Dagerrotípia

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A dagerrotípia a fotográfiában legelőször használt képrögzítési eljárás, a fotográfia szabadalma ennek az eljárásnak a nevéhez szorosan fűződik.

Tartalomjegyzék

1 Története
2 Az eljárás
3 Anyaga
- 3.1 Méretei
4 Hivatkozások
- 4.1 Jegyzetek

[szerkesztés] Története

Az első ismert dagerrotípia, 1837-ből. Daguerre

A dagerrotípia (vagy daguerreotípia) volt a legelső fényképészeti eljárás. Használata az 1850-es évek elejéig volt széles körben elterjedt (párhuzamosan a talbotípia negatív - sópapír pozitív eljárással), a gyakorlatból a nedves kollódiumos eljárás negatív és az albuminpapír pozitív páros szorította ki. Népszerűsége sokáig töretlen maradt, annak ellenére, hogy az üveglemezre vagy papírra készített képek gyorsabban, olcsóbban és egyszerűbben elkészíthetőek voltak.

Nicéphore Niépce és Louis Daguerre 1827-ben együttműködési szerződést kötött a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének megoldására. Bár Niépce korábbi próbálkozásait siker koronázta, 1823-ban elkészítette a világ első fényképét, de a bonyolult kivitelezés, előhívás és a lehetetlenül hosszú (közel 8 órás) megvilágítási idő miatt nem volt jó megoldás. Tíz évnyi kutató és kisérletező munka után, 1837-ben sikerült Daguerrenek elkészítenie az első dagerrotípiát, melyet a fotográfia legfőbb alkotóelemeként, 1839. augusztus 19-én szabadalmaztatott. Ez nap a egyben fotográfia megszületésének napja is.

A munka oroszlánrészét Niépce oldotta meg, Daguerre csak kis részben járult a sikerhez, de mivel Niépce 1833-ban meghalt, a közöttük fennálló együttműködési szerződést Daguerre Niépce fiával újrakötötte, melyben már 60-40 arányban a maga javára billentette a találmány tulajdonrészét, valamint az eljárást saját magáról Dagerrotípiának (Daguerréotype) nevezte el.

Az Országos Műszaki Múzeum gyűjteményében található egy 1839-es dagerrotípia, melyet Daguerre készített és ajándékozott gróf Apponyi Albertnek, a felfedezés bizonyítására.

Magyarországon 1840. augusztus 29-én készülhetett az első dagerrotípia, mikor Vállas Antal a Magyar Tudós Társaság 1840-ben tartott 11. "nagy gyűlésén"^[1] bemutatta az eljárást. A Dunáról és a királyi várról készített két képet - a korabeli leírások szerint. Az első magyar nyelvű szakkönyv az eljárásról (a Daguerre féle kiadvány német változata alapján) a piarista Zimmermann Jakab, a bécsi Theresianum tanárának fordításában jelent meg 1840-ben.

[szerkesztés] Az eljárás

Mai értelemben nem volt sokszorosítható, ezért gyakorlatilag minden megmaradt dagerrotípia egyedi műtárgy.

Az ezüstözött rézlemezt polírozták, majd tisztították. Az egész eljárás sikere múlt ennek az alaposságán. Ezután jód- (később bróm- vagy klór-) gőzben érzékenyítették, míg a lemez sötétsárga színűvé nem vált. Az érzékenyítéshez speciális fadobozt használtak, amelynek fenekén porcelán- vagy üvegtálban volt a jód.

A fényérzékeny lemezt a kamerába helyezve exponáltak. A feltalálás idején 15–30 perc volt az expozíciós idő, ez 1841-re 25-90 másodpercre, 1842-re 10–60 másodpercre csökkent.

Speciális előhívóládában, gyertyával, borszeszégővel melegített higany gőzével hívták elő. A lemezen a több fényt ért pontokon, több, a kevesebb fényt kapott pontjain kevesebb higany-ezüst amalgám keletkezett, majd ezt követően nátriumtioszulfátban fixálták. Ezután az elkészült képet az esetek egy részében, tartósítás céljából arannyal színezték. Más értelemben színezett dagerrotipek is készültek, amikor speciális festési eljárás alkalmazásával kiszínezték a monochrom fényképet. A kész képet díszes védőcsomagolásba helyezték, hogy megvédje a levegőben lévő károsító anyagok oxidáló hatásától és a mechanikai sérülésektől.

[szerkesztés] Anyaga

Ezüstözött rézlemez (általában 0,5 mm vastag), vagy (ritkábban) tiszta ezüstlemez. Az 1840-ben feltalált galván-ezüstözés 1845-től került be a fényképészeti gyakorlatba, addig vékony ezüstfóliát vittek fel a rézlemezre hengereléssel. A rézlemezt előbb polírozták, majd tisztították, ezután jód- (később ezzel kombinálva bróm- és/vagy klór-) gőzben érzékenyítették.

Ismert volt az ún. „tűziezüstözés" technika is: ezüstamalgámot juttattak a rézlemezre, majd melegítéssel elpárologtatták a higanyt. Nem valószínű, hogy ezzel a módszerrel dagerrotip lemezt készítettek volna, mivel a legkisebb higanymaradvány is hibákat okozott volna a képen.

A lemezek különböző vastagságú ezüstréteggel kerültek forgalomba. A réteg vastagságát egyes gyártmányokon minőségjelző ötvösjelek tudatták (főleg francia és néhány amerikai gyártású lemezen). Ezek a jelek 10 és 60 közötti tartományban ismertek a leggyakoribb a technika fejlett, tömeges használati időszakában a 30 és a 40 jel. Jelentése: a lemez tömegének 1/30, 1/40 része ezüst. Más ötvösjelek is találhatók egyes lemezeken ezek jelentéséről további információk a hivatkozásokban.

Petőfi Sándorról készült dagerrotípia 1844-ből (Escher Károly retusált és az eredetihez képest oldalirányban -- a valóságnak megfelelő helyzetbe -- megfordított reprodukciója)