Schalmei

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A schalmei (görög κάλαμος, latin calamus, ófrancia chalemie = 'nád'; még shawm, ciamarella, kalamaia) a középkor és a reneszánsz dupla nádnyelves fúvós hangszere. Első ismert ábrázolása a 12. századi Szicíliából való, valószínűleg ezen az útvonalon jutott őse, az arab zurna (vagy zamr) Európába. Kezdetben csak a muszlim kultúrkörben széles körben elterjedt hangszer egy változata volt, később, a 15. század elejére már fejlett, népes hangszercsaláddá terebélyesedett. A mélyfekvésű schalmeieket a késő középkortól pommernek nevezték.

A schalmei fából készült, egyenes csövű, kúpos furatú hangszer hangtölcsérrel, hat elülső hanglyukkal és egy lyukkal a kisujjnak, hüvelyklyuk nélkül. A dupla nádnyelves fúvóka a kisebb hangszereken ajaktámasszal van ellátva, a hosszú basszushangszereknél a fúvóka hajlított cső végére illeszkedik ajaktámasz nélkül, a legalsó hanglyuk billentyűvel működik.

A schalmei egész Európában ismert, népszerű hangszer volt, legalább hat különféle hangolásban készült, harsány hangját a toronyzenében is használták, a kamarazenében a hangszercsalád tagjai konzortot alkottak. A barokk oboa a diszkant schalmeiből alakult ki 1650 körül.

[szerkesztés] Források

• John Henry van der Meer: Hangszerek – ISBN 963 330 670 1

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• A schalmei hangja
• A schalmei

Nádnyelves hangszerek

Ókori hangszerek:

aulosz

Régi zenei hangszerek:

dulcián  •  görbekürt  •  kortholt  •  pommer  •  schalmei

Egzotikus, népi hangszerek:

zurna

Mai hangszerek:

angolkürt  •  fagott  •  klarinét  •  oboa  •  oboa d’amore  •  szaxofon