Berlini fal
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Berlini fal (németül die Berliner Mauer, vagy Die Mauer = A Fal) határépítmény volt Kelet-Berlin és az NDK területén, mely Nyugat-Berlint vette körbe. 1961 és 1989 között létezett. A hidegháború alatt a kettéosztott Berlin Európa megosztottságának és az elnyomásnak egyik fő szimbólumává vált.
1961. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A Berlini Fal története
[szerkesztés] Berlin a Fal építése előtt
1945 májusában Franciaország, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetsége győzelmet aratott a náci Németország felett. A berlint elfoglaló szovjet hadsereg a város nyugati területének megszállási feladatait átadta a nyugati szövetségeseinek. Berlin területének 53,9%-a, míg népességének 62,9%-a került a nyugati államok ellenőrzése alá.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945 után fokozatosan szembefordult egymással. A kezdődő hidegháború része volt az a földrajzi pozícióharc is, melynek keretében a Szovjetunió megkísérelte elérni, hogy a nyugati szövetségesek adják fel berlini megszállási zónáikat. A szovjet megszállási övezet nyugati határán 1947-re fokozatosan kiépült a műszaki határzár. 1948 nyarán a Szovjetunió lezárta a berlini belnémet határt, de a blokád csak 10 hónapig akadályozta a forgalmat a két városrész között, 1949 májusában újból szabaddá vált az átkelés. Hamarosan azonban újabb szigorítás lépett életbe. 1952-től nyugat-berlini lakosok nem léphettek be az NDK-ba.
Az NDK kikiáltása után Németország keleti felében a mind rosszabbá váló az életkörülmények mellett a hatalom egyre keményebben lépett fel a sztálinista mintájú társadalom kiépítése érdekében. Ezzel egy időben az NSZK-ban növekedni kezdett az életszínvonal, kiépültek a liberális demokrácia intézményei. A romló kilátások elől a keletnémetek évről-évre jelentős számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra. A legmagasabbra a Sztálin halála után kirobbanó tüntetések erőszakos elfojtása után szökött a kivándorlók száma, akkor néhány hónap leforgása alatt 200 000 német hagyta el Kelet-Németországot. 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosa közül összesen 2,6 millió települt át az NSZK-ba, míg az ország összlakossága több mint 1 millió fővel csökkent. A határ lezárása előtti napokban már napi 1500–1900 menekültet regisztráltak a nyugat-berlini menekülttáborokban.
| Év | Menekültek száma | Év | Menekültek száma | Év | Menekültek száma | ||
|---|---|---|---|---|---|---|---|
| 1949 | 59 245 | 1954 | 184 198 | 1959 | 143 917 | ||
| 1950 | 197 788 | 1955 | 252 870 | 1960 | 199 188 | ||
| 1951 | 165 648 | 1956 | 279 189 | 1961* | 207 026 | ||
| 1952 | 182 393 | 1957 | 261 622 | ||||
| 1953 | 331 390 | 1958 | 204 092 |
*1961. augusztus 13-ig
Az 1950-es évek évek közepén az NDK gazdasága is fejlődésnek indult. Az újjáéledő iparra nézvést súlyos csapás volt a fiatal és szakképzett munkaerő tömeges kivándorlása. Az NDK gazdaságára furcsa módon pozitív hatással is volt a nyitott berlini határ. 50 000 kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, az ő fizetésük volt az NDK egyik legfőbb valutaforrása. A politikai vezetés azonban bizalmatlansággal tekintett az ingázókra. Egyre több intézkedéssel büntették a nyugati munkavállalást. (Példaként: az ingázóknak nyugati márkában kellett a lakbérét lerónia, amelynek értéke a keleti márkában fizetett lakbér négyszerese volt.)
[szerkesztés] A Fal építése
A BND 1961. július 9-i jelentése.[2]
1961 nyarán az NDK népességvesztése már havi 30 000[3] fő fölé ugrott. Az NDK kormányán növekedett a nyomás, hogy az állam demográfiai összeomlását a berlini belnémet határ lezárásával akadályozza meg. Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére tagadólag válaszolva[4] először használta a „Fal” kifejezést. A műszaki határzár építéséhez Ulbrichtnak azonban szüksége volt Hruscsov szovjet pártfőtitkár beleegyezésére. Az engedélyt Ulbricht a Varsói Szerződés tagállamainak augusztus 3. és 5. közötti moszkvai konferenciáján próbálta meg megszerezni[5]. Július 12-én a keletnémet pártvezetők értekezletén Ulbricht közölte, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő menekültáradat miatt szükségessé vált – egy nem pontosan meghatározott napon, de 14 napon belül – a berlini belnémet határ lezárása.
Július 12-ről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 fő lezárták a két berlin határán fekvő utcákat. Az utcákon szögesdrót akadályokat állítottak fel, amelyeket az NDK rendőrsége őrzött. Az drótsövény előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok bontását és a betonelemekből álló fal felépítését. A Fal a kelet-nyugati szektorhatár peremén épült, mindössze egy méternyire a nyugati területtől. Az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel menekült el az NDK-ból.
[szerkesztés] Reakciók
A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, hiszen a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter élesen elítélte az akciót. Az elmúlt hetek menekültáradatáért a kommunista kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé [6]. Az amerikaiak megerősítették berlini egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba. Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a berlinről szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankovi rezsimet”, mindemellett nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot[7]. A britek és a franciák is demonstratívan a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről. A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a belrini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte.
[szerkesztés] A kettéosztott város
A Berlin közepén húzódó műszaki zár bénítólag hatott mindkét városrészre. Megszakadtak a város egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok. Az addig városközepi területek hirtelen rossz megközelíthetőségű perifériákká váltak. Nyugat-Berlinben ideiglenes munkaerőhiány lépett fel, az NDK pedig fontos valutabevételi forrástól esett el. Nyugat-Berlint elszigeteltsége miatt számos lakója hagyta el, így lélekszáma az 1961-es 2 197 408-ról 1984-re 1 848 585 főre csökkent[8].
A '70-es évek elejétől kezdve Willy Brandt NSZK-kancellár lépéseket tett a két német állam viszonyának javítása érdekében. Az új keleti politika keretében Brandt elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A keletnémet állam nem aktív (főként nyugdíjas) polgárai számára lehetővé tette, hogy Nyugat-Berlinbe utazzanak. Enyhítettek a nyugat-berlinieket 1952 óta korlátozó szabályozásokon is: ettől kezdve látogatásokat tehettek Kelet-Berlinben és a város körül lakó rokonaiknál.
[szerkesztés] A Fal áldozatai
A Belini Fal a valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbban őrzött volt. Az NDK-ban az emigrálásnak még a kísérletét is szigorúan büntették. A hidegháború idején egyes becslések szerint 75 000 polgárt vontak felelősségre az kivándorlás kísérletének vádjával. Az NDK államvezetése az emigrálni szándékozók elriasztására a Falnál a legszigorúbb lőparancsot adta ki. A Fal első áldozata Ida Siekmann kelet-berlini nő volt, aki 1961. augusztus 22-én a egy ablakból kiugorva veszítette életét. Két nappal később a 24 éves Günter Litfint lőtték agyon közlekedési rendőrök. 1989-ig 268 megkísérelt menekülés közül 125[9] végződött halálesettel. A 125 halálos áldozatból 62-en egyértelműen a rájuk leadott lövések miatt veszítették életüket. A többiek balesetek, szívroham vagy öngyilkosság áldozatai lettek. 19-en nyugat-berliniek, akiket az NDK határőrsége lőtt le a menekülők segítése vagy egyszerű csetepaték közben. Az áldozatok között 8 NDK-határőr is szerepel. A halálesetek fele a Fal fennálásának első öt évében történt.
[szerkesztés] A Fal ledöntése
[szerkesztés] Képek
 A Fal és környezete |
 A Falat nyugatról graffitik borították |
 A Checkpoint Charlie átkelőhely nyugatról |
 A Checkpoint Charlie átkelőhely keletről |
[szerkesztés] A Fal a művészetekben
[szerkesztés] Filmek
Dokumentumfilmek
- 1961 – A berlini fal, 2001, Színes, szinkronizált, dokumentumfilm, 10 percben, Rendező: Vitézy László.
[szerkesztés] Források
[szerkesztés] Külső hivatkozások
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ Dr. Peter Gödeke: A XX. század krónikája; 1960–1969. Officina Nova; Budapest 1994; p. 896–899. ISBN 9634770045
- ^ [1] – Részlet a nyugatnémet Bundesnachrichtendienst jelentéséből; elérés: 2006. március 12.
- ^ [2] – A Fal története a Deutschlandradio és a Bundeszentrale für politische Bildung közös honlapján; elérés: 2007. március 16.
- ^ [3]- A Fal története a Deutschlandradio és a Bundeszentrale für politische Bildung közös honlapján; elérés: 2007. március 16.
- ^ [4] – A Fal története a Deutschlandradio és a Bundeszentrale für politische Bildung közös honlapján; elérés: 2007. március 16.
- ^ [5] – Dean Rush Nyilatkozata, 1961. augusztus 13. Elérés: 2007. március 14.
- ^ [6] – Konrad Adenauer; 1961. augusztus 13.
- ^ Statistisches Landesamt Berlin; Népszámlálás
- ^ [7] A Berlini Fal áldozatait kutató munkacsoport honlapja; Elérés: 2007. március 29.
 |
Ez a történelmi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Based on work by