Vihuela

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Vihuela

Besorolás
Kordofon Pengetős, vonós Fogólapos
Menzúra
540 - 600 mm
Hangolás
Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'
Rokonhangszerek
Gitár, Lant
Hangszerjátékos
Gitáros, lantos

A vihuela húros hangszer, gitárszerű körvonala, lapos háta van. A 12.–16. századi Spanyolországban főúri, királyi udvarokban használták, pengetéssel és vonóval megszólaltatható változatai is voltak.

[szerkesztés] Leírása

Hosszúkás, középen elvékonyodó formájú, lapos tetővel, háttal, hajlított kávával felépített hangszer. A fogólap a tetővel egy síkban van, bundozott. A nyak végén enyhén hátradöntött, lapos hangolófej található, benne fa kulcsokkal. Nagyon hasonlít a korai gitárokra. A fennmaradt hangszerek egyikének háta a görög oszlopokhoz hasonlóan barázdált felületű, e típus neve vihuela acanalada, a sima vagy enyhén feszített hátú típus neve vihuela llana.

A vihuela húrozása, hangolása rendszerint követte a korabeli lantokét, leggyakrabban hat kórusos volt. Jellemző hangolása:

Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'.

A hangszernek egyaránt voltak pengetős és vonós változatai,

vihuela de mano az ujjakkal,
vihuela de péñola a pengetővel, plektrummal,
vihuela de arco a vonóval megszólaltatott hangszer neve.

Ez utóbbit gyakran a viola da gamba ősének tekintik, de párhuzamos fejlődésük sem kizárt.

[szerkesztés] Neve

A vihuela szó összefüggésbe hozható a viola, violin, violon szavakkal, melyekről elsősorban vonós hangszerek, hegedűfélék jutnak eszünkbe. A nyelvészek szerint ezek az elnevezések mind a latin fides szóra vezethetők vissza, ami húrokat, húros hangszert, elsősorban lírát, lantot jelentett (fides-fidel-vieille-viol stb.). A portugál nyelvben a spanyol gitárt ma is violão-nak hívják, a gitárost violonista-nak.

[szerkesztés] Története

A Santiago de Compostelai katedrális bejárata, a híres Portico de la Gloria fölötti timpanonban a Megváltót és Szent Jakabot körülvevő kőből faragott muzsikusok egyike egy hangszert tart a kezében, amit a vihuela legkorábbi ábrázolásának tekintenek. Ez a szoborcsoport a 12. században készült. A vihuela említése elsőként a 15. században, az Aragóniai Királyságban fordul elő. A hangszer a 16. században érte el fejlődésének fénypontját, amikor a spanyol királyi udvarok ünnepelt, divatos hangszere lett.

Ebben az időben Európa többi részén viszont a Lant vált a "hangszerek királyává", jutott népszerűsége csúcsára. Jellemző erre a kettősségre, hogy amíg Európában a vihuelát "spanyol lantnak" nevezték, a spanyolok a lantot a maguk részéről "vihuela de flandes"-nek, flandriai vihuelának hívták. Vajon mi a magyarázata annak, hogy a spanyolok nem csatlakoztak a mindent elsöprő lant-őrülethez, illetve olyan módon tették ezt, hogy egy saját, a lanttól gyökeresen eltérő konstrukciójú, ugyanakkor persze a reneszánsz lant szinte teljes repertoárjának játszására alkalmas hangszert használtak?

Az Ibériai-félsziget visszafoglalása a Móroktól, a Reconquista a 15. század végére vált teljessé, és ez a tény még sokáig rányomta a bélyegét a kultúrára. Nehéz lehetett volna ebben az időben és ezen a helyen a gyűlölt Mórok lantjában Orfeusz lantjának reinkarnációját látni. Bizonyára e politikailag nemkívánatossá vált zeneszerszám helyettesítésére kellett egy garantáltan latin, keresztény hangszer, amely ugyanakkor kellően arisztokratikus származású is, nem úgy, mint pl. a korabeli gitár. Ez volt a vihuela.

16. századi tündöklése után fokozatosan átadta helyét az öthúros gitárnak, míg teljesen el nem tűnt a zenei köztudatból. A 20. században gyakorlatilag újra fel kellett fedezni ezt a hangszert, amit tudunk róla, azt a mindössze három fennmaradt példányból, korabeli ábrázolásokból, és különböző leltári jegyzékekből tudjuk. Mindezek ellenére ma már újra szólnak a régi zene híveinek kezében az összegyűjtött adatok alapján rekonstruált hangszerek.

[szerkesztés] A vihuela mesterei

Összesen hét vihuelára írott tabulatúráskönyv maradt fenn napjainkig, a következők:

Luis Milán (1500 - 1561): Libro de música de vihuela de mano intitulado El maestro, Valencia, 1536
Luis de Narvaez (cca. 1490 - 1547): Los seys libros del delphin del musica en cifra para tañer vihuela, Valladolid, 1538
Alonso de Mudarra (1510 ? - 1580): Tres libros de musica en cifra para vihuela, Sevilla, 1546
Enriquez de Valderrabano (cca. 1500 - 1557 után): Libro de musica de vihuela intitulado Silva de sirenas, 1547
Diego Pisador (1509 - 1557): Libro de musica para vihuela, Salamanca, 1552
Miguel de Fuenllana (? - 1579 ?): Libro de musica para vihuela intitulado Orphenica lira, Valladolid, 1554
Esteban Daza (cca. 1537 - cca. 1594): Libro de musica en cifras para vihuela intitulado El parnaso, Valladolid, 1576