Császár

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ez a szócikk a rangról szól. A településről szóló cikket lásd a Császár (település) lapon.

A legmagasabb világi uralkodói rang, etimológiailag Julius Caesar nevéből ered. Az eredeti koncepció szerint felette már nem áll más földi lény, így tulajdonképpen csak egy császár létezhetne a világon szigorúan véve. Római hatalmát sajátos módon a köztársaság tisztviselőiből vezették le, miután óvakodtak a királyi cím bevezetéséből. Isteni mivolta (de nem volt mindig isten) emelte ki a többi ember közül, néptribunusi mivolta biztosította sérthetetlenségét és vétójogát, imperatori mivolta a hadsereg feletti parancsnoklatát.

Már a Római birodalomban megindult azonban számuk gyarapodása. Az eleinte egy Caesar ill. Augustus helyett Diocletianus tetrarchiája idején két magasabb rangú Augustus – de az egyik primátusával – és a nekik alárendelt egy-egy Caesar kormányozta a négy részre osztott birodalmat. A birodalom végleges kettéosztása után voszont két egyenrangú Augustus uralkodott egymástól függetlenül, a nyugati rész összeomlása után viszont a keleti rész, Bizánc uralkodója egyedül maradt császárként. Az ő címe ekkor már bazileusz volt, visszatérve egy régi görög címhez.

A nyugati részeken fokozatosan a pápa ragadta magához a császári jogosítványokat, először csak mintegy megőrzésre, amit azután a nyugati császárság felújításakor Nagy Károlyra és utódaira visszatestált. Az Ottók idején a császári hatalom elsőbbsége a pápai hatalommal szemben vitathatatlan volt, bár a császárság feltételei között szerepelt a Rómában megtörtént pápa általi koronázás. További feltételként a Német-római Birodalom idején császárrá csak azt lehetett koronázni, akit előbb német királlyá választottak, majd Milánóban a lombard vaskoronával Itália királyává (később római királlyá) is koronáztak. Ez biztosította a nyugati császári cím kizárólagosságát. Sok német király csak élete vége felé tudott így császárrá is válni, hiszen ahhoz hadsereggel át kellett kelni az Alpokon és eljutni Rómáig, miközben otthon is meg kellett tartania az ellenőrzést országai felett. A császári hatalom az invesztitúraharcok során fokozatosan hanyatlott, először VII. Gergely pápa nyilvánította ki, hogy a császári jelvények és hatalom teljessége kizárólag a pápát illetik. A császári cím a vesztfáliai béke után vált teljesen névlegessé 1648-ban.

Konstantinápoly 1453-as eleste után megszűnt a keleti keresztény császári cím, a török szultán, II. Mohamed azonban felvette a hasonló értelmű padisah címet, magának vindikálva ezzel az Európa feletti uralmat. Később a mohácsi győztes II. Szulejmán ennél is tovább ment. A pápai tiara (hármas korona) mintájára négyes koronát csináltatott magának, amivel a pápa feletti elsőbbségi igényét nyilvánította ki.

Később Nagy Péter orosz cár nyilvánította magát császárrá (imperátorrá), Moszkvát pedig harmadik Rómává. Napóleon magát koronázta császárrá a pápa kezéből kivéve a koronát, majd a három császár csatája után lemondatta a német-római császári címről II. Ferencet. Ferencet Napóleon bukása után az Ausztria császára címmel kárpótolta a bécsi kongresszus.

Franciaországban III. Napóleon hozta vissza a császárságot (1852-1871), Németország egységesülve 1871-től császárság. Mindkettőben erős központi hatalom épült ki. Az amerikai kontinensen 1864-67-ben, Mexikóban (Miksa főherceg), 1822-1889-között Brazíliában (Braganca-ház) uralkodott ~. 1876-1947 között a brit uralkodó az „India ~a”, 1936-1943 között az olasz király az „Etiópia ~a” címet viselte.

A császári címmel azonos értelműnek szokás még tekinteni az ókori Mezopotámiában a négy világtáj királya (pl. II. Sarrukín akkád uralkodó), a királyok királya (a perzsa sahinsah, az etióp negus negesti) címeket, vagy értelem szerint az inka és az azték uralkodók címét, a kínai uralkodóét Csin Si Huang-ti („Kína első császára”) óta, és a japán uralkodóét. Ma ez utóbbi az egyetlen élő császári cím.

CSÁSZÁRI CÍMEK

A római császároknak a principátus kora kezdetén nem volt sajátos császári címük, mivel a király (rex) címet a római királyok rossz emléke miatt nem akarták használni, a köztársasági címek pedig önmagukban nem fejezték ki a princeps megnövekedett hatalmát. A Iulius-Claudius dinasztia uralkodói rokonságban álltak Julius Caesarral, ezért valamennyien felvették az ő családnevét. Ebből a névből származik számos nyelv ’császár’ jelentésében használatos szava. Nero halála után Otho a Nero, míg Vitellius a Germanicus nevet vette fel, de Vespasianustól kezdve a római császárok ismét a Caesar nevet használták. Ugyancsak a császárok nevének része lett az Augustus is. Maga Augustus császár nevének részeként használta a korábban katonai hatalomra utaló, s a Caesar által is felvett imperator elnevezést. A későbbi császárok Marcus Aureliustól kedve az imperator Caesar elemeket már nem személynévként, hanem császári címként használták. A principatus idején a császár neve a leggyakrabban az Imperator Caesar Augustus szavakkal kezdődött. Ezektől megkülönböztethetőek a köztársasági magistratus emlékét őrző titulusok: princeps, pater patriae, pontifex maximus, consul, tribunicia potestas stb. a dominatus idején elterjedt a dominus, illetve a a dominus et deus („úr és isten”) cím. Egyes császárok különleges címeket, illetve mellékneveket vettek fel: pl. Caligula Új Napistennek (görög. neosz Héliosz), Domitianus dominus et deusnak, Commodus füldre visszatért Herculesnek, Aurelianus Restitutor orbis terrarumnak (latin „a földkerekség [rendjének] helyreállítója”) szólítatta magát. A dominatus idején kialakult tetrarchia rendszerében a két főcsászár címe augustus, míg a két alcsászáré caesar volt.