User:Oláh András/Készülő cikkek/Pszichológiatörténet
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
 |
Ez a lap karbantartás – nagyobb lélegzetű tartalmi vagy formai átrendezés, bővítés, javítás – alatt van. Lásd a vitalapját. |
| A szerkesztési ütközések elkerülésének érdekében lehetőleg ne állítsd vissza a cikket az előző verzióira, amíg az átdolgozás be nem fejeződik, és használd a vitalapot, mielőtt szerkeszted.
Ne hagyd ezt a sablont néhány napnál tovább a szócikkeken. Jelentős változtatások esetén fontold meg, hogy egy allapon írod meg az új változatot. |
Pszichológiatörténet
"A pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van" - Hermann Ebbinghaus.
[szerkesztés] Filozófiai gyökerek
A pszichológia gyökerei az ókori görög filozófusokig (Platón, Szókratész, Arisztotelész) vezethetők vissza, akik számos kérdést és lehetséges választ fogalmaznak meg az emberi lélek természetével kapcsolatban. A pszichológia terminus megalkotását Rudolph Gocleniusnak, egy német skolasztikus filozófusnak tulajdonítják (1590). A szó elterjedésében döntő szerepet játszott a szintén német filozófus Christian Wolff, aki a lélek szerkezetéről szóló műveinek címévé is tette (1732).
A természettudományok - így a mai értelemben vett tudományos pszichológia - megszületésében döntő jelentőséggel bírt a 17.-18. században lejátszódó felvilágosodás folyamata, amely során az európai gondolkodás egyre inkább megszabadult a vallási, egyházi tekintélytiszteletre alapozott érveléstől. A világ megismerésének módjára és az ember lélek tulajdonságara két, egymástól eltérő filozófiai irányzat, a racionalizmus és az empirizmus is igyekezett magyarázatot adni. Mindkettő nagy hatással volt a későbbi pszichológia emberképére.
[szerkesztés] Racionalizmus
A racionalizmus René Descartes (1596-1650) nevéhez fűződik, aki úgy gondolta, a tudást, azaz a megismerést nem a tekintélyre, hanem magára az emberi észre, rációra kell alapozni. Munkássága döntő részben hozzájárult a természettudományos gondolkodás kialakulásához. Az emberi lélekről való gondolatai ma is visszaköszönnek nemcsak a pszichológiai, hanem a hétköznapi gondolkodásban. A modern pszichológia szempontjából a legfontosabb felvetései:
- Test-lélek viszony. Descartes szerint a test kizárólag a mechanika törvényszerűségeinek megfelelően működő gép, míg a lélek a testtől független, a gondolkodás képességével jellemezhető képződmény. Az élővilágban egyedül az ember rendelkezik mindkettővel. Mivel a lélek a "gépben lakozó szellem", ezért valahogyan kapcsolatban kell lenniük egymással. Descartes magyarázatában a testi idegek szállítják az életszellemeket. Mivel a lélek egységes és oszthatatlan, ezért az agynak azon szervéből kell, hogy származzanak, amelyből csak egy van. Descartes szerint ez a tobozmirigy. Ilyen módon Descartesnak sikerült összekapcsolnia a két független entitást, ezt nevezik interakcionista dualizmusnak. Mai szemmel nézve mindez akár nevetségesnek is tűnhet, de ha nem a konkrét magyarázatot, hanem a feltevést vizsgáljuk, akkor Descartes valójában a reflexműködés folyamatáról, a pszichológiai tulajdonságok agyi lokalizációjáról, a test és a lélek egymásra hatásáról (ld. pszichoszomatika) szól, ami mindmáig központi témája a pszichológiának.
- A tudatosság személyes természete. Descartes szerint az ember élményei csak önmaga számára hozzáférhetőek közvetlenül, mások számára nem megfigyelhetőek. A pszichoanalízis legfontosabb újításának, a tudattalan fogalmának bevezetése pont ezt a nézetet kérdőjelezi meg: vajon mennyire fér hozzá az ember a saját, nem tudatos történéseihez? Vajon mennyire férhet hozzá ehhez egy külső megfigyelő (a pszichoanalitikus?).
- A gondolkodás és nyelv kapcsolata. A lélek legfontosabb funkciója a gondolkodás, ennek a külső megnyilvánulása pedig a beszéd, illetve a nyelv ezért ennek vizsgálatára különös figyelmet kell fordítani. Ma külön tudományterület, a pszicholingvisztika foglalkozik ennek kutatásával.
- "A velünk született eszmék" fogalma. Descartes feltételezte, hogy léteznek olyan örök igazságok, általános fogalmak, melyek nem a tapasztalat útján, hanem veleszületetten, születéstől fogva jelen vannak az emberben. Ezt a tételt (nativizmus)) támadta az empirista filozófiai iskola. A mai pszichológiában azonban más formában, de szintén felmerül a biológiailag veleszületett tudás létezése. Noam Chomsky például a nyelvelsajátítás képességét ilyen genetikailag meghatározott tulajdonságnak tartja, vagy az evolúciós pszichológia feltételez olyan tudást, ami tanulás nélkül is megvan az emberben (pl. bizonyos állatoktól való félelem).
[szerkesztés] Empirizmus
A brit empirizmus a 17. század végén bontakozott ki Angliában és Skóciában. Egyik legfontosabb képviselője John Locke (1632-1704), amellett érvelt, hogy az ember elmélje születéskor nem hordoz semmilyen tudást, hanem üres lap (latinul: tabula rasa). Erre a lapra minden tudást, ismeretet a külvilágból eredő tapasztalás ír rá. Locke három folyamatot vizsgált, amellyel az üres lap "feltöltődik":
- Észlelés, melynek során az elmében létrejönnek az ideák, a külvilág pszichés lenyomatai.
- Asszociáció, az ideák összekapcsolásának folyamata a korábbi tapasztalatok alapján.
- Absztrakció, aminek hatására az elme az egyes ideákból a közös jegyek elvonásával absztrakt fogalmak, ideák létrehozására képes (ezt nevezik Locke-i absztrakciónak).
David Hume (1711-1776) vetette fel, hogy a pszichés folyamatok (az asszociáció törvényszerűségei) is ugyanolyan oksági törvények alapján működnek, mint a fizikai világ kölcsönhatásai. Ez nagy jelentőséggel bírt a természettudományos pszichológia kialakulásában, mert így ezek a folyamatok is ugyanúgy tanulmányozhatóak, mint pl. a gravitáció törvényei.
John Stuart Mill (1806-1873) Hume tételét továbbgondolva, filozófia rendszerében az asszociáció törvényeit kutató pszichológiának hasonló szerepet szán a társadalomtudományok között, mint amivel a természettudományok terén a fizika rendelkezik.
Az empirizmus igen erőteljes hatást gyakorolt a 20. század elején domináló pszichológia nézőpontra, a behaviorizmusra, illetve a mai kognitív pszichológia bizonyos irányzataira (pl. konnekcionizmus).
Lásd még: Thomas Hobbes, George Berkeley, Immanuel Kant, David Hartley, Thomas Brown, Jeremy Bentham, Étienne Bonnot de Condillac, Thomas Reid
[szerkesztés] A tudományos pszichológia megszületése
A 19. században a természettudományok fejlődése és a pozitivizmus térhódítása nagymértékben hozzájárult a filozófiától függetlenné váló tudományos pszichológia kialakulásához.
[szerkesztés] A természettudományok fejlődése
[szerkesztés] Reflexelmélet
A reflex-fogalom őse már Descartes munkásságában felfedezhető, de a mai értelemben vett reflexműködés vizsgálata a 18.-19. században kezdődött. Legallois (1770-1814) idegírtásos kísérletekkel bebizonyította, hogy a reflexműködések központja a gerincvelő. Az angol Bell 1821-ben és a francia Magendie 1822-ben azonosítják az alapvető anatómiai viszonyokat és megállapítják, hogy a gerincvelő elülső szarvából kiinduló idegek a mozgásokat, a hátulsó szarvból kilépő idegek pedig az érző működéseket közvetítik.
A reflexműködés egyre pontosabb megismerése lehetővé tette, hogy egyszerű viselkedéseket, inger-válasz kapcsolatokat tisztán fiziológiai úton (misztikus erők, életszellemek nélkül) vizsgálni és magyarázni tudjanak. Ivan Pavlov (1849-1936) munkásságában a reflex fogalmát kiterjesztette egy minden viselkedést magyarázó általános elvvé, melyre átfogó pszichológiai rendszerét építette.
[szerkesztés] Frenológia
A frenológia tudományának létrehozása az osztrák anatómus Franz Joseph Gall (1758-1828)) nevéhez fűződik. Gall szerint a lelki jelenségek "székhelye" az agy, de a működések döntően nem az agykamrákhoz (ahogy azt akkoriban gondolták), hanem a szürkeállományhoz kapcsolódnak. Feltételezte továbbá, hogy bizonyos képességekért bizonyos agyterületek felelősek. Ilyen módon Gall elmélete a pszichés tulajdonságok agyi lokalizációjának előfutáraként tekinthető. Gall azonban azt is állította, hogy az egyes agyterületek méretei megállapíthatóak a koponya dudorainak méretéből, így a dudorok méretének elemzésével megállapíthatóak az adott ember lelki tulajdonságai. Mára ezt a nézetet teljes mértékben megcáfolták, de Gall korában hihetetlen népszerűségnek örvendett.
A frenológia elmélete (vagy annak cáfolása) inspirálóan hatott az agyi lokalizáció kutatására. A magasabbrendű emberi funkciók területén Paul Broca (1824-1880) 1861-ben azonosította a motoros afázia (beszédprodukció nyelvi zavara) és Carl Wernicke (1848-1905) 1874-ben a szenzoros afázia (beszédmegértés nyelvi zavara) kialakulásáért felelős agyterületeket. A lokalizációs kutatások és a reflexműködés neurológiailag alátámasztott jellegzetességei (például a Bell-Magendie szabály) egyre biztosabb hátteret adtak az idegrendszeri folyamatok megértéséhez.
[szerkesztés] Pszichofizika
A pszichofizika a fizikai világ és annak mentális leképezése között viszonyt vizsgáló tudományterület. A 19. század során a lelki jelenségek precíz, természettudományos módszerekkel történő tanulmányozásának fontos eszközévé vált a mérés, amely lehetővé tette a megfigyelt jelenségek matematizálását. A reflexműködések (pl. reakcióidők) vizsgálata mellett az érzékelés tanulmányozása járult hozzá a pszichofizika kialakulásához, amely ma is a kísérleti pszichológia fontos részét képezi.
Ernest Heinrich Weber (1795-1878) a Lipcsei Egyetemen dolgozó fizológus és anatómus volt, aki felfedezte, hogy a különböző érzékleti modalitások (pl. látás, hallás, tapintás) esetében az érzékenység nem az ingerek abszolút nagyságára, hanem a különböző ingerek közötti különbség arányára érzékeny. Fechner Helmholtz
[szerkesztés] Neurológia
[szerkesztés] Evolúciós elmélet
[szerkesztés] A pozitivizmus térhódítása
A XIX. század végére érkezett el az ideje az önálló tudományos pszichológia megszületésének. Ekkora a különböző filozófiai iskolák megfogalmazták a legfontosabb kérdéseket az emberi lélek természetére vonatkozóan. A természettudományok fejlődése lehetővé tette az egyszerűbb viselkedések magyarázatát (például a reflexműködések fiziológiai leírása), valamint megteremtette a precíz kísérletezés módszertanát. Charles Darwin evolúciós elmélete amellett, hogy további fontos kérdéseket vetett fel az emberrel kapcsolatban, lehetővé tette, hogy a lelki folyamatok vizsgálatához se kelljen kilépni a természettudományos gondolkodás kereteiből.
-
-
-
-
-
-
-
- NORMÁLISAN MEGÍRNI*************
-
-
-
-
-
-
[szerkesztés] Az akadémikus pszichológia megszületése Európában
Wilhelm Wundt a Lipcsei egyetemen 1879-ben alapította meg az első kizárólag pszichológiai kutatással foglalkozó laboratóriumot. Európában ezt a dátumot tekintik a modern pszichológiatudomány kezdetének. Wundt munkásságának jelentősége mára már nem a konkrét eredményeiben, hanem az alapító és szervezőtevékenységében rejlik.
[szerkesztés] A funkcionalista pszichológia megszületése az Egyesült Államokban
William James az Egyesült Államokban a Harvard Egyetem első pszichológiaprofesszoraként 1890-ben adta ki Principles of Psychology című könyvét, amelyben lefektette a funkcionalista pszichológia alapjait. James munkásságának hatására hamarosan megszületik az alkalmazott pszichológia, és 1892-ben megalakul az Amerikai Pszichológiai Társaság.
[szerkesztés] A különböző pszichológiai nézőpontok kialakulása
[szerkesztés] Pszichoanalízis
[szerkesztés] A klasszikus pszichoanalízis
Az 1890-es években az osztrák neurológus és pszichiáter Sigmund Freud kidolgozta a saját pszichológiai módszerét, amit pszichoanalízisnek nevezett el. A legfontosabb újítása a tudattalan fogalmának bevezetése volt a pszichológiába. A pszichoanalízis egyszerre elméleti keret és alkalmazott módszer a lelki jelenségek megértésére és gyógyítására. Freud és követői a pszichoanalízist természettudományos eljárásnak tartották, de megszületése óta vita tárgya, vajon mennyire tekinthető a természettudományos pszichológia részének.
[szerkesztés] Különböző iskolák
[szerkesztés] Jung analitikus pszichológiája
[szerkesztés] Adler individuálpszichológiája
[szerkesztés] Hartman egopszichológiája
[szerkesztés] Neofreudiánus irányzatok
[szerkesztés] Mahler és a tárgykapcsolati elméletek
[szerkesztés] Kohut selfpszichológiája
Freud követői számos ponton módosítják az elméletét. Carl Gustav Jung, Freud egykori tanítványa saját rendszert épít fel, aminek legfontosabb eleme a kollektív tudattalan, melyben az emberiség közös történetőből származő ősképek, archetípusok találhatók. Alfred Adler (korábban szintén Freud munkatársa) megalapította saját pszichológiai iskoláját, amit individuál pszichológiának nevezett. Heinz Hartman az egopszichológia megalapítója, Anna Freuddal közösen végzi az ego funkcióinak feltárását.
A modern pszichoanalízis képviselői Margaret Mahler a tárgykapcsolati elmélet képviselője, és Heinz Kohut, a self-pszichológia megalkotója.
[szerkesztés] Alaklélektan, vagy Gestalt-pszichológia
Az alaklélektan vagy Gestalt-pszichológia a két világháború között Németországban élte fénykorát. Az észlelés és gondolkodás folyamatait vizsgálta. Ellentétben a wundti strukturalizmussal, az alaklélektan nem a lelki élet alkotóelemeit, struktúráit kívánta meghatározni, hanem az egészlegességre helyezte a hangsúlyt. Híres mottójuk: Az egész több, mint a részek összege. Jeles képviselői: Kurt Koffka, Max Wertheimer és Wolfgang Köhler.
Hitler hatalomra kerülésével a Gestalt-pszichológia képviselői az Egyesült Államokba emigráltak, ahol ekkoriban a behaviorizmus volt az uralkodó pszichológiai nézőpont, ezért az irányzat elvesztette jelentőségét. A mai modern kognitív pszichológia kezdi újra felfedezni és saját nézetrendszerébe beépíteni az alaklélektan eredményeit.
[szerkesztés] Behaviorizmus
A behaviorizmus (viselkedéselvűség) a wundti pszichológia önelemző ( introspektív) jellegének ellentpontozásaként jött létre 1913-ban. Képviselői John B. Watson, Edward Thorndike és B. F. Skinner amellett érveltek, hogy a tudományos pszichológia csak az objektíven megfigyelhető adatokkal dolgozhat. A környezeti ingerek (stimulus) és a rájuk adott reakciók jellegzetességeinek és törvényszerűségeinek feltárásával foglalkozott. Emiatt szokták S-R pszichológiának is nevezni.
Nagy hatással voltak rá Ivan Pavlov kutatásainak eredményei (pl. klasszikus kondicionálás). A behaviorizmus az 1950-es évek közepéig az amerikia pszichológia meghatározó irányzata volt.
[szerkesztés] Neobehaviorizmus
[szerkesztés] Humanisztikus pszichológia
A humanisztikus pszichológia az 50-es évek közepétől jelent meg az Egyesült Államokban. Az irányzat önmagára, mint a harmadik erőre hivatkozik, a pszichoanalízissel és a behaviorizmussal szemben. Sokat merít az európai gyökerű fenomenológiából (Brentano, Husserl).
Az önmegvalósításra, a személyiség optimális fejlődésére helyezi a hangsúlyt. Világképe optimistább, mint a pszichoanalízis elfojtott szexualitásra épülő elmélete, vagy a behaviorizmus mechanikus inger-válasz koncepciója. A humanisztikus pszichológia szerint az emberben van valami, ami az állati, biológiai létezésen túlmutat és megfelelő körülmények között kifejlődve az emberi természet alapvetően jó.
Fő képviselői: Abraham Maslow (szükséglet hierarchia), Carl Rogers (ügyfélközpontú terápia).
[szerkesztés] Kognitív pszichológia
A kognitív pszichológia az 1960-as években váltotta fel behaviorizmust. A kogníció megismerést jelent, a kognitív pszichológia az emberi megismerő folyamatokkal foglalkozik, mint például az észlelés, érzékelés, gondolkodás, döntéshozás, problémamegoldás, nyelv. Megőrizte a behaviorizmus objektivitásának szigorúságát, de a jelenségek magyarázatában megengedi az olyan, közvetlenül nem megfigyelhető fogalmak használatát, mint a mentális reprezentáció.
A kognitív pszichológia térhódításában nagy szerepet játszottak Noam Chomsky kísérletei, melyek rámutattak arra, hogy a behaviorizmus által leírt klasszikus kondicionálás nem elégséges magyarázat a nyelvelsajátítás folyamatának megmagyarázására. Albert Bandura bebizonyította, hogy a gyerekek képesek pusztán megfigyelés alapján komplex tanulásra. Az agysérülések elmefunkciókra tett hatásainak tanulmányozásának módszerével az agyműködés és az elme közti kapcsolatról is egyre több ismeretet tártak fel Charles Sherrington, Donald Olding Hebb, [[Antonio Damasio] kísérletei.
Lásd még: kognitív tudomány, Ulrich Neisser
[szerkesztés] Evolúciós pszichológia
Az evolúciós pszichológia 1995-ös megszületése David Boss, Leda Cosmides és John Tooby nevéhez fűzhető. Az evolúciós pszichológia kutatásainak célja az emberi elme szerkezetének felderítése és megértése, de nem önálló kutatási terület, hanem gondolkodásmód. Központi eleme az, hogy az elme a vadászó-gyűjtögető őseink előtt álló adaptációs problémákat megoldó, a természetes kiválasztódás során szelektálódott információfeldolgozó gépek halmaza.
Lásd még: humánetológia, szociobiológia
[szerkesztés] Transzperszonális pszichológia
[szerkesztés] Egzisztenciális pszichológia
[szerkesztés] A magyar pszichológia története
[szerkesztés] Fontos évszámok a pszichológia történetében
| i.e. 400 | Hippokratész testi típusokkal kapcsolja össze a személyiségjellemzőket (ld. személyiségtipológiák, és egy fiziológiai elmélettel magyarázza a mentális betegségeket. |
| i.e. 350 | Arisztotelész a viselkedés objektív megfigyelésének fontosságát hangsúlyozza, és megfogalmaz három, az ideák asszociációjáért felelős elvet. |
| i.sz. 400 | Szent Ágoston a platonista eszmék hatására gondos introspekciót ír le a Vallomásokban. |
| 1650 | René Descartes racionalista filozófiája, az interakcionista dualizmus viszonnyal jellemzi a test és lélek kapcsolatát. |
| 1651 | Thomas Hobbes az asszociacionizmus előfutáraként az állítja, hogy minden idea az érzékszervi tapasztalatokból származik. |
| 1690 | John Locke empirista filozófiája, mely szerint a lélek születéskor üres lap (tabula rasa). |
| 1749 | David Hartley munkásságában a memória neurológiai megalapozását javasolja. |
| 1979 | Megalapítják a Cognitive Science (megismeréstudomány nevű folyóiratot, és az azonos nevű társaságot. |
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Referenciák
- ATKINSON, R.L., ATKINSON, R. C., SMITH, E.E., BEM, D.J. (1999) Pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest, ISBN 963-389-447-6
- PLÉH, CS. (1992) Pszichológiatörténet, Gondolat Kiadó, Budapest, ISBN 963-282-734-1
- PLÉH, CS. (2000) A lélektan története, Osiris Kiadó, Budapest, ISBN 963-379-428-5
- OLÁH, A., BUGÁN A. (2001) Fejezetek a pszichológia alapterületeiből, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, ISBN 963-463-478-8
