Michelangelo Antonioni
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Michelangelo Antonioni (Ferrara, 1912. szeptember 29. – ) olasz filmrendező és forgatókönyvíró. Az olasz és az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, a filmnyelv egyik megújítója. Művészete többek között Jancsó Miklósra is hatott, aki például a hosszú beállításokat saját bevallása szerint is Antonioni nyomán kezdte alkalmazni.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
[szerkesztés] A kezdetek
Antonioni édesanyja szegény sorból származott, édesapja viszont szállodatulajdonos volt. (Középpolgári származása egyébként nem mellékes motívum művészete szempontjából, hiszen szinte mindegyik olasz filmje polgári miliőben játszódik.) A papa kereskedelmi pályára szánta gyermekét, Michelangelo azonban a képzőművészet és az építészet iránt érdeklődött. Egészen 27 éves koráig szülővárosában élt. Néhány évig Ferrara és Bologna között ingázott, mivel az utóbbi város egyetemére járt. Rövid ideig a bankszakmában dolgozott, s filmkritikákat írt a Corriere Padano nevű helyi lapba.
[szerkesztés] A filmvilág kapujában
Antonioni 1939-ben Rómába ment, ahol részt vett az 1942-es római világkiállítás előkészületi munkálataiban. A feladat azonban nem kötötte le, ezért a Cinema folyóiratnál vállalt munkát: a lap irányítása a Duce fia, Vittorio Mussolini kezében volt. Antonioninak haladó nézetei miatt hamarosan ugyanúgy távoznia kellett a Cinemától, mint korábban a Corriere Padanótól. Rövid időre a Centro Sperimentale di Cinematografia hallgatója lett, ahol megismerkedett későbbi első feleségével, Letizia Balbonival, akivel egészen 1954-ig élt együtt.
Antonioni forgatókönyvíróként került be a szakmába. Munkái közül Roberto Rossellini 1943-ban kettőt is megfilmesített: Egy pilóta visszatér, A kereszt embere. Rossellinin kívül Enrico Fulchignoni számára is dolgozott: A két Foscari című film forgatókönyvét írta. Forgatás közben számos technikai fogást lesett el a kísérletező kedvű Ubaldo Arata operatőrtől. Főleg neki köszönhetően Antonionit Franciaországba küldték, hogy a kiváló rendező, Marcel Carné asszisztense legyen A sátán követei című film forgatásán. Carné ugyan nem volt túl barátságos a fasiszta Olaszországból lényegében ellenőri-társrendezői minőségben érkező Antonionival, ám a tehetséges olasz ifjú újabb hasznos tapasztalatokra tett szert a francia művész mellett.
[szerkesztés] Az első filmek
Antonioni 30 évesen forgatta első alkotását, A Pó népe (Gente del Po) című dokumentumfilmet, amely egy akkor még nem is létező filmes irányzat, a neorealizmus egyik előfutárának tekinthető. Sajnos a végéhez közeledő háborút ez a film is megsínylette: az anyag egy része tönkrement, egy része elveszett, s csak nehezen sikerült legalább hiányos formában rekonstruálni a háború után. 1945 és 1950 között Antonioni két forgatókönyvet is írt Luchino Viscontival, de egyiket sem sikerült megvalósítaniuk. Részt vett Giuseppe De Santis Tragikus hajsza (1947) című drámája forgatókönyvének elkészítésében, és sikerült újabb rövidfilmeket is rendeznie. Ezek közül a L’Amorosa Menzogna a legérdekesebb, mivel ez adta az ötletet Federico Fellini első önálló filmjéhez, A fehér sejkhez.
1950-ben Antonioni talált egy producert, aki nem nagy lelkesedéssel ugyan, de finanszírozta első játékfilmjét. Az Egy szerelem krónikája című bűnügyi melodráma cselekményében még nem annyira, de egyes formai megoldásaiban már a jellegzetes „antonionis” stílust előlegezi meg. Vagyis a külsődleges cselekményfordulatok helyett a szereplők belső világa került fókuszba. A három epizódból álló A legyőzöttek (1953) témája a háború utáni fiatalság helyzete. A film nem keltett különösebb figyelmet, ahogyan A kaméliátlan hölgy (1953) sem. Ez utóbbi egy eladólány gyors felemelkedéséről és bukásáról szól a korszak olasz filmvilágában. Még ugyanabban az évben Antonioni Öngyilkossági kísérlet címmel dokumentumfilmet forgatott a Szerelem a városban című összeállítás számára, melyhez Federico Fellini, Carlo Lizzani, Dino Risi, Francesco Maselli és Alberto Lattuada is készített epizódokat.
[szerkesztés] A klasszikus művek
[szerkesztés] A „női filmek”
Antonioni 1955-ben forgatott alkotásával, A barátnőkkel vált igazán ismertté a filmvilágban. A mű Cesare Pavese Három magányos nő című regénye alapján készült, s a forgatókönyv megírásában két elismert írónő is részt vett. A film hatásos lenyomatát adja a városi középpolgárság világának, a szereplők egymás közötti viszonyainak bemutatásán keresztül. A kiáltás (1957) Antonioni pályafutásának legszélsőségesebben értékelt darabja. Különlegessége részben abban rejlik, hogy – a rendezőtől szokatlan módon – nem polgári, hanem munkáskörnyezetben játszódik, ám a főhős tragédiáját elsősorban saját belső kételyei okozzák. Ilyen értelemben tehát szervesen kapcsolódik Antonioni előző filmjéhez, s a későbbiekhez is. Kis színházi kitérő után Antonioni 1959-ben újabb filmbe fogott: A kaland a megszokottnál is nagyobb – főleg anyagi – nehézségek kíséretében született meg, s 1960-as cannes-i díszbemutatója botrányba fulladt. Ennek egyik oka az volt, hogy Antonioni az egyébként is látszólag cselekménytelen film egyik izgalmasnak ígérkező szálát „ejtette” (nem derül ki, mi történt a szigeten eltűnt lánnyal), fittyet hányva ezzel a begyöpösödött nézői beidegződéseknek, hogy minden szálat el kell varrni. Az emberi kapcsolatok reménytelenségét közvetítő filmben az expresszív színészi játéknak épp oly fontos a szerepe, mint a kameramozgásnak, a zenének és zörejeknek. A kaland nagy felfedezése még Monica Vitti, aki ebben a filmben és a következőkben is hihetetlenül árnyalt játékával kelti életre Antonioni neurotikus hősnőit.
A következő mű, Az éjszaka (1961) Marcello Mastroianni és Jeanne Moreau főszereplésével készült. A film egy házasság, benne a házastársak súlyos válságát ábrázolja, esetenként Antonionitól is szokatlanul lassú tempóban, de egyáltalán nem unalmasan és érdektelenül. A napfogyatkozásban (1962) Antonioni eltökélten halad előre az érzelmi problémák ábrázolásában. Bizonyos értelemben a három film trilógiát alkot: A kaland esetében azt látjuk, miként tesznek tönkre egy kialakuló kapcsolatot az érzelmi nehézségek, Az éjszakában mindezt egy házasság keretén belül figyelhetjük meg, míg A napfogyatkozás ismét Monica Vitti játszotta hősnője már túl van az elromlott kapcsolaton, s egy újabb kapcsolat kialakításának problémáival küzd. A Vörös sivatag neurotikus hősnője (megint Vitti) láthatóan számos válságot megélt már, s a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros, Ravenna nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Érdekes kísérleteit már akkor sokan vitatták, s ma már zömmel – bár kissé igazságtalanul – erőltetettnek tartják. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.
[szerkesztés] A valóság szökevényei
Antonioni munkásságának újabb szakaszában filmjei középpontjába férfi karakterek kerültek. Változást jelentett az is, hogy bár nem mondott le szereplői egymáshoz való viszonyának bemutatásáról, nagyobb hangsúlyt helyezett a főhős és a környezet kapcsolatának ábrázolására, melyet már a Vörös sivatagban is kiemelten kezelt. A megújulást a világszerte nagy feltűnést keltett, díjakkal méltán elhalmozott, de ugyanakkor sokféleképpen magyarázott és vitatott mű, az Angliában forgatott Nagyítás (1966) jelentette. Alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo című novellájából származik. A kiinduló helyzet krimit sejtet: Thomas, a felkapott divatfotós (David Hemmings) egy parkban látszólag ártalmatlan felvételeket készít, ám otthon, előhívás közben rádöbben arra, hogy egy gyilkosságot örökített meg. Antonionit természetesen nem az esetleges bűnügyi bonyodalmak érdeklik: ezek mellőzése A kaland hasonló rendezői szemléletét juttatja eszünkbe. A Mester számára az igazán érdekes kérdés az, hogy mihez kezd a fotós a felfedezésével? Ki tud-e törni vonzónak látszó, de mégis felszínes, hamis világából, meg tud-e ragadni valamit az igazi valóságból, képes-e valódi művésszé válni? A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenet azt sugallja, hogy Thomas beletörődik abba, hogy a látszatvalóság foglya marad. Nem érdektelen megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy egyesek magát Antonionit is azzal vádolták e film miatt, hogy nem képes az igazi valóság bemutatására, ugyanolyan szemkápráztató illúziót produkál a Nagyítással, mint filmje pantomimesei. Még hevesebb vitákat váltott ki amerikai filmje, a Zabriskie Point (1970). Ennek diák főhőse abban a hiszemben, hogy megölt egy rendőrt, elmenekül a felelősségre vonás elől egy sportrepülőn. A címbéli helyen, egy kísérteties sivatagban találkozik egy lánnyal. Egymásra találnak, ám a fiút végül lelövik a rendőrök. Sok mindent felróttak e film kapcsán Antonioninak: hogy nem hiteles a bemutatott Amerika-kép, hogy nem mutat elegendő érdeklődést és rokonszenvet a diákmozgalom iránt stb. Antonionit azonban alighanem ezúttal is jobban érdekelte az érzelmek ábrázolása: míg korábbi hősei esetében a környezet mindig nyomasztó ballasztként nehezedett az emberi kapcsolatokra, a Zabriskie Point a sivatagi helyszínnel arra adott módot, hogy mintegy „sterilen”, csak az érzelmekre koncentrálva foglalkozhasson hőseivel. Mark, a diák számára azonban a sivatag éppúgy a valóságtól menekülés szimbóluma, ahogyan a Nagyítás fényképésze számára a pantomim volt az. David Locke, a riporter zárja a valóság szökevényeinek „antonionis” sorát, ám mielőtt róla készült volna film, Antonioni más tervekkel foglalkozott.
A Kína című dokumentumfilm az Olasz Televízió és a római kínai követség felkérésére született, ám a kész film ellen Kína nemzetközi ellenpropagandát fejtett ki, amely Antonionit mélységesen bántotta. Ezután Tecnicamente dolce címmel írt egy forgatókönyvet (jóval később magyar nyelven is megjelent), de Carlo Ponti producer végül kockázatosnak ítélte a projektet, s más témát javasolt. Így született meg Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása: riporter (1975). A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek: szinte krimibe illő a szituáció, amiből azonban Antonioni ismét egy ember belső válságának történetét bontja ki. Hőse, David Locke (Jack Nicholson) egy kietlen afrikai szállodában egy hirtelen ötlettől vezérelve személyazonosságot cserél halott szomszédjával. Saját levetett élete helyett egy ideig izgalmasnak tűnik új énje, a fegyverkereskedő, de aztán ezt is tehernek érzi. Valószínűleg rádöbben arra, hogy önmaga elől nem menekülhet egy szimpla névcserével, a személyiség nem levethető ruha. Locke bizonyos értelemben a fotós Thomas kiégettebb változata: hivatásához nem fűzi semmilyen személyes érdekeltség, s ez riporteri munkájára éppúgy igaz, mint fegyverkereskedői működésére. A mellé szegődő lány (Maria Schneider) nem egy új lehetőséget jelent számára, hanem saját belső csődjének felismeréséhez segíti hozzá.
[szerkesztés] Idős újító vagy megfáradt öregember?
1980-ban Antonioni a videotechnika lázában égett, ennek lehetőségeit kutatta. Lelkesedésében ekkor hangzott el híres mondása: „Meghalt a mozi, éljen a videó!” Az új technika kipróbálására Jean Cocteau A kétfejű sas című, korábban a szerző által már megfilmesített művét választotta: Az oberwaldi titok női főszerepére 16 év után ismét Monica Vittit kérte fel. A kissé hosszadalmas kamaradráma jelentősége ismét a színekkel való kísérletezés volt, akárcsak a Vörös sivatag esetében. Az Egy nő azonosítása című alkotása egyfajta önvallomás: rendező főhőse a valóság megragadhatatlanságának problémájával szembesül. 1984-ben a videó bűvöletében Fotoromanza címmel videoklipet rendezett a karakteresen egyéni hangú olasz énekesnő, Gianna Nannini számára. 1985-ben Antonionit szélütés érte, amelynek következményeként részlegesen lebénult, s elveszítette a beszédkészségét. Azóta felesége, Erica segítségével kommunikál környezetével. Betegsége ellenére sem hagyott fel a filmezéssel. Néhány rövidebb dokumentumfilm mellett játékfilmeket is forgatott. Wim Wenders segítségével készült alkotását, a Túl a felhőkönt az idős mesternek kijáró tisztelettel fogadták mindenhol, de éppúgy nem sorolják jelentős alkotásai közé, ahogyan az Eros című 2004-es összeállítás általa rendezett epizódját sem (társrendezők: Steven Soderbergh, Wong Kar Wai).
[szerkesztés] Filmjei
[szerkesztés] Egész estés játékfilmek
- 1995 Túl a felhőkön (Al di là delle nuvole)
- 1982 Egy nő azonosítása (Identificazione di una donna)
- 1981 Az oberwaldi titok (Il mistero di Oberwald)
- 1975 Foglalkozása: riporter (Professione: reporter)
- 1970 Zabriskie Point
- 1966 Nagyítás (Blowup)
- 1964 Vörös sivatag (Il deserto rosso)
- 1962 A napfogyatkozás (L’eclisse)
- 1961 Az éjszaka (La notte)
- 1960 A kaland (L’avventura)
- 1959 Nel segno di Roma (nincs feltüntetve a stáblistán)
- 1957 A kiáltás (Il grido)
- 1955 A barátnők (Le amiche)
- 1953 A legyőzöttek (I vinti)
- 1953 A kaméliátlan hölgy / Hölgy kaméliák nélkül (La signora senza camelie)
- 1950 Egy szerelem krónikája (Cronaca di un amore)
[szerkesztés] Szkeccsfilmek
- 2004 Eros (az Il filo pericoloso delle cose című epizód)
- 1965 I Tre volti (az Il provino című epizód)
[szerkesztés] Dokumentumfilmek
- 2004 Lo Sguardo di Michelangelo
- 1993 Noto, Mandorli, Vulcano, Stromboli, Carnevale
- 1989 12 registi per 12 città (a Roma című epizód)
- 1989 Kumbha Mela
- 1972 Kína (Chung Kuo – Cina)
- 1953 Szerelem a városban (L’Amore in città: a Tentato suicido című epizód)
- 1950 La Funivia del faloria
- 1950 Uomini in piú
- 1950 La Villa dei mostri
- 1949 L’Amorosa menzogna
- 1949 Bomarzo
- 1949 Ragazze in bianco
- 1949 Sette canne, un vestito
- 1949 Superstizione
- 1948 Nettezza urbana
- 1948 Oltre l'oblio
- 1948 Roma-Montevideo
- 1943 Gente del Po
[szerkesztés] Fontosabb díjak és jelölések
[szerkesztés] Oscar-díj
[szerkesztés] Európa-filmdíj (Félix-díj)
- 1993 az egész életműért
[szerkesztés] BAFTA-díj
[szerkesztés] Ezüst Szalag-díj
- 1948 díj Nettezza urbana, legjobb dokumentumfilm (megosztva a Piazza San Marco című filmmel)
- 1950 díj L’Amorosa menzogna, legjobb dokumentumfilm
- 1951 különdíj Egy szerelem krónikája
- 1956 díj A barátnők, legjobb rendező
- 1962 díj Az éjszaka, legjobb rendező
- 1968 díj Nagyítás, legjobb rendező (külföldi film)
- 1976 díj Foglalkozása: riporter, legjobb rendező
[szerkesztés] Luchino Visconti-díj
Megkapta: 1976
[szerkesztés] Cannes-i filmfesztivál
- 1960 A kaland, a zsűri különdíja, Arany Pálma-jelölés
- 1962 A napfogyatkozás, a zsűri különdíja, Arany Pálma-jelölés
- 1967 Nagyítás, Arany Pálma
- 1975 Foglalkozása: riporter, Arany Pálma-jelölés
- 1982 Egy nő azonosítása, 35. jubileumi díj, Arany Pálma-jelölés
[szerkesztés] Nyugat-berlini filmfesztivál
[szerkesztés] Velencei filmfesztivál
- 1955 A barátnők, Ezüst Oroszlán-díj, Arany Oroszlán-jelölés
- 1964 Vörös sivatag, Arany Oroszlán-díj, FIPRESCI-díj
- 1983 Arany Oroszlán az életműért
- 1995 Túl a felhőkön, FIPRESCI-díj (megosztva Wim Wendersszel)
- 1998 Pietro Bianchi-díj
[szerkesztés] Locarnói filmfesztivál
[szerkesztés] Külső hivatkozások
[szerkesztés] Idegen nyelven
- Michelangelo Antonioni az Internet Movie Database oldalain
- Antonioniról angol nyelven
- Antonioni filmjeiről angol nyelven
- Még egy angol nyelvű Antonioni-oldal
- Antonioniról olasz nyelven