voltak a Brit Birodalom számára mint az első világháborúé, a szigeteket erősen bombázták, és a vizí háborúban az ország majdnem teljes kereskedelmi flotája tönkrement. Ez a tragédia méginkább aláásta az ország amúgy is hanyatló kereskedelmi és pénzügyi vezető szerepét, és és megnövelte a domíniumok valamint az Egyesült Államok fontosságát. Az ausztrál miniszterelnök, John Curtin példanélküli 1942-es akciója, mikor visszahívta a frontról az ausztrál katonákat, akik a britek által uralt Burma területét őrizték, megmutatta, hogy most már a domíniumok nem rendelik alá saját érdekeiket a brit érdekeknek. Curtin már egy évvel ezelőtt azt írta egy nemzeti újság egyik cikkében, hogy az országnak inkább az Egyeült Államokkal kéne erősebb kapcsolatokat kialakítania.

A háború után, 1951-ben Ausztrália, ŰjZéland és az Egyesült Államok létrehozta az ANZUS regionális biztonsági megállapodást. Nagy-Britannia jelentkezése (1961) és felvétele (1973) az Európai Közösségbe gyengítette a kolóniákkal addig ápolt kereskedelmi kapcsolatait, és megszüntette ezeknek az országoknak a kivételes helyzetét a bit piachoz való hozzáférés tekintetében.

India 1947-es függetlensége véget vetett az Indiai Nemzeti Kongresszus 40 éves harcának, mely először önkormányzatot, majd teljes függetlenséget akarta elérni, habár a erület felosztása Indiára és Pakisztánra olyan háborúhoz vezetett, melynek több százezer fős emberáldozata volt.. India köztársasággá válásának brit és domíniumi elissméerése (1950) a modern Nemzetközösség létrejöttének időpontjának számít. Ennek a megállapodásnak köszönhetően, 31 Nemzetközösségi Köztársaság innéttől tagja a Nemzetközösségnek.

A karibi térségben, Afrikában, Ázsiában és a Csendes-óceánon a gyarmatok háború utáni felzabadulása elfogadhatatlanul gyorsan ment végbe a hihetetlenül erős nemzeti mozgalmak szemében. A birodalom ritkán harcolt, az eklszakadni akaró területekért. A brit katonai erők nagymértékben le voltak kötve 1956-ban a szuezi válságnál ahol az Amerikai Egyesült Államok szembefordult a brit, francia és izraeli csapatok egyiptomi bevonulásával, amit az amerikaiak a saját közel-keleti befolyásuk veszélyeztetésének értékeltek.

Szingapúr két lépésben lett független. A britek nem gondolták, hogy az új ország elég nagy lenne ahhoz, hogy meg tudja magát védeni. Ezért hozzácsatolták Malaya, Sarawak and Észak-Borneo világához, és együtt megalakították Malajziát. A rövid életű államalakulat 1965-ben felbomlott, mikor Szingapúr kinyilvánította teljes függetlenségét Malajziától.

Burma kivívta függetlenségét (1948), úgy, hogy utána sem lett a Nemzetközösség tagja; ez volt az első olyan függetlenedő terület, amelyik minden kapcsolatot megszakított a britekkel. Őt Ceylon (1948) és Malaja (1957) követte. Palesztína brit ellenőrzése 1948/ban ért véget a csapatok kivonásával és a területen lakó zsídók és arabok között kitört a nyílt háború. A Földközi-tenger övezetében a görög ciprióták gerillaháborút indítottak, hogy a sziget Görögországhoz csatlakozzon. A harcok végén létrejött a független Ciprus, bár a britek két katonai bázist otthagytak, ezek Akrotiri és Dekélia.

A Brit Birodalom afrikai gyarmatainak felszabadulása kivételesen gyorsan játszódott le. Az új államok gyakran nem voltak felkézülve a szuverinitással járó változásokra: Ghana 1957-es függetlenségét a nacionalisták tíz évig tartó politikai kampánya előzte meg. Ezt követte Nigéria és Szomália 1960-as, Sierra Leone és Tanganyika 1961-es, Uganda ([[962[[-es, Kenya és Zanzibár 1963-as,, Gambia 1965-ös, Botswana (régebben Becsuánföld) és Lesotho 1966-os és Szváziföld 1968-as függetlenné válása.

Afrika déli és keleti részéről a brit kivonulást a terület fehér telepesei nehezítették meg. Kenyának példát kellett mutatnia a Mau Mau felkelés, melynek súlyosságát még az nehezítette, hogy a fehér telepesek nem ismerték el a többség hatalmát. A fehér kisebbség irányította Dél-Afrikát a Nemzetközössségben kétes érzelmeet váltott ki egészen addik, míg a Dél-Afrikai Unió ki nem lépett 1961-ben a szervezetből.

Habár az inkább fehér által lakott Rodézia és Nyasafóld Föderációja Malawi (előtte Nyasaföld) és Zambia (előtte Észak-Rodézia) függetlenné válásakor szakadt két részre 1964ben, Dél-Rhodesia fehér kisebbége (egy önkormányzattal rendelkező gyarmat 1923 óta) szintén független állammá nyílvánították magukat a Egyoldalú Függetlenségi Nyilatkozattal semint hogy a Fekete-Afrikaiakkal legyen nekik egyenlő joguk.

A Nyugat-Indiai Föderáció bukását köövetően egymás után váltak függetlenné a karibi térség államai. Jamaica valamint Trinidad és Tobago 1962-es függetlenedését követte Barbados 1966-ban, majd a 70-es 80-as évek folyamán a kisebb szigetállamok is elszaadtak.

Az 1950-es éveket időszakot a gyarmatok függetlenedése és a hidegháború jellemezte. Az utolsó elfoglalt terület Rockall volt. A királynő nevében 1955-ben nyújtotta be igényét az ország, hogy az ő fennhatósága alá kerüljön a szikladarab. Ennek az volt a célja, hogy megnehezítsék a Szovjetunió kémkedésének a lehetőségét.

1997-ben Nagy-Britannia utolsó gyarmata, Hongkong is visszakerült Kínához. Ezt a harminc évvel régebben kötött kínai–brit egyesülési megállapodás tette lehetővé- A tizennégy megmaradt tengerentúli terület, a Nemzetközösség és a Commonwealth Realm testesíti meg napjainkban azt, ami megmaradt a Brit Birodalomból.

[szerkesztés] Angol nyelvű referencia

[szerkesztés] Áttekintés

• Bryant, Arthur. The History of Britain and the British Peoples, 3 vols. (London, 1984–90).
• Ferguson, Niall. Empire: The Rise and Demise of the British World Order and the Lessons for Global Power (2002),
• Hyam, Ronald. Britain's Imperial Century, 1815–1914: A Study of Empire and Expansion (Macmillan, 1993).
• James, Lawrence. The Rise and Fall of the British Empire (St. Martin's Griffin, 1997).
• Judd, Denis. Empire: The British Imperial Experience, From 1765 to the Present (London, 1996).
• Lloyd; T. O. The British Empire, 1558–1995 Oxford University Press, 1996
• Louis, William. Roger (general editor), The Oxford History of the British Empire, 5 vols. (Oxford, 1998–99).
• Marshall, P. J. (ed.), The Cambridge Illustrated History of the British Empire (Cambridge, 1996).
• Olson, James S. and Robert S. Shadle; Historical Dictionary of the British Empire 1996
• Rose, J. Holland, A. P. Newton and E. A. Benians (gen. eds.), The Cambridge History of the British Empire, 9 vols. (Cambridge, 1929–61).
• Smith, Simon C. British Imperialism 1750–1970 Cambridge University Press, 1998. brief

[szerkesztés] Népszerű irodalom

• Rice, Earle. John Cabot (Profiles in American History Series) Mitchell Lane Publishers, 2006
• Ritchie, Harry; The Last Pink Bits: Travels Through the Remnants of the British Empire Sceptre Press, 1997
• Winchester, Simon; Outposts: Journeys to the Surviving Relics of the British Empire Harper Perennial, 2004

[szerkesztés] Speciális egyetemi tanulmányok

• Andrews, Kenneth R., Trade, Plunder and Settlement: Maritime Enterprise and the Genesis of the British Empire, 1480–1630 (Cambridge, 1984).
• David Armitage; The Ideological Origins of the British Empire Cambridge University Press, 2000.
• Armitage, David, 'Greater Britain: A Useful Category of Historical Analysis?' American Historical Review, 104 (1999), 427–45.
• Armitage, David (ed.), Theories of Empire, 1450–1800 (Aldershot, 1998).
• Charles A. Barone, Marxist Thought on Imperialism: Survey and Critique (London: Macmillan, 1985)
• Bernard Bailyn and Philip D. Morgan (eds.), Strangers within the Realm: Cultural Margins of the First British Empire (Chapel Hill, 1991)
• Barker, Sir Ernest, The Ideas and Ideals of the British Empire (Cambridge, 1941).
• W. Baumgart, Imperialism: The Idea and Reality of British and French Colonial Expansion, 1880–1914 (Oxford University Press, 1982)
• C. A. Bayly, Imperial Meridian: The British Empire and the World, 1780–1831 (Longman, 1989).
• Bennett, George (ed.), The Concept of Empire: Burke to Attlee, 1774–1947 (London, 1953).
• J. M. Blaut, The Colonizers' Model of the World, London 1993
• Elleke Boehmer; ed. Empire Writing: An Anthology of Colonial Literature, 1870–1918 Oxford University Press, 1998
• Patrick Brantlinger, Rule of Darkness: British Literature and Imperialism, 1830–1914 (Ithaca: Cornell UP, 1988).
• Chris Brooks and Peter Faulkner (eds.), The White Man's Burdens: An Anthology of British Poetry of the Empire (Exeter UP, 1996).
• Constantine, Stephen. "British Emigration to the Empire-commonwealth since 1880: from Overseas Settlement to Diaspora?" Journal of Imperial and Commonwealth History [Great Britain] 2003 31(2): 16–35. ISSN 0308–6534
• Philip Darby, The Three Faces of Imperialism: British and American Approaches to Asia and Africa, 1870–1970 (Yale University Press, 1987
• DePalma, Anthony. Here: A Biography of the New American Continent (PublicAffairs, 2001)
• Michael W. Doyle, Empires (Cornell UP, 1986).
• Elliott, J.H., Empires of the Atlantic World: Britain and Spain in America 1492–1830 (New Haven: Yale University Press, 2006).
• Firstbrook, P.L. The Voyage of the Matthew: John Cabot and the Discovery of America Bay Books, 1997
• Gould, Eliga H., The Persistence of Empire: British Political Culture in the Age of the American Revolution (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 2000).
• Harlow, V. T., The Founding of the Second British Empire, 1763–1793, 2 vols. (London, 1952–64).
• Heinlein, Frank. British Government Policy and Decolonisation, 1945–1963: Scrutinising the Officiial Mind Routledge, 2002.
• Hyam, Ronald. Empire and Sexuality: The British Experience (Manchester UP, 1990).
• Edward Ingram. The British Empire as a World Power (2001)
• Lawrence James, The Rise and Fall of the British Empire (Abacus, 1994).
• Robert Johnson. British Imperialism Palgrave Macmillan, 2003. historiography
• Kennedy, Paul, The Rise and Fall of British Naval Mastery (London, 1976).
• Kenny, Kevin, ed. Ireland and the British Empire Oxford U. Press 2004.
• Knorr, Klaus E., British Colonial Theories 1570–1850 Toronto, 1944).
• Levine, Philippa, ed. Gender and Empire Oxford U. Press, 2004.
• McDevitt, Patrick F. May the Best Man Win: Sport, Masculinity, and Nationalism in Great Britain and the Empire, 1880–1935 Palgrave Macmillan, 2004.
• Mehta, Uday Singh, Liberalism and Empire: A Study in Nineteenth-Century British Liberal Thought (Chicago, 1999).
• Morgan, Philip D. and Hawkins, Sean, ed. Black Experience and the Empire Oxford U. Press, 2004.
• Jan Morris, The Spectacle of Empire: Style, Effect and Pax Britannica (Faber, 1982).
• Pocock, J. G. A., 'The Limits and Divisions of British History: In Search of the Unknown Subject', American Historical Review, 87 (1982), 311–36.
• Porter, Andrew. Religion Versus Empire?: British Protestant Missionaries and Overseas Expansion, 1700–1914 Manchester U. Press 2004
• Potter, Simon J. News and the British World: The Emergence of an Imperial Press System. Clarendon, 2003
• Rüger, Jan. "Nation, Empire and Navy: Identity Politics in the United Kingdom 1887–1914" Past & Present 2004 (185): 159–187. ISSN 0031–2746
• Spurr, David. The Rhetoric of Empire: Colonial Discourse in Journalism, Travel Writing and Imperial Administration (Duke UP, 1993).
• Joanna Trollope, Britannia's Daughters: Women of the British Empire (Hutchinson, 1983).
• Wilson, Ian. John Cabot and the Matthew. Breakwater Books, 1996.
• Wilson, Kathleen, ed. A New Imperial History: Culture, Identity and Modernity in Britain and the Empire, 1660–1840 Cambridge U. Press 2004.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Bővebb információk a Brit Birodalomról (angol)
• Különböző birodalmak és kvázi-birodalmak méretei (angol)
• A Nemzetközösség – Kormányzati oldal