Helyesírás

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A helyesírás egy nyelv írott változatának szabályozását szolgáló norma. – Használatos az ortográfia elnevezés is, a görög ορθο ortho- („helyes”) és γραφειν graphein („írni”) szavakból.

Rendszerint tartalmazza az írásrendszer elemeit (az ábécét), a szóelemek, szavak és mondatok egymáshoz kapcsolásának szabályait, eligazít a tulajdonnevek és az írásjelek használatáról (központozás), valamint az elválasztásról.

A kiadványt, amely ezt leírja, szabályzatnak nevezik; a magyar helyesírás esetén ez A magyar helyesírás szabályai. A helyesírást hagyományos a nyelvtanok részeként tárgyalták.

A helyesírás körébe tartozik nemcsak a szabályrendszer, hanem az egyes közszavak és tulajdonnevek írása is. Írásukban (különösen a neveknél) a hagyomány néha nagyobb szerepet kap, mint a logika. A kérdéses szavakat, kifejezéseket, tulajdonneveket helyesírási szótárakban gyűjtik össze; a közszavakról az értelmező szótárak is tájékoztatnak.

A helyesírás mögött rendszerint valamely elismert tudományos testület áll (mint Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia, lásd még Nyelvi szabályozó intézmények listája).

A helyesírás követésére általában nem vonatkozik törvényi szabályozás; a hivatalos kiadványok esetén és a legtöbb szerkesztőségben, nyomdában azonban általános követelmény ennek betartása. Az egyéb területeken (például posta, térképészet) egyéb szabványok és konvenciók egészíthetik ki.

A nyelv folyamatosan változik, de a helyesírás általában az állandóságot és az egységességet igyekszik fenntartani (a közkeletű alakváltozatokat általában megengedi). Időnként azonban elkerülhetetlenné válik a megújítása, s ilyenkor alapelveit megőrizve megpróbálják az aktuális követelményekhez igazítani.

Az egyes nyelvek helyesírására sajátos alapelvek jellemzőek, melyek nyelvenként jelentősen eltérhetnek. – Egyik legalapvetőbb ezek közül az etimologikus vs. fonetikus írás különbsége: hogy a szavakat hagyományos alakjukban írja-e le (mint az angol vagy a francia), vagy modern kiejtésük szerint (mint – túlnyomórészt – a német, az olasz vagy a magyar).

További kérdések, amelyet az egyes nyelvekben más és más módon dönthetnek el:

amennyiben latin betűs írású nyelv, akkor a latin ábécében nem szereplő hangjait többjegyű betűkkel fejezi-e ki (mint az angol), vagy mellékjeles betűkkel (mint például a cseh);
az önálló fogalmakat kifejező összetételeket különírja-e (mint az angol), vagy egybe (mint a német vagy a magyar);
az elválasztás történeti-etimológiai alapon történik-e (mint az angolban), vagy a kiejtett szótagok alapján (mint javarészt a magyarban);
az idegen eredetű közszavakat és tulajdonneveket eredeti formájukban veszik-e át (mint a magyar, a latin betűs nyelvek esetén), vagy átírják kiejtett alakjuk szerint (mint a lengyel vagy a horvát).

Fontos megjegyezni, hogy számos esetben kompromisszumos megoldásokkal élnek.

A helyesírás, mivel normatív (preskriptív, előíró) jellegű, bár szorosan a nyelvtudományra épül, szigorúan véve nem része annak (lásd még nyelvművelés). A tudományról való mai fogalmaink szerint a nyelvtudomány is csak deskriptív jellegű lehet, azaz nem tűzhet ki mást feladatként, mint hogy leírja a nyelv jellegét, működését, szabályszerűségeit, változásait – bárminemű minősítés vagy előírás nélkül.

A helyesírásnak egyfelől praktikus jelentősége van: egységes jellegénél fogva megkönnyíti az olvasást, a szavak felismerését. Különösen is igaz ez azokra a nyelvekre, amelyek szóelemző írásmódot használnak: itt azonnal látszik a szavakon, hogy miből erednek, a kétértelműségeknek jóval kisebb tere marad – ugyanez viszont (legalábbis kezdetben) nehezítheti a hangos felolvasást.

Ezenkívül társadalmi szerepe is jelentős: ismerete, ill. követése vagy ennek hiánya esetenként hatással lehet az illető (szakmai vagy emberi) megítélésére, akár karrierjére is. – A helyesírás egy adott formája része lehet bizonyos fokig a nemzeti identitásnak (például a franciánál); kifejezhet valamilyen szintű elkülönülést (mint az amerikai a brit angoltól).

A helyesírás megváltoztatásának oka lehet, hogy rég meglévő tendenciákat szentesítsen, vagy hogy új ötleteket ültessen át a gyakorlatba. A módosítás (mértékétől függően) jelentős társadalmi visszhangot kelthet, egyetértésre vagy elutasításra találhat. – A helyesírás közéleti szerepének példája lehet a német helyesírás reformja, amelyre 2005-ig esedékes az átállás: néhányan örömmel fogadtak, mások viszont, többek közt elismert írók, ill. könyv- és lapnyomdák, elutasították. Az elutasítás okai közé tartozhatott, hogy az új helyesírás az egybeírással különböző alakú és jelentésű szavak közt hozott létre homonímiát (például allein stehend és alleinstehend 'egyedül álló' és 'egyedülálló', ezután egységesen egybeírva), bár a szövegkörnyezetből ezután is kiderülhet a különbségük.

A helyesírástól való eltérés szándékos is lehet. Kifejezhet humort, megvetést (például személynevek kisbetűs és egybeírása), vagy éppen alternatív törekvéseket, a tekintély(elvűség) elutasítását; a nyelvi játék(osság) eszköze is lehet. – Az írói vagy költői szabadság fogalmába általában a helyesírást is beleértik.