Mauricius

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Maurikiosz solidusa

Mauricius, görögösen Maurikiosz (uralkodott 582. augusztus 13. – 602. november 22.) bizánci császár, II. Tiberius Constantinus testőrparancsnoka, veje és utódja volt.

Tartalomjegyzék

1 Útja a trónig
2 Problémák és megoldások
3 A vég
4 Források

[szerkesztés] Útja a trónig

539-ben született a kappadókiai Arabissus városában. Mauricius 574-ben lett az excubitores testőrgárda parancsnoka, 577-ben pedig a perzsa háborúért felelős fővezérré nevezték ki. Ilyen minőségben nagy sikereket ért el, ezért II. Tiberius először I. Justinianus unokatestvérével, Germanusszal együtt caesari rangra emelte, majd augusztus 13-án társcsászárává tette Augustusként. Közös uralmuk azonban egy napig sem tartott: másnap Tiberius elhunyt.

[szerkesztés] Problémák és megoldások

Amikor trónra került, súlyos promblémákkal kellett megbirkóznia: az államkassza kimerült, dúlt az ortodox és a monofizita keresztények közti harc, emellett Afrika kivételével minden fronton támadások érték a Bizánci Birodalom területeit. Hispánia 584-ben végleg elveszett, amikor a Nyugati gót Királyság visszafoglalta az utolsó császári erősséget, Córdobát. Itáliát longobárdok fosztogatták, a Balkánt avar és szláv betörések fenyegették, a keleti fronton pedig évtizedes harc zajlott az Újperzsa Birodalommal.

[szerkesztés] Elégedetlenség

Mauricius elődjével szemben a takarékoskodás politikáját választotta, ami miatt hamarosan ráragadt a kapzsi jelző. A császár vallás tekintetében a khalkédóni zsinaton megszabott ortodox utat favorizálta, és kemény kézzel bánt a monofizitákkal. Közben a római pápát is sikerült elidegenítenie magától azzal, hogy IV. János konstantinápolyi pátriárkát az „ökumenikus” jelzővel ruházta fel. II. Pelagius pápa és Nagy Szent Gergely hiába tiltakozott ez ellen.

A bizánci népesség számára már-már elviselhetetlenné vált a helyzet, ami belső harcokban, a kék és zöld párt egyre intenzívebb összecsapásaiban, a senatus megerősödésében és a hadsereg demonstrációiban csapódott le.

[szerkesztés] Nyugat

Mauricius meg sem próbálta restaurálni hatalmát az Ibériai-félszigeten, azonban lépéseket tett Itália és Afrika megőrzésére. Támogatást ide sem tudott küldeni, azonban rendkíbül előremutató reformot hajtott végre az igazgatásban. Válaszul arra, hogy 584-en a longobárdok ismét királyt választottak Autari személyében, létrehozta a Ravennai Exarchátust. Ez a szervezet, élén a Ravennában székelő exarchával, a területet mintegy államként irányította az államban. Az exarcha a polgári és katonai közigazgatás feje volt, és csak a császárnak tartozott felelősséggel. Mivel a szervezet bevált, Mauricius Afrikában is létrehozott egyet Karthágó központtal. Az exarchátus rendszere a Hérakleiosz (610-641) idején létrehozott théma-rendszer előképe volt.

[szerkesztés] Hadügyek

Mauricius trónra lépve folytatta a keleti háborúskodást, majd a kínálkozó lehetőséget – a IV. Hormizd elleni lázadásokat – trónra segítette annak fiát, II. Huszrót. Neki további belső gondokkal kellett megküzdenie, így aztán 591-ben békét kötött, amelyben a konfilktus fő terepének számító Örményország nagy részét átadta a bizánci államnak.

A császár figyelme csak ekkor fordulhatott nyugat, pontosabban a Balkán felé. Itt a kisebbik bajt jelentették a Kárpát-medencéből kiinduló avar pusztítások, a fő gond a szlávok megmozdulása volt. A Duna középső folyásánál az avarok és a nekik alávetett szlávok 582-ben megszerezték Sirmiumot, 584-ben pedig Singidunumot, Viminaciumot és Augustát foglalták el. Ezzel gyakorlatilag a helyi bizánci határvédelem összeomlott. A térség legfontosabb városa, Thesszaloniké ellen 584-ben szláv, 586-ban pedig közös avar-szláv támadás indult.

A szabad szlávok hatalmas népcsoportja eddig is portyázott a balkáni területeken, ám mindig visszahúzódott az al-Duna mögé. Ekkor azonban tömegeik indultak meg, hogy betelepüljenek a birodalom ellenőrzése alatt álló területekre. Ez vitathatatlanul a korszak legfontosabb külpolitikai eseménye, hiszen a szlávok mindvégig újonnan megszerzett területeiken maradtak, és végigkísérték a Bizánci Birodalom történetét.

Mauricius a keleti háborúskodás lezárásával érezte elég erősnek a hadsereget ahhoz, hogy visszavágjon. 592-ben háborút kezdett a szlávok ellen, amely egészen uralkodásának végéig eltartott. A képzett bizánci haderő számos győzelmet aratott, többször átkelt a Dunán, azonban az óriási néptömeggel szemben mindez nem sokat ért. Az avarokat közben igyekeztek sarccal távol tartani, ennek ellenére 600-ban Bizánc falai alá érkeztek – igaz, Priscus tábornok visszaverte őket. A háború elhúzódott, a hadsereg a hosszadalmas harcokban kimerült, az akadozó zsoldfizetés miatt pedig elégedetlenkedni kezdett. Ez vezetett az uralkodó bukásához.

[szerkesztés] A vég

Mauricius és felesége, Contantia összesen nyolc utóddal büszkélkedhetett, úgyhogy úgy tűnt, az öröklés biztosított. Az egyik lányát, Máriát II. Huszróhoz adták feleségül, amikor Konstantinápolyban keresett segítséget. Amikor Mauricius 597-ben súlyosan megbetegedett, a császár végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a birodalmat két fia, Theodosius és Tiberius örökölje. Ez utóbbi székhelye Róma lett volna, ami mutatja, hogy Mauricius nem mondott le az univerzális birodalom vágyáról. Minderre azonban nem került sor.

602-ben takarékossági okokból a császár elrendelte, hogy a bizánci haderő a Duna túlpartján teleljen. Az elégedetlen katonák fellázadtak, amit egy Phókasz nevű, félig barbár származású tiszt kihasznált arra, hogy Konstantinápolyban a Hippodrom pártjai és a senatus segítségével megragadja a hatalmat (november 22.). Mauricius és családja a Boszporusz kis-ázsiai partjára menekült, azonban elfogták, és fiaival együtt kivégezték november 27-én. Özvegye és három lánya egy kolostorban keresett menedéket. Mauriciust az ortodox egyház szentjének tekinti.