Ohm-törvény
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az Ohm-törvény egy fizikai törvényszerűség, amely egy elektromos vezetékszakaszon átfolyó áram erőssége és a rajta eső feszültség összefüggését adja meg. A törvényszerűséget Georg Simon Ohm német fizikus 1826-ben ismertette először.
A törvény kimondja, hogy az elektromosan vezető anyagok a bennük áramló töltések mozgásával szemben a közegellenálláshoz hasonlítható elektromos ellenállással rendelkeznek. Ohm kísérletileg megállapította, hogy az áramerősség a vezeték két rögzített pontja között mérhető feszültséggel egyenesen arányos, vagyis
= állandóahol az állandó az adott vezetékszakaszra jellemző elektromos ellenállás.
Az ellenállás egysége a
, neve ohmA mérésekből (és egyszerű gondolatmenetből is) következik, hogy egy adott hengeres A keresztmetszetű, homogén anyagú fémes vezeték l hosszúságú szakaszának ellenállása egyenesen arányos a vezeték hosszával és fordítottan arányos a keresztmetszetével:
,ahol
: arányossági tényező a vezeték anyagára jellemző ún. fajlagos ellenállás
Ennek mérőszáma az egységnyi keresztmetszetű, egységnyi hosszúságú vezeték ellenállásának számértékével egyenlő. A fajlagos ellenállás SI-egysége az
ez azonban a gyakorlatban túl nagy érték, ezért helyette az 1 méter hosszú, 1 mm² keresztmetszetű vezeték ellenállását veszik alapul:
A fajlagos ellenállás függ a hőmérséklettől is az alábbi összefüggés szerint:
= 
(1 + 
Δ t)ahol
: a 20° C-on mért fajlagos ellenállás
: a 20° C-on mért hőmérsékleti együttható
Δ t = t - 20° C
[szerkesztés] Forrás
- Holics László: Fizika 1-2., Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986, ISBN 963 10 7148 0
Based on work by