Kennedy Űrközpont

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Kennedy Űrközpont térképe

A VAB épülete

A John F. Kennedy Űrközpont a NASA Cape Canaveral mellett, a Merritt-szigeten található indító központja. A központ félúton van Miami és Jacksonville között, egy szigetszerű földnyúlványon, egy mocsaras vidék közepén. 54 kilométer hosszú és 10 kilométer széles, területe 567 négyzetkilométer, 17000 ember dolgozik itt. Látogatóközpontja és nyilvános túrái Florida népszerű látnivalói közé tartoznak. Mivel a központ területének nagy része a fejlesztések elől elzárt (csak 9% a beépített terület), ezért a terület egyben fontos vadrezervátum is.

A Kennedy Űrközpont eredetileg azért épült, hogy az akkor egyébként még nem ilyen néven létező NASA űrprogramját segítse. Florida az Egyesült Államoknak az a része, amely a legközelebb esik az Egyenlítőhöz, így a rakéták indításához sokkal kevesebb mennyiségű üzemanyag is elég.

[szerkesztés] Indítóállások

A központ tevékenységének nagy része a 39-es indítókomplexummal van összefüggésben, melynek két indítóhelye a VAB-tól (Vehicle Assembly Building, Jármű Összeszerelő Épület) 6 kilométerre keletre található. Innen 8 kilométerre délre található a központ ipari területe, ahol a központ működését támogató adminisztrációs központ kapott helyet.

A Kennedy Űrközpont egyetlen indítóhelye a 39-es indítókomplexum. Minden más indítás a Cape Canaveral Légierő Állomásról (Cape Canaveral Air Force Station – CCAFS) történik az Amerikai Légierő irányítása alatt.

A holdprogram meghirdetése kiterjesztette a tevékenységeket Cap Canaveral-ről a szomszédos Merritt-szigetre-re. A NASA 1962-ben kezdte el a felvásárlásokat, kisajátítva 339 km²-t, és Florida állammal megállapodott további 225 km² hozzácsatolásáról. 1962-ben a helyet Indítóközpontnak (Launch Operation Center) nevezték el. Kennedy-ről 1963 novemberében nevezték el, miután az elnök merénylet áldozata lett. A környező területet szintén átnevezték Cape Kennedy-re, de ez nem volt népszerű a helyiek körében, és 1973-ban visszakapta eredeti nevét.

[szerkesztés] Történet

A holdprogramnak három része volt: a Mercury, Gemini és az Apollo. A Mercury program célja az volt, hogy emberrel a fedélzetén űrhajót állítson Föld körüli pályára és hozzon vissza. A program 1957 októberében indult és Atlas interkontinentális ballisztikus rakétákat használt a teher fejuttatásához, de a korai tesztelések még a Redstone rakétát használták egy sor szuborbitális repülés során, beleértve Alan Shepard 15 perces repülését 1961. május 5-én, és Virgil Grissom repülését 1961. július 21-én. Az első ember, akit Atlas rakéta emelt a magasba John Glenn volt 1962. február 20-án

A Mercury-program során szerzett tapasztalatok alapján elkészítették a komplexebb, kétszemélyes kabinokkal rendelkező Gemini-t, melyhez a Titan II ICBM-et használták. Az első emberekkel végrehajtott repülést 1965. március 23-án hajtotta végre John Young és Virgil Grissom. A Gemini-4 során történt az első űrséta, melyet Edward White hajtott végre. Az űrközpontból 12 Gemini indítás történt.

Az Apollo-program újabb rakétát kapott, a három fokozatú Saturn–5-t (111 méter magas, 10 méter átmérő), melynek első fokozatát a Boeing, második fokozatát és a motorokat a North American Aviation, és a harmadik fokozatát a Douglas Aircraft építette. North American Aviation készítette az Apollo űrhajó parancsnoki és szolgálati moduljait, míg a Grumman Aircraft Engineering a holdkomp elkészítéséért volt felelős. A műszereket az IBM, az MIT és a GE szállította.

Az űrközpontban 800 millió dollárért új indító központot építettek – ez a 39-es indítókomplexum. A komplexumhoz tartozott egy hangár, amiben négy Saturn–5 rakéta elfért, a Jármű Összeszerelő Épület, szállító rendszer a hangártól az indítóhelyig, amely 5440 tonnát volt képes mozgatni, 148 méter magas kiszolgáló szerkezet és az irányító központ. Az építkezés 1962 novemberében kezdődött, az indítóhelyek 1965 októberére készültek el, a VAB 1965 júniusára, a teljes infrastruktúra pedig 1966. végére. 1967 és 1973 között 13 Saturn–5 kilövés történt a 39-es indítókomplexumból.

A Saturn–5 indítások előtt történt néhány kilövés a 34-es komplexumból a kisebb Saturn-1 és Saturn-1B rakétákkal, amelyek célja a legénység és a felszerelés tesztelése volt. Szintén a 34-es komplexumnál történt 1967. január 27-én az Apollo-Saturn 204 (melyet később Apollo-1-nek neveztek) balesete, amikor három űrhajós halt meg a kitört tűzben.

Az első Saturn–5 próbaindítás, az Apollo-4 (Apollo-Saturn 501) 1967. október 30-án kezdte a 104 órás visszaszámlálását. Maga a indítás néhány halasztás után november 9-én történt. Az Apollo-7 1968. október 11-én volt az első, amikor ember is volt a fedélzeten (Saturn-1B rakétával). Az Apollo-8 az első embert szállító Saturn–5 10-szer kerülte meg a Holdat 1968. december 24. és december 25. között. Az Apollo-9 és az Apollo-10 a holdraszálló egységeket tesztelték. Az Apollo-11 1969. július 16-án indult és július 20-án már ember járt a Holdon. Az Apollo-program folytatódott az űrközpontban egészen 1972 decemberéig az Apollo-17-ig.

A Légierő a Titan hordozórakéták teherszállító képességének továbbejlesztése mellett döntött. Ekkor építették meg a 40-es és 41-es indítókomplexumot, melyek az űrközponttól délre található CCAFS-ről indították a Titan–3 és Titan–4 rakétákat. A Titan–3 kapacitása nagyjából megegyezett a Saturn–1B rakétával, de lényegesen költséghatékonyabban tette mindezt. A 40-es és 41-es indítókomplexumot felderítő, kommunikációs, időjárási és bolygókutató küldetésekhez használták. A Légierő tervei közt volt még az 1960-as években két emberes program. Ezek közül az első a Dyna-Soar volt, melynek feladata egy ember hordozására alkalmas orbitális repülő elkészítése lett volna, de 1963-ban a projektet megszakították. A második a Manned Orbiting Laboratory, melynek célja egy felderítő űrállomás megvalósítása lett volna, azonban 1969-ben ettől a tervtől is elálltak.

Atlantis űrsikló kilövésre felkészítése az STS-36-os küldetés előtt.

Az űrközpontban található ma az Space Shuttle indítóhelye; ehhez az Apollo-program infrastruktúráját használták fel. A Columbia első indítása 1981. április 12-én történt. Az űrközpont ad otthont az űrrepülőgépek 4.6 km hosszú leszállóhelyének. Az első leszállásra itt csak 1984. február 11-én került sor a Challenger űrrepülőgéppel, STS-41-B küldetés idején. Korábban az űrsiklók a kaliforniai Edwards légitámaszponton szálltak le. Azáltal, hogy az űrsiklókat nem kellett a kalifornaiai támaszontról Floridába szállítani, több millió dollárt takarítottak meg évente. Az Edwards légitámaszpontot 1984 óta csak különleges helyzetekben használják. 1986. január 28. és 1988. szeptember 29. között a Challenger balesete miatt hosszú szünetet kelett tartani.

[szerkesztés] Látogatóközpont

A Rakéta Kert (látogatható) Kennedy Űrközpont Látogatóközpontjában, 2004. december

A Delaware North Companies által az adófizetők pénze nélkül üzemeltetett Kennedy Űrközpont Látogatóközpontja számos múzemunak és két IMAX mozinak ad otthont. Ezen kívül többféle busz-túra során a látogatók bepillantást nyerhetnek az elzárt részekhez is, ahová másképp nem lenne lehetséges a bejutás. Az alap belépőjegy tartalmazza a lezárt területen levő egyik megfigyelőponthoz valamint az Apollo – Saturn–5 Központhoz busszal történő utazást. A megfigyelőpontról zavartalan kilátás nyílik mindkét indítóhelyre, és a Kennedy Űrközpont egész területére. Az Apollo – Saturn–5 Központ egy hatalmas múzeum, amely a legfőbb látnivaló, egy helyreállított Saturn–5 rakéta köré épült. Ugyanitt láthatóak még egyéb űrkutatással összefüggő kiállítási tárgyak, többek között egy Apollo kabin is. Két színház segíti, hogy az Apollo-program részeit a látogatók is átélhessék. Az egyik bemutatja a vezérlőközpontot egy Apollo indítás idején , a másik pedig az Apollo-11 leszállását szimulálja. A túra részét képezi annak az épületnek a meglátogatása, ahol a Nemzetközi Űrállomás moduljait tesztelik.

A Látogatóközpont magában foglal még két másik létesítményt, amelyet az Astronauts Memorial Foundation üzemeltet. Ezek közül az Astronaut Memorial a leginkább látható, melynek a másik neve Űrtükör (Space Mirror). Ez egy hatalmas gránit tükör, amelybe bele van vésve mindazoknak az űrhajósoknak a neve, akik a szolgálatteljesítes során vesztették életüket. A neveket hátulról világítják meg, amennyiben lehet, akkor természetes fénnyel, vagy mesterséges fénnyel, ha szükséges. A ragyogó nevek lebegni látszanak az ég visszatükröződésében. További képernyőkön lehet tájékozódni ezen űrhajósok életéről és haláláról.