Marcus Aemilius Lepidus
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Marcus Aemilius Lepidus (Kr. e. 90. k. – Kr. e. 13), római patrícius, katonatiszt, politikus. Általában egyszerűen Lepidus néven ismerik, Sulla-párti, majd lázadás közben kivégzett apja nevét viselte. Édesanyja, Appuleia Lucius Appuleius Saturninus, a híres néppárti politikus lánya volt.
Lepidus Julius Caesar egyik legjelentősebb támogatója volt, az őt támogatásával lett Róma „polgármestere”. Cursus honoruma Kr. e. 49-es praetorságával kezdődött: ilyen minőségben ő nevezte ki első alkalommal az elmenekült consulok helyett adminisztratív dictatornak a hadvezért. Támogatását Pompeius bukása után Kr. e. 46-ban consulsággal jutalmazta a Caesar, aki szintén viselte a legfőbb magistraturát.
Kr. e. 44-ben, Caesar halálának évében a magister equitumi (lovassági parancsnoki, azaz dictatorhelyettesi) címet viselte. Ő volt az a március 15-i merénylet után, aki elsőként bosszút követelt. A tömegek és a katonaság, akik körében Caesar mindig is népszerű volt, gyorsan átvették a jelszót, így a gyilkosoknak hamarosan menekülniük kellett. Ezután Lepidus hamarosan elvesztette a kezdeményezői szerepet: szövetkezett a Caesar örökségét kezelő Marcus Antonius consullal, aki kijárta számára a pontifex maximusi tisztséget.
Ennek azonban nem volt túlzott jelentősége: hamarosan megérkezett az ifjú Caius Octavius, akit a dictator végrendeletében örökbe fogadott. Octavius katonaságot toborzott, és a végrendeletben előírtak teljesítését (pénzosztás, kertek megnyitása) követelte. Antonius és Caesar többi hadvezére jobbnak látta nem nyilatkozni vagy elvonulni biztos távolságba: Caius Asinius Pollio Hispania Ulteriorból, Lucius Munatius Plancus Gallia Transalpinából, Lepidus pedig Gallia Narbonensisből és Hispania Citeriorból figyelte az eseményeket.
Antonius megpróbálkozott Kr. e. 43-ban a számára kisorsolt Gallia Cisalpina átvételével, de a republikánus helytartó, Decimus Brutus elsáncolta magát a provincia székhelyén, Mutinában (Modena). Antoniust Rómából is támadást érte a két consul, Caius Vibius Pansa és Aulus Hirtius, illetve a propraetori rangot elnyerő Octavianus vezetésével. Két vereség után kénytelen volt Lepidushoz menekülni.
Hazatérve Octavianus caesariánus államcsínyt hajtott végre, majd a hadsereg követelésére tárgyalni kezdett a többi Caesar-párti hadúrral. Végül Kr. e. 43 novemberében Bononiában (Bolgona) Lepidus, Antonius és Octavianus megkötötte a II. triumvirátust, és felosztották egymás közt a birodalom nyugati tartományait. Lepidusnak Hispania és Gallia Narbonensis jutott. Egyúttal a senatus öt évre szóló rendkívüli teljhatalmat szavazott meg számukra. A Brutusék elleni támashoz a fedezetet proscriptókkal kívánták előteremteni, amelynek mintegy 300 senator és 2000 lovag esett áldozatul.
Kr. e. 42-ben a philippi csatában legyőzték a köztársaságiakat, közben Lepidus consulként Rómában maradt. Kr. e. 41-ben az ő két legiója védte Rómát sikertelenül a lázadó Lucius Antonius consul seregei ellen. A következő évben katonái harmadszor is imperatorrá kiáltották ki, ez azonban nem akadályozta meg Antoniust és Octavianust abban, hogy megfosszák galliai és hispaniai tartományaitól, helyette Africa provinciát jelölték ki számára.
Kr. e. 38-ban öt évre meghossszabbították a triumvirátus megbízatását.
Lepidus visszatérési kísérlete Kr. e. 36-ban zajlott, amikor Octavianus megtámadta Sextus Pompeiust, és kiváló hadvezére, Marcus Vipsanius Agrippa szétzúzta a hadúr flottáját. A győzelemben nagy szerepet játszott az Afrikából érkező mintegy 17 hadigálya, 1000 teherhajó, 12 legió, 500 numida lovas és rengeteg hadfelszerelés. Miután Pompeius fejvesztve elmenekült, hadai zöme Messana városába szorult vissza, és megadta magát. Agrippa meg akarta várni Octavianus döntését, ám Lepidus elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Elfogadta a megadási feltételeket, sőt a pompeianus katonákat saját seregébe olvasztotta. Így már 24 legiónyi hadereje volt, ami óriási hatalmat jelentett. Amikor Octavianus megérkezett, visszakövetelte tőle régi tartományait, Hispaniát és Galliát, amitől 42-ben fosztották meg.
Lepidus tragédiája az volt, hogy nem volt elég karizmatikus vezető: túlereje ellenére rengeteg katonája alig egy nap leforgása alatt átállt a népszerű Octavianushoz, ő maga pedig polgári ruhában, könyörögve borult a fiatal politikus lába elé. Octavianus megkegyelmezett Lepidusnak, és a későbbiekben sem volt hajlandó bosszút állni rajta. A triumvir Kr. e. 13-ban halt meg Circeiben, itáliai villájában, miközben mindvégig megőrizte Caesartól „örökölt” pontifex maximusi rangját.
Based on work by