Nagyítás (film)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Nagyítás
Rendező:	Michelangelo Antonioni
Producer:	Carlo Ponti Pierre Rouve
Forgatókönyvíró:	Michelangelo Antonioni Tonino Guerra Edward Bond
Főszerepben:	David Hemmings Vanessa Redgrave Sarah Miles
Zene:	Herbie Hancock The Yardbirds
Operatőr:	Carlo Di Palma
Jelmeztervező:	Jocelyn Rickards
Vágó:	Frank Clarke
Forgalmazó:	MGM
Bemutató:	1966. december 18.
Időtartam:	111 perc
Díj(ak):	ld. „Fontosabb díjak és jelölések” című fejezetnél
Nyelv:	angol, olasz
IMDb
PORT.hu

A Nagyítás (Blowup) 1966-ban készült színes, angol–olasz filmdráma. Az egyetemes filmtörténet egyik legismertebb és legtöbbet vitatott alkotását Michelangelo Antonioni rendezte Julio Cortázar egyik novellájának ötletéből. Ez volt az olasz Antonioni első filmje, amit külföldön forgatott. A forgatás idején a rendező így nyilatkozott a készülő műről: „Egy nő és egy férfi története, egy szép őszi napon.” Az 1967-es cannes-i filmfesztiválon a Nagyítás elnyerte a fődíjat, az Arany Pálmát.

Tartalomjegyzék

1 A történet
2 Irodalmi háttér
3 A világ megismerhetősége
4 Valóság vagy illúzió, művész vagy iparos?
5 Érdekességek
6 Variáció
7 Főszereplők
8 Fontosabb díjak és jelölések
9 Külső hivatkozások

[szerkesztés] A történet

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

Thomas felkapott londoni divatfotós, ám a sikert és a pénzt jelentő rutinmunka nem elégíti ki művészi becsvágyait. Megpróbál más témákat is megörökíteni: például hajléktalanok közé vegyül egy éjszakai szálláson, s titokban fényképezi őket készülő fotóalbuma számára. A hitelesség érdekében ő is hajléktalannak öltözik, aztán másnap reggel, mikor már senki nem látja, elegáns autójával visszakocsikázik jól szituált polgári életébe. A műteremben egy topmodell várakozik rá, aki legalább olyan unott profizmussal végzi munkáját, mint Thomas. A nő szintén máshová és másra vágyódik, bár ezt a vágyakozást inkább a jólét unalma, semmint konkrét célok motiválják. Thomas vele sem túl barátságos, a kezdő modellekkel kifejezetten faragatlan, a modellvilágról ábrándozó két tinédzserlányt meg egyenesen kidobja. Munkája gyors elvégzése után egy parkba megy témát keresni. Felfigyel egy fiatal nőre és egy idős férfire, s kíváncsiságból fotózni kezdi őket. Észreveszik őt, s a nő tiltakozni kezd a fényképezés ellen. Thomas megtagadja, hogy átadja neki a filmtekercset. Az elutasítástól a nő szemmel láthatóan idegessé és zavarodottá válik. A fotós ezután egy régiségboltban hirtelen ötlettől vezérelve egy óriási propellert vásárol magának. Később a kiadójával találkozik, hogy megmutassa neki a hajléktalanokról készült képeket. Lakása előtt megjelenik az ismeretlen parkbéli nő, aki megint a filmtekercset kéri. Thomas érdeklődni kezd a különösen viselkedő nő iránt, aki láthatóan mindenre hajlandó, hogy a filmet megkapja. A férfi eljátszadozik vele, de amikor tudatosul benne, hogy a nő iránta mutatott érdeklődése nem őszinte (ahogyan az övé sem az a lány iránt!), egy másik filmtekercs átadásával lerázza őt. Távozása után hozzálát a rejtélyes filmtekercs előhívásához. A képeken eleinte semmi különöset nem lát, csupán egy meghitt szabadtéri idillt. Aztán az egyik fotón felfigyel egy apró részletre. Nagyítást készít a képről, egészen addig, amíg rá nem döbben arra, hogy egy pisztolyt tartó kezet lát a bokrok között. A lakásba ekkor váratlanul betoppannak a mindenre kapható tinédzserlányok, ám az erotikus hancúrozást követően Thomas őket is kidobja. Újabb nagyításokat készít a képekről, s az egyik bokor alatt immár egy holttestet is látni vél. Késő este van már, Thomas mégis visszamegy a parkba, s valóban ott találja a tetemet a bokor alatt: a férfi az, aki délután a titokzatos nővel volt. Hazatérve Thomas üresen találja a lakást: a képek eltűntek. Hiába próbálja megosztani drámai felfedezését előbb festő szomszédjával, aztán annak feleségével, végül a kiadójával: konkrét bizonyítékok híján senki nem veszi őt komolyan, mindenki a saját külön világába van bezárva. Reggel már a holttest sincs a parkban, ahol pantomimesek jelennek meg, s teniszjátékot imitálnak. Aztán eljátsszák, hogy egy erős ütés miatt a labda Thomas lába elé esik. A fotós némi habozás után lehajol a nem létező labdáért, s visszadobja a játékosoknak…

[szerkesztés] Irodalmi háttér

A Nagyítás ötlete Julio Cortázar (1914–1984) Las babas del diablo című novellájából származik, amely 1959-ben jelent meg először. Az argentin író Párizsban élt, s a novella története is ott játszódik. Hőse, Roberto Michel, francia–chilei fordító és amatőr fényképész egy novemberi napon fotótémát keresve kisétált a Saint-Louis-szigetre. Ott felfigyelt egy fiatal srác és egy szőke nő különös kettősére. Michel a fiút ijedtnek látta, s úgy tűnt, a nő nem a srác anyja. A szituáció nyugtalanító volt. A fotós eleinte azt hitte, hogy egy érett asszony próbál fiatal, alkalmi szeretőt fogni magának vagy játékszert egy másik férfival folytatandó szexuális kapcsolathoz. Michel fotókat készített a párról, ám ekkor a nő élénken tiltakozni kezdett a fényképezés ellen. A férfi át is adta volna neki a filmtekercset, mert az egész dolognak nem tulajdonított jelentőséget, de a nő követelődző stílusa miatt megmakacsolta magát. Csak pár nap múlva hívta elő a felvételeket. A képeket tanulmányozva döbbent rá arra, mi is történhetett valójában a szigeten, s mi volt a jelentősége a közelben parkoló autónak, amelyben egy férfi ült: a nő alighanem a férfi beteges vágyainak kielégítésére próbálta rávenni a fiúcskát. Antonioni a novellából tulajdonképpen csak a csattanót vette át: egy fotós nagyítás közben figyel fel a képen valamire, amit a fényképezés pillanatában nem vett észre.

[szerkesztés] A világ megismerhetősége

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

A Nagyítás egyik témája a világ megismerhetőségének kérdése, illetve a művészetek szerepe mindebben. Vajon alkalmas-e a fotóművészet vagy akár a filmművészet a valóság visszatükrözésére, avagy éppenhogy tükörképet adnak, ami már nem azonos magával a valósággal? Az, amit az egyén a körülötte lévő világból érzékel, az vajon egyenlő-e az objektív valósággal vagy annak egy szubjektív – és torz – szűrőn keresztülment egyedi leképezése. Amit Thomas a nagyítások mögött meglát, vajon az igazi valóság vagy csak látszat, a fantázia terméke? S egyébként is, általában a fotók, amelyek mintegy „megkétszerezik” a megörökített személyeket és tárgyakat, egyetlen pillanatnyi állapotot rögzítve róluk, mennyiben alkalmasak a valóság pontos leképezésére, s azon keresztül a világ megismerésére és értelmezésére? Tanulmányok tucatjai szóltak Antonioni és a film ellen vagy éppen mellett, attól függően, hogy ezen írások szerzői saját maguk mit gondoltak a fenti kérdésekről. Sokan szemére vetették a rendezőnek, hogy nem foglal álláspontot e témában, de a vád alaptalan. Antonioni Thomas szemszögén át meséli el a történetet, tehát a világ megismerhetőségét illetően lényegében hőse bizonytalanságát osztja meg a nézővel. Ám a főszereplő személyéhez kötött bizonytalanság nem egyenlő magának a rendezőnek az álláspontjával, melyet Antonioni áttételesen közöl. Mintha azt sugallná, hogy a megismerés relatív fogalom, a dolgok nem ragadhatók ki az összefüggéseikből, máskülönben elvész vagy megváltozik a jelentésük. Jó példa erre, amikor Thomas műtermét a rablás után látjuk, s már csak egyetlen kép hever a földön. Ez a fotó azonban a többi kép nélkül már nem értelmezhető, csupán fekete-fehér pontok halmaza, hasonlóan ahhoz a nonfiguratív festményhez, melyet a fotós csodált meg szomszédjánál, a festőművésznél. Ezzel összefüggésben említhető a film zárójelenete is, amikor a kamera felfelé emelkedve egyre kisebbnek mutatja a fűben tanácstalanul álldogáló Thomast, aki végül teljesen eltűnik a képről.

[szerkesztés] Valóság vagy illúzió, művész vagy iparos?

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

A 9 évvel korábbi A kiáltás (1957) után a Nagyítás volt Antonioni első filmje, amelyben ismét egy férfi karakter került a középpontba. A két film közötti Antonioni-művek főszereplői nők voltak – gyakran Monica Vitti megformálásában –, s a rendező vizsgálódásának fókuszában e karakterek belső világa állt, illetve az, hogy ezek a nők miként viszonyulnak a többi emberhez. Csak a Vörös sivatagban (1964) került előtérbe a hősnő és az őt körülvevő tárgyi világ kapcsolata. A Nagyítás bizonyos értelemben ezt a művészi látásmódot folytatja, amely egyébként már A kiáltásban is megjelent. Antonioni számára a valóság megismerésében nagyon fontos a közvetítő személye is, tehát annak vizsgálata, hogy Thomas vajon általában alkalmas-e arra, hogy fényképeivel a valóságot közvetítse a többi ember számára. S itt kerülünk szembe egy feszítő ellentmondással: Thomas úgy próbálja meg a valóságot megragadni, hogy ő maga igazából egy nem valós világban él. Környezetében hozzá hasonlóan mindenki felületes ábrándok, fantáziák, kósza vágyak foglyaként menekül a világ realitása elől. Antonioni nagyszerű ötlettel jelzi, hogy a cselekmény egyetlen napja az irrealitás és a realitás mezsgyéjén játszódik: a film elején és végén – mintegy keretet adva a sztorinak – pantomimeseket látunk, akik tulajdonképpen a valóság illúzióját közvetítik. Amikor a befejező jelenetben Thomas visszadobja nekik a nemlétező teniszlabdát, ezzel jelképesen azt is elismeri, hogy ő is rabja e látszatvalóságnak, melyből nem tud kitörni. Karaktere bizonyos értelemben a Foglalkozása: riporter (1975) főhősét, David Locke-ot előlegezi meg. Mindkettőjükből hiányzik a valódi érdeklődés az őket körülvevő világ iránt, s Locke tulajdonképpen Thomas egy kiégettebb változata. A film elején Thomas érdeklődése a hajléktalanok iránt nem valódi érdeklődés, inkább annak a felismerésnek az eredménye, hogy egy menő fotósnak ilyesmikkel is foglalkoznia kell. Számára a parkbéli képek annak lehetőségét jelentik, hogy kitörjön az irrealitás világából, s valódi művésszé váljon, ám Thomas elszalasztja ezt a lehetőséget, talán alkatilag sem képes erre a változásra. A Foglalkozása: riporterben Locke is munkája személytelen rutinjába fásul bele: számára az identitáscsere jelenti a változás lehetőségét, de Locke éppúgy nem tud élni vele, ahogyan Thomas sem a saját esélyével. Thomas környezete hozzá hasonló irreális figurákkal van tele. Festőművész szomszédja például alighanem ugyanazokat a dilemmákat éli át, mint a fotós, s feleségével való személytelen kapcsolata is hasonló jellemű embert sejtet. A modellek is egy álomvilágban élnek vagy éppen oda vágynak, s ezt adott esetben a kábítószer segítségével érik el. A régiségbolt tulajdonosnője kétszeresen is elvágyódik: egyrészt régiségei által egy másik világot próbál maga köré teremteni, másrészt innen is elvágyódik Nepálba vagy Marokkóba. De éppúgy a valóság szökevényeinek tekinthetjük a rockkoncert közönségét, amely extázisban veti rá magát egy széttört gitár darabjaira. Az egyik darab Thomashoz kerül, aki az utcán könnyed mozdulattal dobja el az értéktelenné vált kacatot, melyért pár perce még többen ölre mentek. Antonioni e találó és szellemes képsorral az értékek viszonylagosságára is felhívja figyelmünket.

[szerkesztés] Érdekességek

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

A barátnők (1955) után a Nagyítás volt az első Antonioni-film, mely irodalmi mű alapján készült.

Thomas karakterét David Bailey és Terence Donovan fotóművészek ihlették.

Thomas szerepét az akkoriban igen népszerű és tehetséges Terence Stamp játszotta volna, de a forgatás előtt két héttel Antonioni lecserélte őt a nem kevésbé tehetséges, de még ismeretlen David Hemmingsre.

A parkbéli lány szerepére Antonioni Eva-Britt Strandberg, svéd színésznőt szemelte ki, akire Bo Widerberg akkoriban bemutatott új filmjében figyelt fel. Az MGM illetékesei szerint azonban Strandbergnek „túl nagy” volt az orra, ezért a szerepet Vanessa Redgrave kapta.

A film egyik jelenetében azokat a képeket láthatjuk, melyeket Thomas a hajléktalanok között készített. Az egyik fotó Julio Cortázart ábrázolja.

A Nagyítás egyik jelenete egy The Yardbirds-koncerten játszódik. A film a legendás zenekar egyik olyan fellépését örökítette meg, melyen Jimmy Page és Jeff Beck még a csapat tagjai voltak. Antonioni egyébként eredetileg a Velvet Undergroundot szerette volna ebben a jelenetben szerepeltetni.

A filmből nem tudunk meg semmit az elkövetett bűntényről: ki, kit és miért ölt meg. Antonionit az érdekelte, hogy a bűncselekmény felfedezése hogyan változtatja meg a főhős életét. Hat évvel korábbi filmje, A kaland (1960) egyik szereplője titokzatos módon eltűnt egy kicsiny szigetről, s Antonioni nem adott választ a nézőnek arra, hogy mi történt a lánnyal, hanem a két központi karakter történetére koncentrált. Ez az alkotói módszer annak idején még nagy felzúdulást váltott ki, de a Nagyítás hasonló rendezői fogása kapcsán ilyen jellegű felháborodásra már nem került sor. Egyébként mindkét film a cannes-i filmfesztiválon került először bemutatásra.

Antonioni nem volt megelégedve a fű színével a Maryon Parkban, ezért a számára megfelelő árnyalatúvá festette át a gyepet. Előző filmje, a Vörös sivatag esetében is élt ezzel a módszerrel, amikor a hősnő környezetének bizonyos elemeit átfestette. Egyébként a Nagyításban szereplő kölcsön Rolls-Royce-ot ugyancsak átfestette, fehérről feketére.

A Nagyítás volt az első nem pornográf film, amely női szeméremszőrzetet mutatott. A dicsőség Jane Birkinnek jutott, aki később Franciaországba települt át, s ott lett igazán elismert színésznő.

Az MGM fiktív társaságot hozott létre a film forgalmazására Premier Productions néven, hogy elkerülje a cenzúrát.

[szerkesztés] Variáció

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

15 évvel később Brian De Palma, amerikai rendező a Halál a hídon (1981) című filmjében lényegében a Nagyítás ötletét használta fel. De Palma nem is tagadta a hasonlóságot, melyre a filmcím is utal: Antonioni mesterművének eredeti címe Blowup, De Palma filmjéé pedig Blow Out. Az amerikai film főhőse egy hangmérnök (John Travolta), aki egy idilli estén, egy elhagyatott út mentén magnetofonjával egy közeli baleset hangjait rögzíti. A felvétel visszahallgatása közben felfigyel arra, hogy a kocsi defektjének hangját egy lövés hangja előzi meg. Amíg Antonioni filmjében lényegében semmit nem tudunk meg az elkövetett bűntényről, addig De Palma filmjében a bűnténynek fontos szerepe van a cselekményben. (Maga a bűnügy ötlete Edward Kennedy szenátor nagy botrányt kavart 1969-es autóbalesetén alapul.) Brian De Palma évekkel később kissé szerénytelenül úgy ítélte meg, hogy az ő alkotása jobban állja az idő próbáját, mint Antonioni filmje.