Barokk
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A barokk a reneszánsz után következő főbb művészeti korstílus, amely kb. 1600-tól kb. 1750-ig tartott, és melyre bonyolult minták, gazdag díszítés, monumentalitás jellemző. Közvetlenül a manierizmusból fejlődött ki. A barokk késői ága a copf, ill. rokokó stílus. A barokkot követő korstílus a klasszicizmus.
A barokk szó az olasz barocco szóból ered, ami nyakatekert okoskodást jelent. Ez a barokkra jellemző túldíszítettségre és formai bravúrosságra utal.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A barokkról
A barokk kor a humanizmus és a felvilágosodás közötti éra, az ellenreformáció és az abszolutisztikus királyságok kialakításának ideje.
A kor világképe igen hasonlít a középkoréra; a középpontban az Isten és a szentek állnak, az ember csak a világ elenyésző része. Az evilági létezés csak álom; az élet a túlvilágon kezdődik (ezt hangsúlyozza pl. Calderón: Az élet álom, illetve Lope de Vega: Kertész kutyája című műve). Gyakoriak még a történelmi példák (pl. Zrínyi: Szigeti veszedelem).
Egészen a 19. századig nem ismerték el külön irányzatnak. A „rehabilitációt” Heinrich Wölfflin vitte végbe, amikor is barokk műveket (elsősorban képzőművészeti alkotásokat) tanulmányozott. A következő következtetéseket vonta le:
- Míg a reneszánsz alkotások „nyitottak”, addig a barokk kor alkotásai „zártak”
- Az alakzatok egymáshoz képesti elrendezése is más: amíg reneszánsznál egymás mellé rendelés és szimmetria, addig a barokknál alá-fölé rendelés figyelhető meg
- A reneszánsz egy nézőpontot alkalmazott, a barokk többet (nézőpontváltás)
- A reneszánsz alkotások felületi alkotások, a barokkban a mélység-magasság figyelhető meg
- A reneszánsz művek statikusak, ellentétben a barokk mozgalmasságával.
Ezen eltérésekre hivatkozva mondta ki Wölfllin, hogy a barokk igenis autonóm korstílus.
[szerkesztés] Az ellenreformáció korstílusa
A barokk eszmei háttere egyértelműen a sok támadást és kritikát átélt katolikus egyház által indított ellenreformáció/katolikus megújulás volt. Az egyház fő célja a reneszánsz alatt, a reformáció következtében elvesztett hívek visszaszerzése, illetve hívei hitükben való megerősítése volt, melyet többféle eszközzel próbált meg elérni: néha már-már mértéktelennek tűnő túlzásokkal a művészetben (a barokk templomok pompája és bonyolult díszítése, monumentális zenei és irodalmi művek, valamint festmények), illetve az egyházi fegyelem megszilárdításával, a teológiai képzés felfejlesztésével és támogatásával. Mivel az egyházi zűrzavart gyakran a világi hatalmak is kihasználták, sok esetben politikai vagy pénzügyi ráhatással sikerült visszaszerezni a magas rangú híveket.
Teológiai és hatalmi szempontból jelentős volt a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend. A hatalmas műveltségű, szigorú szabályzatnak engedelmeskedő tagjai (pl. Richelieu, Mazarin, Pázmány Péter) fontos állami és egyházi tisztségeket láttak el, ezzel is erősítve a római katolikus egyház hatalmát és befolyását. A jezsuiták emellett a gyarmatokon is óriási munkát végeztek misszionáriusokként – nem utolsósorban nekik köszönhető, hogy Latin-Amerikában ma is uralkodó vallás a római katolikus.
[szerkesztés] A barokk stílusjegyei
Bár szintúgy Itáliából indult, a barokk a reneszánsznak szinte pont az ellenkezője volt, hiszen míg a reneszánszra a kiegyensúlyozott, emberléptékű harmónia volt a jellemző, addig a barokk igyekezett ettől eltávolodni.
Főbb stílusjegyei:
- mozgalmasság, dinamizmus
- monumentalizmus
- heroizmus
- patetizmus
- conceto (meglepetés), az illúzió valóságként való beállítása
[szerkesztés] Az építészetben
A barokk építészet legfőbb alkotásai egyértelműen a templomok: ezek a monumentális építmények rendkívüli díszítettségükkel, aranyozásaikkal, márványdíszeikkel az egyszerű hívőket voltak hivatottak elkápráztatni és ráébreszteni a római katolikus Anyaszentegyház hatalmára és nagyságára.
A barokk építészet egyik alapmotívuma a csigavonal volt, amely elsőként a Vignola által tervezett Il Gesu templomban (Róma) vált uralkodóvá. Az addigi geometrikus formák helyett bonyolultabb, hajlított alakzatok jönnek létre, mind az alaprajzok, mind a homlokzatok, mind az épületbelsők kialakításánál, így is transzcendenssé, mozgalmassá téve az építményeket.
A barokk építészek gyakran éltek az illúziókeltés módszereivel: díszítményeikkel, festményeikkel sokszor megnövelték a teret. Ilyen megoldás például a templomok homlokzatának volutája, mely a tornyot köti össze hullámvonalban a főhajó teljes szélességével, hogy úgy tűnjön, mögötte is tart az épület. A világi épületek (paloták) esetében gyakran találkozhatunk mennyezetre festett kupolabelsővel, noha toronnyal nem; ugyanilyen szerepet töltenek be a különböző kastélyok tükörtermei, melyek bizonytalanná teszik az embert.
[szerkesztés] A szobrászatban
A reneszánsz racionalizmusával, békés kiegyensúlyozottságával, emberléptékűségével szemben a barokk idején szélsőséges, patetikus, nem egyszer földöntúli emberi érzelmek hangsúlyos ábrázolása válik jellemzővé. A barokk szobrok mozgalmasak, diszharmónikusak, gyakran kihasználják a fény-árnyék hatások nyújtotta illúziókeltési lehetőségeket.
Mind az építészetben, mind a szobrászatban kiemelkedő alkotó volt a nápolyi születésű Giovanni Lorenzo Bernini. Mecénása, Maffeo Barberini bíboros később VIII. Urbán néven elnyerte a pápai tiarát, és pártfogoltja az újjáépülő Vatikánban kapott munkát. Bernini talán leghíresebb épületegyüttese a római Szent Péter-bazilika kolonádja (itt is megjelenik az illúziókeltés szándéka: a kettős oszlopsor bizonyos pontokról szemlélve egyesnek tűnik), de szintén ő tervezte Szent Péter trónusát és a főoltár feletti baldachint. Legismertebb szobra a Szent Teréz extázisa címet viseli, ám azt kevesen tudják, hogy ez egy szoborcsoport része. Az istenélményt már-már testi kéjként ábrázoló szobrot egy titkos ablakból érkező fény világítja meg, és teszi még csodálatosabbá.
[szerkesztés] A festészetben
A barokk festészet az időben lejátszódó cselekményt, a történést akarta bemutatni, még akkor is, ha portrészerűen csak egyetlen alakot, tárgyat, tájat ábrázolt. A térben szabadon áramló, lendületes vonalvezetést kedvelte. Megmozgatta a formát s ennek érdekében előszeretettel aknázta ki a fény és az árnyék festői ellentétét. A korabeli festők a legjelentősebb megbízásokat főúri (nem egyszer királyi) megrendelőktől és a megújuló katolikus egyháztól kapták. Elvárás volt, hogy a festmény a képzeletet megragadó, látványos elemekkel fokozza a hatást, ami eléggé meghatározta a témát és az alkotó módszereit. A festők (a többi művészeti ág alkotóihoz hasonlóan) gyakran folyamodtak az illuzionisztikus megformálás eszközeihez.
A festészet fő témái bibliai és mitológiai jelenetek, gazdagon díszített főúri portrék, csendéletek (újdonság a festészetben), táj- és zsánerképek.
Jellemzői:
- gazdag, élénk színvilág
- fény-árnyék hatások maximális kifejező erejének felhasználása
- mozgásban való ábrázolás, dinamizmus
- perspektíva-játékok
- kidolgozott részletek (pl. ruhák redőzete, mellékalakok, háttér, fénysugarak)
- érzelmek eltúlzott, patetikus ábrázolása (fontosak az arckifejezések)
- pompa és színpadiasság, az alakok eltúlzott pózai
- alakok és alakcsoportok bonyolult összefonódása
A barokk festészet elsősorban Itáliában (Caravaggio), Spanyolországban (Velázquez, El Greco, Murillo), a Németalföldön és Flandriában (Vermeer, Rubens, Rembrandt) ért el nagy jelentőséget, bár egész Európában éreztette hatását. A legismertebb barokk stílusú magyar festő Mányoki Ádám, II. Rákóczi Ferenc portréjának megalkotója.
[szerkesztés] A zenében
Fő szócikk: Barokk zene
A zenei barokkot kb. 1608-tól, az első opera (szerzője: Claudio Monteverdi) megszületésétől 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig számoljuk. Ez volt az a kor, ahol az ember teljes mértékben hitt a zene boldogító hatásában.
Míg a reneszánszban a hangszeres zenét csak vokális művek, vagy táncok kíséretére használták, addig a barokkban már kialakult a hangszereket a középpontba állító zene. Megjelent a hangszerelés: a zeneszerző pontosan leírta, hogy melyik szólamot melyik hangszer játssza. Így alakult ki a zenekar (a barokkban nagyrészt ez a vonószenekarral volt megegyező), ahol egy szólamot többen játszanak, illetve itt szeparálódtak a magas- és mélyvonós hangszerek kezdetben 5, majd 4 szólamba (első és második hegedű, brácsa, gordonka, az 5. meg a második brácsa, vagy a tenorbrácsa volt).
A barokk zene meghatározó része a folyamatos vagy másnéven generálbasszus, szakszóval Basso Continuo (röviden continuo). A continuo szólamban – a nevéből adódóan – mély hangfekvésű (mély hangfekvést is) tudó hangszerek – mint a csembaló, az orgona, a lant vagy a fagott – foglaltak helyet. Szintén a neve jelzi, hogy folyamatosan jelen volt, nagyon ritkák voltak az olyan pillanatok, amikor nem szerepelt. A késő barokkban a continuót próbálták kiiktatni a zenéből, és végül is ennek köszönhetően alakulhatott ki a következő stílus.
Barokkra ezen kívül jellemző a teraszos vagy lépcsőzetes dinamika; vagyis nem fokozatos halkítás/hangosítás (crescendo/decrescendo) történik, hanem mindez pillanatok alatt megtörténik.
Kedvelt volt még a szekvencia, ami az takarja, hogy egy rövid zenei motívum többször ismétlődik, egy hanggal feljebb vagy lejjebb.
A barokk kor elején Firenzében a művészetpártoló Camerata Társulata az énekes zenében új mozgalmat indított el, melynek lényege az volt, hogy a vokális darabok az érzelem ábrázolására törekedjenek, minél érthetőbb szöveggel. Evvel a szöveg- és érzelemcentrikus gondolattal az opera létrejöttét segtették. Mintának a görög drámák hangszerrel kísért részeit, a monódiát választották. Ebből alakult ki később a recitativo és a bel canto (szép éneklés) műfaja, és ezeknek a zárt áriákkal való találkozásából az oratórium, opera és kantáta.
Ez a jelenség más területekre is hatott, így a hangszeres zenére is: ez idő tájban alakult ki a versenymű, vagyis a concerto. Itt a szólóhangszer felelget (koncertál), versenyez a zenekarral. Ez az alapja a concerto grossonak is; itt egy hangszercsoport versenyez a zenekarral.
A barokk a vonós hangszerekre írt művek virágkora. Ekkorra fejlődtek ki a vonós hangszerek, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokat leszámítva teljesen megegyeznek a mai változatokkal. A fafúvós zene is jelen van, de kisebb mértékben (főleg oboára, blockflötére (a fuvola elődje), fagottra és trombitára írtak darabokat).
[szerkesztés] Az irodalomban
A barokk irodalom a katolikus megújulás jegyében született, noha nagy műveket alkottak egyes protestáns szerzők is. Az irányzat uralkodó műfaja a korban non plus ultrának tekintett eposz. Tasso Megszabadított Jeruzsálem című, keresztes hadjáratok idején játszódó műve monumentális alkotás, az egész kereszténység hőskölteménye. Szintén vallásos témában alkotta meg két, víziókkal telt eposzát (Az elveszett Paradicsom, A megtalált Paradicsom) a protestáns John Milton, Oliver Cromwell titkára. Ezekben az alkotásokban tetőzik a barokk heroizmus, a kozmikus mitológia, a végletekig fokozott vallásosság. Az eposzok hősei többnyire Krisztus bajnokai (athleta Christi).
A barokk dráma is jelentős volt, elsősorban a „katolikus királyok" (például a fanatikus hívő II. Fülöp) Spanyolországában, ahol a barokk építészet és szobrászat is hatalmas jelentőségre tett szert. Lope de Vega vagy Calderón patetikus, mozgalmas műveiben mindig a katolikus lovagi erények és a becsület győz.
A regény továbbra is virágzó műfaj maradt: egyfelől a követhetetlenül bonyolult cselekményű, fantasztikus közegben játszódó lovagregények (pl. az Amadís-regény), másfelől a talpraesett, alvilági csavargók történeteit feldolgozó pikareszkek voltak kelendőek. Ezek a történetek még mindig egymástól független, általában variálható elhelyezkedésű epizódokból állnak, ám a főszereplő személye már összefogja az egyes kalandokat.
A lovagregények és pikareszkek – már a korban is jelentkező – hátránya az volt, hogy egy idő után nem lehetett tovább fokozni az izgalmakat, az alkotók nem tudtak az előző művektől sokban eltérni, így unalmassá, népszerűtlenné válhattak. Ennek tanúbizonysága a világirodalom egyik legjelentősebb alkotása, a lovagregényparódia Don Quijote, Miguel de Cervantes műve. Nem csak a barokkos illúziókeltés, vagy a kíméletlen kritikai szemlélet miatt fontos mű a kétrészes regény, hanem azért is, mert a hős jelleme változik, fejlődik, ami a lovagregények esetében nem figyelhető meg.
A barokk költészet nem képviselt nagy jelentőséget. Nyelvezete patetikus, fennkölt, hasonlóan a versekben foglalt érzelmekhez. Legfőbb képviselője a spanyol Góngora, de a nagy dráma- és eposzköltők is alkottak lírai műveket.
Érdekes szegmense a barokk irodalomnak a Magyarországon is jellemző hitvitázó témájú műalkotások sorozata. Ezek révén tovább terjedt és fejlődött a nemzeti nyelvhasználat, sőt a népszerű hitvitázók gyakran emeltek népi fordulatokat beszédeikbe, hogy elnyerjék a hallgatóság tetszését.
Lásd még: A barokk kor magyar irodalma
[szerkesztés] A barokk neves művészei az egyes művészeti ágakban
[szerkesztés] Építészet
- Giovanni Lorenzo Bernini
- Mattheus Daniel Pöppelmann
- Mayerhoffer András
- Johann Bernhard Fischer von Erlach
[szerkesztés] Szobrászat
- Giovanni Lorenzo Bernini
- Egid Quirin Asam
- Cosmas Damian Asam
[szerkesztés] Festészet
- Michelangelo Caravaggio
- Guido Reni
- Diego Velázquez
- El Greco
- Bartolomé Estéban Murillo
- Rembrandt Harmenszoon van Rijn
- Peter Paul Rubens
- Anton van Dyck
- Jan Vermeer van Delft
- Frans Hals
- Mányoki Ádám
[szerkesztés] Zene
- Tomaso Albinoni
- Johann Sebastian Bach
- Arcangelo Corelli
- George Frideric Handel
- Claudio Monteverdi
- Johann Pachelbel
- Giovanni Battista Pergolesi
- Henry Purcell
- Domenico Scarlatti
- Heinrich Schütz
- Georg Philipp Telemann
- Antonio Vivaldi
(Lásd még: Barokk zeneszerzők listája)
Based on work by