Sextus Pompeius
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Sextus Pompeius Magnus Pius (Kr. e. 75. – Kr. e. 35., Milétosz) római hadvezér, a nagy Pompeius kisebbik fia, Octavianus és a II. triumvirátus nagy ellensége volt.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A pompeianus táborban
Sextus apjának harmadik, Mucia Tertiával kötött házasságából született, legkisebb fia volt. Féltestvérével, ifjabb Cnaeus Pompeiusszal együtt részt vett apja, a kor egyik legkiválóbb hadvezére hadjáratain. Amikor Kr. e. 49-ben kitört a Julius Caesar és Pompeius közti polgárháború, Sextus mostohaanyjával, Cornelia Metellával Rómában maradt, míg testvére a konzervatív senatorokkal együtt követte a Balkánra menekülő apját.
A Kr. e. 48-as pharszaloszi vereséget követően Cornelia és Sextus Mütilénében csatlakoztak a menekülni kényszerülő családfőhöz, és elkísérték Egyiptomba, ahol azonban a Caesar-barát erők meggyilkolták. Férje halála után Cornelia visszatért Rómába, a két ifjú azonban inkább Africa provinciába ment az ott gyülekező, Juba numidiai király által támogatott pompeianus-republikánus ellenzékiek – így az ifjabb Cato, Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio, Titus Labienus, Attius Varus, Marcus Petreius – körébe, akik erős hadsereget állítottak ki. Caesar Kr. e. 47-ben kelt át Africába, és a következő év elején, Kr. e. 46. május 6-án (az ebben az évben bevezetett Julián naptár szerint február 7.) a thapszoszi csatában tönkreverte őket. Az életben maradt vezetők, így a Pompeius-fiak, Varus és Labienus Hispaniába menekültek, ahol újabb seregeket állítottak ki.
Caesar ismét lecsapott a pompeianusokra, ezúttal végleg szétzúzva őket: a Kr. e. 45. március 17-én vívott mundai ütközetben ismét győzött, és a vezetők közül ezúttal csak Sextus Pompeius élte túl a vereséget, aki Corduba (Córdoba) városát tartotta, majd az ibér törzsek közt rejtőzve és gerillataktikát alkalmazva sikerrel vette fel a harcot Caius Carrinas és Asinius Pollio helytartó hadaival szemben. Caesarnak már nem maradt ideje arra, hogy leszámoljon vele, mivel Kr. e. 44. március 15-én Cassius és Brutus összeesküvése végzett vele.
Végül Marcus Aemilius Lepidusra, Gallia Narbonensis és Hispania Citerior helytartójára hárult a feladat, hogy kiegyezzen vele. Pompeius az apai örökség ígéretének fejében visszatért Rómába.
[szerkesztés] Republikánus birodalom Szicíliában
A mutinai háborút követően a senatus Sextus Pompeiust tette meg a flotta főparancsnokává, azonban kinevezését Octavianus gyorsan visszavonatta, és a II. triumvirátus megalakulása után proscriptióra tették a hadvezért. Ő azonban nem mondott le katonaságáról, és a hajóhad élén Kr. e. 43 őszén megszállta Szicíliát. A sziget a menekülő proskribáltak és a szökött rabszolgák paradicsoma lett. Pompeius flottája elég erős volt ahhoz, hogy gyakorlatilag blokád alá helyezze Itáliát, ami a tömeges rabszolgaszökésekkel együtt katasztrofális csapást mért az élelemellátási helyzetre.
Sextus Pompeiusszal nem lehetett nem számolni. Hadereje túlzottan erős volt ahhoz, hogy háborúban győzzék le (Kr. e. 40-ben például Szardíniát és Korzikát is elfoglalta), a gabonaellátási helyzetet azonban muszáj volt orvosolni. Amikor a perusiai háború miatt feszültté vált a helyzet Antonius és Octavianus között, az előbbi szövetkezett Pompeiusszal és az Ión-tengert uraló Cnaeus Domitius Ahenobarbusszal arra az esetre, ha háború törne ki közte és triumvirtársa között. Ezt persze nem hagyhatta figyelmen kívül Octavianus sem, aki mellesleg a leginkább érdekelt volt az itáliai helyzet rendezésében – ős is közeledett a szicíliai republikánusokhoz, és Kr. e. 40-39 telén feleségül vette Pompeius apósa, Lucius Scribonius Libo húgát, Scriboniát.
Végül feltehetően a tömegek nyomására létrejött a megegyezés Kr. e. 38-ban. A puteoli, másnéven misenumi egyezség értelmében Sextus Pompeius fel kellett, hogy hagyjon Itália blokádjával, további rabszolgák befogadásával és biztosítnia kellett Róma gabonaellátását. Cserében felajánlották neki apja elkobzott birtokait, Achaea provinciát és a consuli hivatalt. A szerződésben egyúttal a proskribáltaknak amnesztiát, a Szicíliába menekült rabszolgáknak pedig szabadságot ígértek. Az egyezményt azonban egyik fél sem tartotta be, így nem csoda, hogy hamarosan kiújultak a konfliktusok.
[szerkesztés] A bukás
Már a puteoli egyezmény évében harc kezdődött Octavianus és Pompeius között, azonban a szigeten egyre önkényesebben uralkodó hadvezér tapasztalt, óriási létszámfölényben levő flottája sorra aratta a győzelmeket. Kr. e. 38-ban a Korzikát és Szardíniát kormányzó Menodorus átállt Octavianushoz, így a két sziget elveszett Pompeius számára, azonban tönkreverte Octavianus flottáját.
A következő évben Octavianus kénytelen volt Antoniushoz fordulni segítségért. Ekkor kötötték meg a tarentumi egyezményt (Kr. e. 37 tavasza), amelynek értelmében öt évre meghosszabbították triumviri felhatalmazásukat, és Antonius 120 hadihajót adott Octavianusnak 20000 legionáriusért cserébe. Ez önmagában nem vezetett Sextus Pompeius bukásához: Octavianus kísérleteit sorra megtörte, azonban Marcus Vipsanius Agrippa már két alkalommal is szétverte hajóhadát Kr. e. 36 folyamán (Mylae-nél és Naulochosnál), és Lepidus segítségével megszállta a szigetet.
Sextus Pompeius katonáit hátrahagyva 17 hajóval kelet felé menekült, majd Mütilénén keresztül megérkezett Kis-Ázsiába azzal a szándékkal, hogy Antonius kegyeibe férkőzzön. Mivel azonban Róma ellenségeivel is tárgyalt, és saját hadsereget kezdett kiépíteni, az együttműködés nem jött létre. Régi szövetségesei elhagyták, ő pedig nem tudta felvenni a harcot a hatalmas fölényben levő üldözőivel szemben, noha egy ideig ügyesen manőverezett ellenük. Végül feltétel nélkül megadta magát, az ellene vonuló hadat vezető Publius Titius pedig kivégeztette Milétosz városában.
Based on work by