A belgrádi katonai konvenció

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A belgrádi katonai konvenció a magyar kormány és az antant balkáni haderőinek képviselői által az első világháború végén, 1918. november 13-án Belgrádban aláírt 18 pontos fegyverszüneti egyezmény, amely déli és keleti demarkációs vonalakat állapított meg, illetve előírásokat tartalmazott a kiürített területek közigazgatásáról és az antantcsapatok magyarországi mozgásáról.

[szerkesztés] Rendelkezései

A katonai konvenció előírta, hogy Magyarország a Szamos felső völgye-Beszterce-Maros-Baja-Pécs-Dráva vonalra rendelje vissza katonai egységeit. Kikötötte továbbá, hogy Magyarországnak csak egy hat gyalogos és két lovashadosztályból álló hadserege lehet, s hogy szükség esetén biztosítania kell az antant csapatainak átvonulását az ország területén. Más demarkációs vonalat nem állapított meg, a kiürített déli területek közigazgatását pedig a magyar kormány kezében hagyta. Utolsó pontja leszögezte, hogy a szövetségesek nem avatkozhatnak be az ország belügyeibe.

[szerkesztés] Előzményei

1918. november 3-án a valójában már nem létező Osztrák–Magyar Monarchia katonai vezetésének nevében Victor Weber tábornok, a győztes antant képviseletében pedig Armando Diaz tábornok aláírta a padovai fegyverszüneti egyezményt, amely a Drávánál jelölt ki demarkációs vonalat, és a háború alatt megszállt területek kiürítését írta elő. A Monarchia felbomlása miatt azonban nem volt világos, mennyiben vonatkozik az egyezmény Magyarországra, az antant balkáni haderőinek mozgását pedig a padovai egyezmény nem akadályozta. A szövetségesek keleti hadseregeinek parancsnoka, Louis Félix Franchet d'Esperey tábornok is elégtelennek találta a padovai egyezményt. Csapatai november elején a Szávánál elérték a magyar országhatárt, a velük szemben álló osztrák-magyar hadseregcsoport pedig eddigre felbomlott. Ezért szükségessé vált az újabb fegyverszüneti megállapodás.

[szerkesztés] A tárgyalás

Az 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom napján alakult új magyar kormány képviseletében november 7-én küldöttség utazott Belgrádba, hogy Franchet d'Esperey tábornokkal a fegyverszüneti feltételeket konkretizálja. A delegációt Károlyi Mihály miniszterelnök vezette, kormánytagként Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter vett részt benne, a Nemzeti Tanácsot Hatvany Lajos, a Munkástanácsot Bokányi Dezső, a Katonatanácsot Csernyák Imre százados képviselte.

A háború éveiben a német szövetséggel szemben, a békéért és az antanttal való szövetségért kiálló, s az antanthatalmak körében ilyenként ismert Károlyi és Jászi az e szerepüknek megfelelő fogadtatásra és tárgyalásokra számítottak. A tábornoknak átnyújtott magyar memorandum hangsúlyozta: „Ezt a háborút a feudális Magyarország csinálta. […] A Kossuth Lajos Magyarországa teljesen elnémíttatott.[…] Ez a helyzet a múlt héten megváltozott. […] Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az Entente közvéleménye előtt a magyar nép igazi akaratát hirdethessük.”

Franchet d'Esperey azonban a legyőzötteknek járó ridegséggel fogadta őket, Jászi visszaemlékezései szerint fellépése „durva, rosszindulatú, kardcsörtető és műveletlen” volt. Mindazonáltal hajlandó volt Károlyival és Jászival több ponton módosítani a szerződés eredeti szövegét, kettejük nyomatékos kérésére pedig táviratban közölte a francia kormánnyal, hogy a magyarok csak akkor írják alá a megállapodást, ha az antant a béketárgyalásokig biztosítja az ország határait és meghagyja a magyar közigazgatást. Az egyezményt ennek értelmében írták alá a két fél képviselői és egy szerb tábornok november 13-án.

[szerkesztés] Következmények

A kisantant országai – Szerbia, Románia és Csehszlovákia - ezt az egyezményt vették semmibe, amikor a szerbek a Délvidéken számos helyen lecserélték a magyar közigazgatást és deklarálták a megszállt megyék elszakadását, a román csapatok pedig december elején átlépték a demarkációs vonalat és megkezdték Erdély elfoglalását. A kisantant harmadik országa, Csehszlovákia új külügyminisztere, Eduard Beneš ugyanakkor jó francia kapcsolataira támaszkodva tett meg mindent a belgrádi konvenció érvénytelenítéséért és a magyar kormány által a felső-magyarországi megyékbe vezényelt csapatok visszavonásáért. Ebben segítségére volt, hogy a győztes hatalmak Magyarországgal mint önálló állammal egyelőre nem foglalkoztak, ezért nem is jelöltek ki megbízottat a vele folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra. Franchet d'Esperey tábornok tehát önkényesen, a magyar delegációt félrevezetve vállalta a szövetségesek nevében tárgyaló fél szerepét. Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter december 1-jén tudatta vele, hogy „a csehszlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására”, és hiba volt Károlyiékkal fegyverszüneti egyezményt kötnie.

A belgrádi konvenció nem érintette Magyarország északi határainak kérdését, a Maros vonaláig magyar területnek tekintette Erdélyt és a katonailag kiürített déli területeken is meghagyta a magyar közigazgatást. „Ha ezeket az alapvető pontokat becsületesen betartják, és a határkérdéseket csakugyan a béketárgyalásokra bízzák, micsoda kitűnő szerződés lett volna ez” – írta később az egyezményről Jászi Oszkár.