David Ricardo

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

David Ricardo (1772. április 18. vagy április 19., London – 1823. szeptember 11., Gatcombe Park) az angol klasszikus közgazdaságtan egyik legnagyobb alakja, az elméleti közgazdaságtan tudományának egyik megalapozója, emellett sikeres üzletember és politikus volt.

[szerkesztés] Életrajza

Szefárd zsidó családból származott, ősei Portugáliában, majd Hollandiában éltek, végül Angliában telepedtek le. Szüleinek tizenhét gyermeke – hat fiú és tizenegy lány – közül ő volt a harmadik.

Már tizennégy évesen megismerkedett a londoni tőzsde világával, apja révén. Vele azonban hét évre rá véglegesen megromlott a viszonya, amikor, feladva családja ortodox zsidó elveit, feleségül vett egy kvéker lányt, Priscilla Anne Wilkinsont. Ricardo ebben az időben kötelezte el magát az utilitarizmus filozófiai irányzata mellett.

Tőzsdei ügynökként meggazdagodott, így 42 évesen lehetősége nyílt, hogy visszavonuljon Gloucestershire-be, és a közgazdaságtan tanulmányozásának szentelje minden idejét. 1819-ben mégis úgy döntött, hogy politikával is szeretne foglalkozni, és még ebben az évben bejutott a brit alsóházba Portalington képviselőjeként, amely tisztséget haláláig töltötte be.

Politikusként fellépett a szabadkereskedelem mellett és a gabonatörvények (Corn Laws) eltörlése érdekében.

Barátságban, esetenként vitában állt az angol klasszikus közgazdaságtan és filozófia számos fontos képviselőjével, köztük James Mill-lel, Thomas Malthusszal, Jeremy Benthammel.

[szerkesztés] Művei

Ricardo Adam Smith A nemzetek gazdagsága (The Wealth of Nations) című művének elolvasása után, 1799-ben kezdett érdeklődni az elméleti közgazdaságtan iránt.

Ricardo legfontosabb írása mindenféleképpen az 1817-ben napvilágot látott A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (On the Principles of Political Economy and Taxation) című. Ebben a művében kiállt a külkereskedelem mellett, „bizonyította” (igaz, a valóságtól erősen elrugaszkodott modell segítségével), hogy a szabadkereskedelem minden, benne résztvevő ország és az azokban élő minden gazdasági szereplő számára hasznos. Még akkor is igaz ez a megállapítás, ha az egyik ország a másiknál minden terméket csak kisebb hatékonysággal tud előállítani – ez az elmélet a komparatív előnyök elméleteként vált ismertté.

További fontos művei:

• The High Price of Bullion, a Proof of the Depreciation of Bank Notes (1810), amelyben fontosnak tartotta a gazdaságban lévő pénzmennyiség szabályozását és szükségesnek vélte a pénz 100%-os aranyfedezetének biztosítását;
• Essay on the Influence of a Low Price of Corn on the Profits of Stock (1815), amit a gabonatörvények ellen írt;
• On the funding system (1820), amelyben a kötvények kibocsátása helyett az adóemelést tartotta jobb megoldásnak az állami kiadások fedezésére.

Ricardo hírhedt elmélete volt még a vasbértörvény. Eszerint a bérek emelkedése a munkások életszínvonalának javulásán keresztül népességnövekedést eredményez. A megnövekedett népesség ellátására újabb és újabb (és nyilvánvalóan egyre rosszabb minőségű) földeket kell bevonni az élelmiszer-termelésbe, ami növeli a termelés költségeit és az élelmiszerek árát. Ez a munkások bérének további emelését teszi szükségessé, és a folyamat kezdődik elölről. Ricardo szerint ha a bérek növekedését nem sikerül megfékezni, az válságba sodorja Angliát – és minden tőkés társadalmat. Az elmélet persze az adott korban inkább szolgált politikai, mint tudományos szempontokat – Ricardo gyakran lépett fel az alacsony bérért dolgoztató iparos arisztokrácia érdekeinek védelmében.

A ricardói ekvivalencia elve szerint az, hogy az állam hogyan alakítja időben a bevételeit (tehát pl. ma adót csökkent, de holnap kénytelen visszaszedni azt kamatokkal együtt, vagy adót növel, és a felhalmozódott többletet később visszaadja), nem bír befolyással a gazdasági szereplők döntéseire. Ugyanis a fogyasztók és a termelők előretekintőek: előre mérlegelik a jelenbeli állami lépések mellett a jövőben várhatókat is, és gazdasági magatartásukon nem változtatnak. A 20. század újklasszikus közgazdászai, köztük Robert Barro is kiállnak a ricardói ekvivalencia elve mellett.

Fontos közgazdaság-tudományi következményei voltak Ricardo munkaérték-elméletének is. Eszerint a gazdaságban megtermelt javak értékét csak és kizárólag a beléjük fektetett munka értéke határozza meg. A tőke tulajdonosai azonban, akik bérbe veszik a munkások munkaerejét, nem fizetik ki ezt az értéket bér formájában; csak annyit adnak a munkásoknak, amennyi önfenntartásukhoz és "újratermelődésükhöz" (szaporodásukhoz) szükséges. A munka értéke és a kifizetett bér közti különbség jelenik meg profit formájában. Ricardo helyett Karl Marx német filozófus mondta ki: ha igaz az elmélet, akkor a tőkések kizsákmányolják a munkásokat és a nekik járó érték egy részét (az értéktöbbletet) egyszerűen zsebre teszik.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei teljes szövege (angol)