Mosonmagyaróvár

A Kisalföldön, a Mosoni-Duna és a Lajta folyók összefolyásánál található. Mosonmagyaróvár területének legmeghatározóbb földrajzi jellemzője, hogy a Kisalföld ÉNy-i szegletében, a Győri-medencében, a Szigetköz és a Hanság-perem találkozásánál fekszik, a Mosoni síkság közepén. A síkvidéket az Öreg-Dunából kiágazó Mosoni-Duna és a város DK-i részén beleömlő Lajta (magyar nevén: Sár) tagolja. A Duna az évezredek folyamán kavicshordalékkal töltötte fel a területet, amelynek felszínére sárga agyagos lösz rakodott – egyenetlenül, helyenként dombokká magasodva, mint a város É-i részén a Templomdomb (másik nevén: Rókadomb), vagy Moson szívében a Királydomb.

[szerkesztés] Története

Mosonmagyaróvár városa az 1939-ben egyesített Moson (németül Miesenburg) és Magyaróvár (Ungarisch-Altenburg) valamint a Magyaróvárral még 1905-ben összevont Lucsony településekből jött létre.

Ez a szakasz még csonk. Segíts te is a kibővítésében!

Úgy tűnik, hogy ez a szócikk vagy szakasz egy külső forrás szó szerinti másolata, amely a szerzői jog megsértését jelentheti.

Kérjük szerkeszd a szócikket és távolíts el minden jogvédett szöveget belőle. Kövesd a formai és a stilisztikai útmutatóban leírtakat. Ha sikerült eltávolítani a másolt szöveget, vedd le ezt a sablont.

Bár közvetlen a város környékéről ismerünk több őskori lelőhelyet, de Mosonmagyaróvár belterületéről a legkorábbi biztos régészeti leletek a vaskorhoz kapcsolhatóak, néhány bizonytalan lelet kivételével. Ivánfi E. közlése szerint Sőtér Á. kertjéből (Fő u. 25. v. Terv u.) került elő: egy nyitott, végein gombokkal díszített bronzgyűrű (helyesebben: karperec), , illet-ve néhány szórványlelet ismert újabb felszíni gyűjtésekből. Ezek az objektum nélkül álló, bizonytalan kormeghatározású szórványleletek önmagukban nem alkalmasak bronzkori hori-zont felállítására. Az óvári belvárostól Ny-ra, a Tritol laktanya és a vásártér közötti területen egy vékony i.e. VIII. századra datálható településhorizontot tárt fel Pusztai Rezső, amelynek félig földbe-mélyített téglalap alakú kis kunyhóit az illír-venét csoporthoz kötötte. Az itt talált illír csoport sokkal inkább kapcsolódik a Hallstatt-kultúrát közvetítő venétekhez, mint a D-i illírekhez. A kora-vaskori halászfalu – a későbbiekhez mérten – jelentéktelen előzménye volt a kelta, majd a római megtelepedésnek. Az i.e. IV. században a mai Svájc területéről rajzott szét az ún. La Téne – kultúra népe, a kelták, akik Itáliát és a Balkánt is megtámadták, majd több királyságot is létrehozva megte-lepedtek a Kárpát-medencében. A Kisalföldön i.e. 191 után a kelták egy törzse, az Itáliából elűzött boius-ok alapították meg királyságukat több kelta törzs laza szövetségeként, amely hatalmi szféra az i.e. I. század közepéig virágzott. Bár Kritasiros király uralma alatt a boi-tauriscus szövetség súlyos vereséget szenvedett a dákoktól, s a királyság nagy részét a római források egyszerűen csak deserta boiorum-ként (a.m.: a boius-ok pusztasága) emlegetik, tény, hogy a dák hódítás nem bizonyult tartósnak, i.e. 40 körül, Boirebista halála után a dák király-ság is széthullott. Bár hatalmi tényezőként a boiokkal a későbbiekben nem számolhatunk, ám a kelta királyság népessége megélte a római hódítást is, s jogilag az arrabonai prefektus alá rendelve élt tovább. A kelta megtelepedésnek egy több száz darabos ezüst pénzlelet-együttesen kívül a nyoma egy valószínűsíthető temetkezés, amelynek legszebb melléklete, egy bronzból öntött, kettős ék alakú plasztikus díszítésű köpűs balta ajándékként került múzeumunkba 2003-ban. Kelta településnyomokat a város ÉNy-i határából ismerünk, feltárására azonban mindeddig nem volt lehetőségünk. A kelta korszak óriási technikai-kulturális fellendülést hozott magá-val: a vas és a korong elterjedését, a pénz, mint általános értékmérő megjelenését, a (külső) írott forrásokat. Mindez azonban mégsem a tárgyalt időszakban, hanem mintegy évszázaddal később éreztette igazán a hatását, a római foglalást követően.

Ókor – A rómaiak városa: Ad Flexum

A brundisiumi egyezmény után a dalmát tengerpart Octavianusé – a későbbi Augustusé (i.e. 27 – i.sz. 14) – lett i.e. 40-ben. Illyricum, majd Dalmatia biztosításáért hosszan tartó háború kezdődött a dák és pannon népekkel, aminek eredményeképpen büszkén jegyez-tette le Augustus a Res Gestae-ben (Monumentum Ancyranum), hogy: „a pannonok népeit … a római nép uralma alá hajtottam, és Illyricum határát a Duna folyam (ripa Danuvii) partjáig toltam előre.” Ez a – i.e. 12-11. évi háborúk eredményeit rögzítő feljegyzés – azonban csak a későbbi Pannonia provincia D-i részére vonatkozik, a teljes birtokbavétel évtizedekig tartott. A foglalás kiterjedésének egy adata, hogy a markomann-quad (szvéb) háború idején, i.sz. 6-ban már Pannonia területéről indít Augustus mostohafia, Tiberius hadjáratot. A folyamatos pannon-dalmát lázadások kegyetlen leverését követően, a Bathinus (Bosna) folyó melletti fegyverletétel után (i.sz. 8. aug. 3.), a veteránok letelepítésével Augustus halála után Tiberius (14-37) szervezi meg az új provinciát, első lépésként Illyricumhoz kapcsolva. Területünkre nézve fontos adalék, hogy véres hadjáratok csak Pannonia déli részének meghódoltatásához voltak szükségesek, területünk kelta lakossága ellenállás nélkül olvadt a Birodalomba. A konszolidáció után az eredeti három légióból kettő maradt Pannoniában: egy Carnuntumban (Petronell, Ausztria), egy Poetovioban (Ptuj, Szlovénia). Pannonia úthálózata kiépült, mellette táborok, majd a táborokat ellátó kereskedő telepek, városok emelkedtek. Az úthálózat katonailag legfontosabb eleme volt a K-Ny-i irányú, a Duna folyásával párhuzamosan futó, a provincia északi határán kiépített limes-út. Ez az i.sz. I. század végére kiépült út kötötte össze Carnuntumot Arrabonaval (Győr), Brigetioval (Ószőny), Aquincum-mal (Budapest-Óbuda). Az útvonal biztosítására a nagyobb táborok között erődöket emeltek, valamint újabb castrumokat építettek. Az új erősségek szabályos rendben követték egymást és alkalmazkodtak a földrajzi szükségességhez (a nehezen belátható szakaszokra épültek). Mind-ezen tervszerűség figyelhető meg a Mosonmagyaróvár területén kialakított, Ad Flexumnak nevezett táboruk esetén is, amely Arrabonától 25, Carnuntumtól 30 mérföldre (MP: mille passuum) található. A későbbi erődök ezen útszakaszok felezőin (in medio) épültek fel: Quadrata (Lébény-Barátföld) Arrabona és Ad Flexum között, illetve Gerulata (Oroszvár-Rusovce, Szlovákia) Carnuntum és Ad Flexum között. A szárazföldi utak mellett fontos sze-rep jutott a vízi közlekedésnek is, egy kikötő nyomai a Lajta-Duna torkolat közeléből, a mai medertől 150 m-re, ismert az Országúti-dülő területéről. Pusztai R. 1970. évi kutatásai során kiderült, hogy az egykori kikötőöböl 130-140 m lehetett, amelynek bejáratát két 6x5 m alapú kőtorony védte. A tornyok alapjaiba korábbi épületköveket is beépítettek, tehát feltárt formá-juk a római uralom második feléből, a IV. századból való. A tábor stratégiai szükségszerűségét neve is magyarázza, hiszen az Ad Flexum jelenté-se a „kanyarulatnál”, ami a Mosoni-Duna és/vagy a Lajta kanyarulatát takarja. A bizonytalan-ságot az okozza, hogy a tábor és a polgárváros területét mindmáig nem sikerült lehatárolni, bár hozzávetőleges helyük jól ismerten a Malom-ági Lajta mentén, a Víztorony környékén, illetve attól kissé északabbra. Elsőként 1885 júliusában jutott be a múzeumba római lelet a városból. A Lajta Kár-oly-ligeti ágának lemosódott partszakaszáról gyűjtöttek be oroszlánfejjel díszített terra sigillata darabot csónakázó tanulók. Ezt követően szállt ki a helyszínre Sőtér Ágost, aki hor-dóalakú, fabélletes kutakat talált, betöltésükben gazdag római leletanyaggal. A hely közelé-ben, illetve Moson felé nyúlóan a Manninger-téglagyár területén a következő évben ismét ásatott Sőtér, ásatása során vastag településréteg került elő, benne bronz- és agyagmécsesek, csont hajtűk, terra sigillata darabok, és két pénzérme Commodus (180-192) és Valentinianus (364-375) veret. E területen IV. századi vázas temetkezések (4 db) is előkerültek, amelyek között két egyszerű földsír, valamint egy-egy kőládás sír és peremes téglákból kirakott sír egyaránt előfordult. Indirekt régészeti adat, hogy a téglagyártól D-re az új lakótelep kiépülé-se során, a Mosonyi M. u és Marx K. u. találkozásánál semmiféle régészeti jelenséget nem figyeltünk meg, így arra következtethetünk, hogy a római település déli határát fogta meg Sőtér Á. Római leletek kerültek elő 1955/56-ban a Marx K. u. 31. elől, ahol kútásásás közben, 2 m mélységben feküdt egy korsómelléklettel ellátott vázas sír, illetve a Marx K u. 50 mel-lől, az út közepéről, ahol csatornázás közben 1 m mélységben találtunk terra sigillata darabo-kat. Nagyon intenzív lelőhelynek tekinthető a Frankel L. u., ahol a régi Sőtér-féle kutatási terület mellett, attól 250-300 m-re 1963-ban szőlőültetéskor Pusztai R. római kultur-rétegbe ásott IV-V. századi sírokat tárt fel. Sajnos a sírok erősen bolygatottak voltak, a három kopo-nya és a vázcsontok nem anatómiai rendben kerültek elő. Közvetlenül az 1963. évi ásatás É-i szélénél, a Frankel L. u. Marx K. u-tól Ny-ra eső szakaszának csatornázása során nyílt lehe-tőség 2003-ban újabb régészeti feltárásokra. Ásatásunk a 300 m hosszú, 80 cm széles csa-tornázási árokban folyhatott csak, rábontásra sehol nem volt lehetőségünk. A metszetfalban két római kori kavicsos járószintet tudtunk megfigyelni: a korábbit –150-170 cm mélység kö-zött, 407 cm szélességben, a későbbit –127-137 cm között, 310 cm szélességben. A járószin-tek fölött szürke, agyagos összetételű római kultur-réteg található, nagy tömegű leletanyaggal, A kerámialeleteknél a házi kerámia mellett amfora – töredékek, terra nigra tálak, Közép-Galliai és rheinzauberni import terra sigillata tálak fordultak elő CANAIM illetve IVLIANVS F. fenékbélyeggel, amelyek III. század első felére-közepére keltezhetőek. A kisleletek között nagy mennyiségben kerültek elő üveg- illetve aranyozott és díszítetlen bronzékszerek (fibula, karperec, nyakperec), csont dísztűk. Az éremleletek mindkét feltárt horizonthoz nyújtanak támpontot, hiszen előkerült egy Flavius-dinasztiához köthető bronzpénz, amelyet Domitianus (81-96) vagy Titus (79-81) veretett, valamint egy Licinius (308-324) érem is. Az ásatás legje-lentősebb eredménye a nagy méretű terméskövekből rakott római kő alapozású épület DNy-i sarkának feltárása volt. Az épület falszakaszait 100 illetve 160 cm hosszan tudtuk dokumen-tálni, É- felé belefut a vonala a Malomági Lajtába, igazolva ezzel Sőtér Á. feltevését, hogy a csatorna újkori, és helyén római település volt. Az épület a korai II-III. századi polgárvárosnak a része a többi 11 feltárt telepobjektummal egyetemben, amely területre a IV-V. században már temetkeztek. Római kori emlékek kerültek napvilágra Lucsony területén is, a Lucsony u-ban, illetve közelebbi meghatározás nélkül „Lucsony határában”. Ez utóbbi lelőhely pontosítása azért is kívánatos lenne, mert keltező értékű pénzeket találtak ott, a IV. század közepétől, utolsó har-madáig datálhatókat. Lucsony határában 2004 januárjában, az elbontásra ítélt Aranyszarvas fogadó É-i sarokkövéről sikerült megállapítani, hogy római párkánykő darab, amelyre később a Lajta vízállásszintjét vésték. A Vár környékén római leleteinek elsődleges helyzete bizonytalan, forrásértékük azon-ban van, hiszen a várkapuba másodlagosan beépített feliratos kövek tájékoztatnak, hogy itt állomásozott a carnuntumi székhelyű XIV. Gemina Legio egy százada, melyet Publius Fannius Maximus vezetett. A számos pecsétes tégla és kőfelirat, valamint Ptolemaios for-rásadata ellenére sem látják ezt sokan igazoltnak, tény, hogy nem csupán a XIV. Gemina Legio pecsétei találhatóak meg városunkban, hanem pl. a Legio X. Gemina Pia Fidelis-é is. A Várban folytatott ásatások egyikén sem került elő római kultur-réteg vagy római kislelet, így a tábort semmiképpen nem határozhatjuk meg a várbelső területére. Paulovits I. és Kováts I. 1935-ben egy állítólagos római falszakaszt tárt fel a Várkapu környékén, azonban ezt a meg-figyelést későbbi ásatások nem igazolták, és néhány szórványosan előforduló kerámia nem támasztja alá azt a vélekedést, hogy az 1973-ban feltárt „bizonytalan rendeltetésű árok” való-ban a limestábor fossaja lenne. A Vártól É-ra, a Bezenyére vezető M15-ös út építése illetve a mellette végzett csator-názás közben több helyütt is 6 m széles habarcsos-kavicsos, meszes római útmaradványok kerültek elő, kötöttebb, erősebb szerkezetűek, mint a fentebb említett járószint-maradványok, valószínűsíthetően az egykori országút. Az óvári Belváros DNy-i részén, a Linhardt u. 9. előtt 1960-ban –100 cm mélységben II-III. századra datálható római falszakasz került elő. Pontos szerepe nem tisztázott, Pusztai R. szerint elképzelhető, hogy a Castrum Ad Flexum egy falszakasza lehet, amelyet esetleg a kö-zépkorban is felhasználtak. Egyet kell értenünk Pusztai R.-vel, hogy az eddigi megfigyelésekből és az előkerült leletanyagból a castrum a Linhardt u. – Magyar u. – Marx u – Csaba u. által bezárt területre lokalizálható, a vicus tőlük D-re fekhetett, illetve egy része talán ÉK-re. A temető a vicus K-i sávjában lehetett. Mindenképp több települési fázissal kell számolnunk, hiszen leletanya-gunk az I/II. század fordulójától a IV. század végéig nyúlik. Az átépítéseket nagyobb törté-nelmi eseményekkel is összekapcsolhatjuk. Az egyik ilyen történelmi fordulópont, amikor Pannonia Inferior egykori helytartója, Hadrianus, már császárként (117-138) Pannoniába érkezett. Látogatásának ténye bizonyos csupán, pontos ideje nem. Bizonyos azonban, hogy a császárlátogatást látványos átépítések előzték meg szerte a provinciában. A következő átépítésre a háborús pusztítások miatt került sor, hiszen Ad Flexum, és az általa ellenőrzött limes-szakasz volt leginkább kitéve a markomann-quad háború során a betörő germán népek pusztításaink 166-167, majd 169-171 között. A germán invázió méretét jelzik forrásadataink, 166/167-ben 6.000 langobard és obius törte át a limest, és bár őket Vindex és Candidus egyesített lovas és gyalogos csapatai. Kevésbé volt sikeres a nagy markomann-quad invázió kivédése 171-ben, amikor a csatatéren maradt M. Macrinius Avitus Catonius Vindex praefectus praetorio is. A megrendült védelmet azonban átszervezték, idő-szakosan egyesítették újra Pannonia Inferiort és Superiort, és kibővített jogkörrel, iuridicus megbízatással új parancsnokot kapott a XIV. Legio Gemina is, C. Vettius Sabinianus Iulius Hospes személyében. Mindezek eredményeképpen a császár, Marcus Aurelius (161-180) újabb imperatori üdvözlést fogadhatott 171-ben, majd a következő évben a háború színterét áthelyezhette a barbárok földjére – lehetőséget teremtve a megrendült limes-vonal újjáépítésé-re. A végső pusztulás egy folyamatos elnéptelenedés eredménye, amely a IV-V. században zajlott le – párhuzamosan a Birodalom felosztásával, majd a provinciák szakaszos feladásával. Ez vidékünkön nem véres katonai eseményekkel kapcsolódik össze, így az élet sem szűnik meg egyik napról a másikra a városban. Pannonia provincia a tetrarchia korában négy részre lett osztva, Ad Flexum Pannonia Prima egyik városa lett. A IV. század utolsó harmadában Keletről betörő hunok a Ny-Római Birodalom katonai szövetségeseként léptek fel, magukba olvasztva és ellenőrizve a Római Birodalomba be-betörő barbár (germán és iráni) népeket. Aetius főparancsnok szövetségeseként a hun nagykirályok hadjáratokat vezetnek a vizigótok, a frankok és a burgundok ellen, és segítséget nyújtanak Raetia és Noricum újjászervezésében, a iuthungok leverésében. Ám segítségüknek nagy ára volt: Pannonia területe, közte 434/435-ben Pannonia Primának átengedése. Bár a megyéből több hun-kori lelőhely is ismert (a legkö-zelebbi a Lébény-Magasmarton feltárt V. századi germán férfisír) , a városban nincs nyoma a hun időknek.

Koraközépkor (népvándorláskor) – Az avar Kaganátus végnapjai

A népvándorlás mozgalmas századai számos emléket – főként temetőket – hagytak megyénkben. A már fentebb említett hun-kori események után a területünkön zajlott a gepida-langobard háború egy fázisa is, a várostól alig 10 km-re került elő Európa egyik leghíresebb langobard lelete, a VI. századi, rúnaírással díszített aranyozott ezüst fibula a bezenyei temető 8. sírjából. Szintén óriási jelentőségűek a Mosonmagyaróvártól 15 km-re feltárt langobard királysírok Mosonszentjánoson (Jánossomorja), ahol Pusztai R. szarvasos temetkezés nyomai-ra bukkant. Bár láthattuk a város körzete nagy jelentőséggel bírt az V-VI. században, de a mai köz-igazgatási területen belül nem ismerünk e korszakokból származó leleteket. A VI. század második felétől kezdve az országunk legnagyobb része az Avar Kaganátus uralmi területe volt, vidékünk viszont csak az avar-kor második felének hatalmi-struktúra-kulturális változásai után került a megváltozott szerkezetű Kaganátusba. A régészet-tudományban rendkívüli jelentőséggel bírnak járásunk késő-avar, VIII/IX. századi temetői, utalhatunk itt Csúny (Čuňovo, Szlovákia), Nemesvölgy (Edelstal, Ausztria), Mosonszentpéter (Jánossomorja), Mosonszentjános (Jánossomorja) sírmezőire elsősorban. Sokkal kisebb mértékben ismert Mosonmagyaróvár közvetlen területe e korszakból, bár van-nak megfeleltethető régészeti nyomok. Bottyán Árpád 1943-ban kelt jelentésében leírja, hogy „pár évvel ezelőtt” Magyaró-vár határában a Rókadombon, amit a helyi német ajkúak Gescheide Kirche-nek neveznek 34 sírt tárt fel, amely közül 30 Ny-K-i tájolású volt (A másik négy sír tájolását nem írja, ám meg-említi, hogy azok ráásások, tehát feltehetően késő-középkoriak). A leírt mellékletek ezüst gyű-rű, bronz hajkarika), az említett tájolás és a feltételezett templomrom középkori meghatározás mellett szól, ám a területről 2003-ban késő-avar övkészlet elemei, és késő-avar fokos került a Gyűjteményünkbe. Az elgondolkodtató leletek miatt feltehető, hogy a keresztény temetkezé-sek előtt avar sírmező volt a területen, ahol hitelesítő ásatás tisztázhatná a pontos kronológiát. A korábbi helytörténeti művek szívesen utalnak olyan IX. századi forrásokra, Annon püspök 823-ban alapított vetovariumi székhelyére vagy a Mosonra vonatkoztatott Miesenburch, Messenburg, Mosaburg említésekre, amelyekben erősen hangsúlyozzák, hogy a város területe Nagy Károly frank császár idején is kiemelkedő jelentőségű volt. Nos ezzel szemben fontos tudnunk, hogy a püspökségalapításnak semmiféle objektív alapja nincs, sőt a város területéről egyetlen IX. századi lelet sem került elő, még szórványként sem. A mosoni névmegfeleltetés pedig komolyabb forráskritikát kíván, hiszen a Nagy Károly által meghódí-tott egykori avar területekből megszervezett tartomány egyik központja, Pribina városa, Zalavár volt, aminek névetimológiája – Mosaburg, a.m.: mocsárvár – egybecseng Mosonéval.

Árpád-kor – Ispáni vár a mosoni Királydombon

A magyar honfoglalás után a területünk gyepű lett, és jelentősége csak I. (Szt.) István (997-1000-1038) államszervező tevékenysége idején nő meg, amikor a mosoni Királydombon kiépül az ispáni központ. Géza fejedelem halála után az újfajta öröklési rend (primogenitúra) fegyveres érvényre juttatásával hatalomra került Istvánnak a lázadó törzsfők (Koppány, Ajtony, Gyula) leverése után a legfontosabb feladata a nyugati stílusú új világi és egyházi szervezet kiépítése volt. A világi közigazgatási egységeket, amelyek egy-egy terület védelmét, igazgatását, jogszolgálta-tását a királyi hatalom képviseletében ellátták, megyéknek nevezzük. A megye szó szláv eredetű, határt jelent. Ez területileg a megyeközpontban álló vár birtokainak határát fedte, in-nen származik a vármegye kifejezés. A megye határain belül azonban valamennyi föld, így az egyházi vagy magánföldesúri birtokok is beletartoztak a megye területébe, így a megye foga-lom kissé tágabb, mint az ispánság, s e tény az ispáni hatalom korlátjaira is rávilágít. I. István haláláig, 1038-ig 43-47 várispánság szerveződött, ezeknek mintegy fele határ-ispánság (marchia vagy comitatus confiniorum) volt. A megyeközpontok a várak voltak. A XI. században még nem kővárak épültek, hanem a természetes védelmet (víz, mocsár, hegy) is élvező föld-fa szerkezetű sánckonstrukciók, amelyeknek 1-8 hektáros területén állt az ispán háza, a templom, a tárházak sora, a börtön és a különböző rendeltetésű gazdasági épületek (istállók, magtárak, műhelyek). A várban az ispánon (lat.: comes) kívül a vár katonai parancsnoka (várnagy; lat.: maior castri), a megye katonai parancsnoka (hadnagy, lat.: maior exercitus), az udvarbíró (lat.: curialis comes), a katonák (várjobbágyok, lat.: iobbagio castri), valamint a szolgák (lat.: servus) éltek. A vár körül, a szolgáltató falvakban éltek a különböző adókkal, járadékokkal, szolgálatokkal tartozó parasztok. A megye területén élő egyházi méltóságok és szolgálónépeik csak területileg tartoztak a megyeszervezetbe, jogilag az esperes, főesperes és végső soron a püspök bíráskodási körébe estek. A határispánságok szervezeti felépítése abban különbözött az általános királyi megyéé-től, hogy katonai szerepe (a határok ellenőrzése, védelme, vámok beszedése) nagyobb volt, így ott a társadalmi összetétel két katonaelemmel bővült, a határispánság katonai erejét a lö-vők (íjászok, lat.: saggitarius) és az őrök (lat.: speculator) növelték. Az ország életében kiemelkedő fontosságú megyerendszert és az irányítóemberek (is-pánok) szerepét mutatja be első királyunk fiának, Imre hercegnek írt Intelmeiben, amikor így fogalmaz: „Az uradalom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, se-rénysége és bizalma.” Moson neve 1046-ban fordul elő először okleveleinkben Musun formában , amikor erre menekül I. (Orseolo) Péter a fellázadt magyar urak elől. A szövetséges német csapatokat akarta bevárni mosoni várában, ám végül mégis Hegyeshalom felé menekült tovább. Az úton azonban üldözői elfogták, és visszahozták Mosonba, ahonnan rövidesen Fehérvárra szállítot-ták. 1060-ban ismét egy menekülő uralkodót, I. Andrást fogadja a vár, amit ekkor már a ki-rályság kapujának neveznek az oklevelek (lat.: porta regni). Mosont hagyományosan Salamon király várának tartják, hiszen az uralkodó 1063 szep-temberében IV. Henrik német király (1056-1105) segítségével itt törte át a gyepűt, majd a vár sikeres ostromával megvetette lábát az országban, s ezt követően nem sokkal meg is koronáz-ták Székesfehérváron. 1074-ben is megszáll itt, miután a mogyoródi vesztes ütközet után „ki-rálysága” Moson és Pozsony megyékre korlátozódik. Salamon I. András fia volt, akit már trónörökös korában, mindössze öt évesen, még apja életében megkoronáztak. Ezt a jogát azonban 1060-63 között nem tudta érvényesíteni apja fivérével, I. Bélával szemben. Salamon I. Béla szerencsétlen halála után felesége, Judit révén családi szövetségese IV. Henrik német seregeinek segítségével ugyan megszerezte a hatalmat, de azt ismét nem tudta megtartani I. Béla fiaival, a lengyel II. (Merész) Boleszló (1058-1079) segítségét élvező I. Gézával (1074-1077), és I. Lászlóval (1077-95) szemben. Bár az országot megosztva maguk között, kiegyez-tek, ám ez az idillisztikus, „koalíciós” országkormányzás 1071-ben a bizánci hadjárat során véget ért Géza herceg többszöri felségsértését követően, majd fegyveres konfliktushoz vezet-tek. Salamon édesanyját, Anasztázia hercegnőt, és feleségét, Juditot beköltözteti a hozzá fel-tétlen hűséges hívei által védett mosoni várba. Több kisebb ütközetet követően a mogyoródi vesztes csata után, 1074. március 14-én Salamon menekülni kényszerült, Moson várába futott. Az ezt megörökítő oklevélen szerepel először Moson német neve: Miesenburg, aminek újkori torzulása a mai is használt Wieselburg név. 1079-ben is fellázadt Salamon, ám kiegyezni kényszerült Lászlóval, aminek során a várat is átadta az uralkodónak. Az ekkor már a freisingi püspök által finanszírozottan megerősített Moson várát (1074-ben 6 más határvárral egyetemben segítsége fejében Salamon IV. Henriknek ígérte a civitast, aki azt megerősítés kötelezettségével 4 faluval megtoldva továbbadta Ellenhard freisingi püspöknek. A püspök a munkálatokat az ásatások bizonysága szerint több-kevesebb lelkesedéssel el is végeztette.) , illetve a váralja települést többször fosztogatják keresztesek. 1096-ban Péter remete serege támadt, majd még ugyanebben az évben Gottschalk pap 15.000 fős serege rabolt az itt élőktől bort, árpát, juhot, ökröt, s ugyanekkor a jámbornak nemigen nevezhető pap parancsára a váralja főterén karóba húztak egy magyar ifjút. Gottschalk seregét épp csak szétverhette Kálmán király, amikor már egy 14.000 fős sereg élén megérkezett Emicho gróf, aki Moson kapuinál, hídjánál próbálta bevenni a várat – ismét sikertelenül. 1172-ben Henrik bajor herceg vonult át az országon Mosont is érintve – ám ezúttal békésen. A mosoni vár utolsó dicsősége, hogy 1241-ben ellenáll a tatároknak, Rogerius siralmas éneke szerint csupán Esztergommal, Pannonhalmával és Székesfehérvárral egyetemben. Bár tény – és ezt az 1242 gyertyaszentelő napján (február 2-án) Székesfehérváron kelt, a magyar egyházi rendek és világi vezetők által a pápának írt levélben is rögzítik több erősség állt ellent, ám ezek között a kőépületek és az új típusú várak domináltak, nem a mosonihoz hasonló régi típusú földvárak. A mosoni vár nem félelmetes erődítéseivel, hanem kiváló stratégiai helyze-tével tartoztatta fel a mongol csapatokat, csakúgy, mint korábban a rablólovagokat. Hosszabb ostromra azonban nem volt berendezkedve... A tatárjárás után, 1247-ben a vár védelmének a feladatát egy rövid időre a johannita lovagok kapták meg, Sopronnal és Pozsonnyal együtt IV. Bélától (1235-1270). 1263-ban már a kalandos életű Győr nb. Konrád pusztításairól olvashatunk az okleve-lekben. A köpönyegforgatásáról és taktikus hintapolitikájáról ismert Konrád mester, miután kegyvesztetté vált a magyar királyi udvarban a cseh királyhoz pártolt, aki 1271-ben betört az országba. Áprilisban II. (Nagy) Premysl Ottokár (1253-1278) Moson előtt legyőzte V. István (1270-72) seregét, és ostrom alá vette a mosoni várat, amit néhány hét alatt bevett. A védők-nek szabad elvonulást ígért, ám a megnyíló kapuk előtt lemészároltatta őket. Bár II. Ottokár hazaírt levelében arról szól, hogy az erősséget földig romboltatta, és a lakókat kitelepíttette, a valóság az, hogy májusban már feladta a települést, amit egy 2 évvel későbbi hadjáratban új-ból el kellett foglalnia. A várban illetve környékén az eddigi régészeti kutatások nem mutattak ki az ottokári levélben megfogalmazott szintű pusztítást. Tény azonban, a vár a korszerűbb Óvárral szemben elvesztette hadászati jelentőségét. A mosoni vár egy intakt, addig lakatlan dombon épült fel, mintegy 2 km-re az Ad Flexum nevű római tábor helyétől. Ennek oka valószínűleg a megváltozott vízjárási jelensé-gekben keresendő. A Berglin nincs ismert és minden kétséget kizáró római telepjelenség, csupán néhány (római?) tegulatöredék alapján erre nem következtethetünk, hiszen ezek ké-sőbbi felhasználása, a középkori épületekbe történő beépítése természetesnek tekinthető. Nem telepedtek meg itt a honfoglaló magyarok sem, a gyepű délebbre, a Hanság D-i pereménél volt. 1886-ban Major Pál tökéletes logikával és megbízható intuícióval lokalizálta a földvár helyét, meghatározva annak központjául a mosoni belváros legnagyobb kiemelkedését („Bergli” – Királydomb; tengerszint feletti magassága 120.2 m, ezzel kb. 1-1.5 m-rel emelke-dik ki környezetéből), s közelebbről azt a részt, ahol a főhercegi tiszti lak valamint raktárépü-letek állnak. Elképzelhető, hogy a tiszti lak pontosan ráépült az ispáni házra. Ennek egyetlen halvány régészeti emléke, hogy a tiszti ház udvarán a XIX. században egy gödörásás során egy „már teljesen elporlott nagyobb méretű téglafal” maradványára bukkantak. Sajnos erről sem-mi közelebbit nem tudunk A modern régészeti kutatás látókörébe a XX. század közepén került újra a vár. 1952-ben és 1958-ban Pusztai Rezső ásott a Királydomb DNy-i részén, a Fuvaros u.-ban. Ásatása során sikerült több elszenesedett gerendát feltárnia és dokumentálnia, ami a lekerekített tégla-lap alakú vár sáncszerkezetéhez az első megfogható információt jelentette. A gerendákon illetve közükben vastagon lehetett megfigyelni az égett agyagos (paticsos) betöltést, amely jelenséget akkor az ásató, kézenfekvő megoldásként II. Ottokár seregeinek számlájára írt, ám ami később egy igen összetett vitának, az ún. vörössánc-problémának lett a része. A vita lé-nyege leegyszerűsítve, hogy a vastag égésréteg, a mosoni várhoz hasonló több földvárban is megfogható, és kérdéses, hogy a vár megerősítését szolgálta, vagy épp ellenkezőleg, a pusztu-lásának nyomát őrzi, esetleg öngyulladási folyamatról van szó. Pusztai R. pusztulás-elméletének egy fontos, ám 1958-ban még nem láthatott tény mond ellent: a vár belső terüle-tén nincs nyoma a tűzvésznek, vagy az ostrom során történt gyújtogatásnak. A rövid leletmentést követően 1971-ben, majd 1972-ben folyt ásatás várunkban, ame-lyet Tomka Péter és Pusztai Rezső vezettek. Az ásatások során lehetőség nyílt a sáncátvágásra és végre kutatás folyhatott a várbelsőben is. A vár ekkor megismert szerkezete alapján egyér-telműen illeszkedik a rekeszes (kazettás) gerendafalú ispáni várak sorába, amelyeket a széles (15-25 m) sáncalap miatt szélestalpú váraknak is nevez a kutatás. A mosoni sánc 1.5x3 és 2.5x2.5 m-es alapú gerendaácsolatú kamrákból áll, szélessége 15 m, magassága 2 m, hossza 900 m. Középkori eszközökkel (pl. vaspapucsos ásó, fataligás földszállítás stb.), és közép-kori munkaszervezési lehetőségekkel számolva egy ilyen méretű építmény esetén 100 ember 50-60 napig ásta a várárkot, hányta fel, majd döngölte a földet a kazettákba. Külön munkaerő kellett a fakivágáshoz, a gerendák megmunkálásához, ácsolatához, az égetéshez. A sánc elké-szülte után a belső épületek felhúzása következhetett. A vár teljes kiépülése legalább két évet vett igénybe (beleértve természetesen az építésre alkalmatlan időszakokat illetve az ünnepna-pokat), és a korszak lehetőségeihez képest óriási energiákat és szervezettséget igényelt – olyat, amelyet csak egy erős központi hatalom biztosíthatott. A XI. század végén Salamon harcaival, vagy a keresztes betörésekkel összefüggésben agyagba rakott kőfallal erősítik meg a sáncot, vagy annak egyes szakaszait. Mind a győri, mind a soproni várnál megfigyelhető volt, hogy a tárházak közvetlen a sánchoz épültek. Mosonban is találunk ennek megfelelően kialakított épületet, egy téglalap alapú kőtűzhelyes felszíni, cölöpkonstrukciójú műhelyt (?), amelyet azonban csak részleteiben sikerült kibontani. A várbelső leletei biztosan datálhatóak a XI/XII.sz.-ra, míg megfigyelhető volt egy feltöltési rétegben embercsontokkal együtt X/XI. századi kisleletek kerültek elő – másodlagos előfordulásból. Mivel nem tömegesen fordulnak elő ezek a leletek, és nem ismert semmiféle XI. századot megelőző magyar telepnyom, úgy véljük ezek az erősen kopott tárgyak (pl. lószerszámzat díszeként használt levél alakú lemezes csüngő) csak talált, vagy családi örökségként továbbőrzött darabok lehettek. A hosszú hiátus után 2001-ben nyílt lehetőség újabb régészeti kutatásra. A megelőző feltárás az Iskola u.-ban, az egykori iskolaépület udvarán erősen korlátozott kutatási lehetősé-geket jelentett. Ásatásunk során 15 m hosszan, és 6 m szélesen sikerült megfognunk az ispáni vár árkát, amelynek ez az első dokumentált szakasza. Sajnos a teljes szélességet nem tudtuk felmérni, becsléseink szerint az 10-12 m lehetett. Mélysége az egykori járószinttől mintegy 3 m lehetett. Kiképzése szabálytalan, lépcsős szerkezetű volt. Használata során, illetve évszáza-dos feltöltődése során szeméttel telt meg, ez a háztartási szemét képezte leletanyagunkat, ami-vel datálhattuk árkunkat. Az árok aljáról a kora-Árpád-kor egyik legjellegzetesebb kerámiatí-pusa, bográcsperem-töredék került elő, számos fazék, fedő, mécses, tál kíséretében, amelyeket a XII/XIII. század fordulójára határoztunk meg. A magyar készítésű edényeken kívül osztrák import fazekak, hombárok töredékei is előkerültek, amelyek bécsi, tullni, illetve egyéb, még nem meghatározott műhelyekben készültek. Az élénk és korai kereskedelmi kapcsolatok bi-zonyítékai ezek a grafitos soványítású, kézikorongon megformált, és visszahajtott peremük belsején műhelybélyeggel ellátott edények, amelyek az országban, elsősorban a Duna-vonal mentén terjedtek el a XIV. században, ám környékünkön már a XII. században általánosan előfordultak. A vár felhagyása után az árok nyitva maradt, spontán töltődött évszázadokon keresztül, míg végül a XVIII-XIX. század fordulóján, vagy a XIX. század elején egy tervszerű rendezési terv eredményeként töltötték fel véglegesen. Erre a nagy szabású, hatalmas földtö-megeket kitermelni és szállítani képes munkafolyamat megszervezésére megfelelő energia és akarat a reformkorban lehetett. Erről tanúskodik a vastag, több méteres, újkori leletekkel jel-lemezhető, kevert, törmelékes réteg. E réteg tetején a XIX. század második felétől napjainkig 30-50 cm vastag humuszréteg képződött. Az ásatás során egyszerű telepjelenségek is előkerül-tek, ám a váralja kérdéskör megoldásához ezáltal sem kerültünk közelebb. Írott források sze-rint háza volt a településen a lébényi Szt. Jakab bencés monostor (1231: „curia” a váron kívül, a főtér közelében) , illetve az ausztriai Szentkereszt ciszter monostor (Heiligenkreuz/Abb. S. Crucis) apátjának (1222, 1229, 1230: házak, udvarház és pince) Nagyon érdekes kérdéskör a korai templomok problematikája. Németh P. megfigyelé-se, hogy a korai magyar megyeszékhelyeknek két temploma volt, egy (többnyire a Boldogsá-gos Szűz tiszteletére szentelt) esperesi-, és egy plébániatemplom, s míg az első a várban, vagy közvetlen mellette állt, addig a másik a váralja településen épült fel. A Soproni u. 28. sz. alatt egy ház tatarozásakor Pusztai R. dokumentált egy félköríves szentélyrészletet, amit az esperesi templom részeként határozott meg. Helytörténeti hagyomány volt az elindítója an-nak a gondolatnak, hogy a másik templomot – feltehetően a középkori plébániát – a Király-dombon álló Nepomuki Szt. János kápolna alatt keressük. A hagyomány szerint az 1848/49-es szabadságharc leverését követően a kápolna oltára alatt egy kis üregben dokumentumokat rejtettek el, ahol a középkori templom romja volt. Az elméletet erősíteni látszott, hogy a kápolna megtöri az utcaszerkezetet, szakrális architektonikus dominánsként, illetve, hogy az Egyház számára nincs különleges funkciója, megépítését semmi nem indokolta, hiszen a kö-zelben állt már kápolna, illetve az új plébánia is. Mindezek után a kis kápolna szükséges pad-lócseréjét kihasználva, szondagödröt ástunk az épület közepébe. A kutatásunk során nem ke-rült elő szabadságharcból származó irat, sem középkori templomfal, templompadló. Ám még-sem zárnám ki a lehetőséget, hogy a kápolna mégiscsak ráépült a romokra, hiszen a szondánk nem nyúlt le a szűzföldig, és elgondolkodtató, hogy miért volt szükséges az alig 5 m2 alapte-rületű építményhez legalább 140 cm mély , 150-200 cm széles alapozást készíteni téglából – hacsak azért nem, mert közvetlenül az instabil romokra építették fel, mint szakrális emlékhe-lyet? Úgy gondolom, hogy a kápolna melletti füves kis téren érdemes lenne kutatóárkos vizs-gálatot indítani, hogy megnyugtató választ kapjunk Moson „másik” templomának fekvéséről.

Középkor – Óvár vára és a Város

1271 illetve 1273 után a súlypont a korszerűbb kővárba és környékére, Óvárra helye-ződött át. Az 1977-78-ban Tomka P. és Pusztai R. által végzett feltárásból következtethetünk ar-ra, hogy Konrád vára egy hatszögletes alapú lakótorony volt, alapozási szintjén a falvastagság a 3.5 m-t is elérte. A feltárt lakótorony a mai várkapu közelében, a kapufolyosó kiszélesedő (belső) végén állt. A nagy – részben ma is látható – átépítés a XV. századra esik, ekkor épül ki a szabálytalan négyszög alakú belső udvaros négysaroktornyos épülettömb. 1415-ben említik először a belső várat: domum seu castrum in predicto castro, vagyis: ház vagy vár az említett várban. Ugyanekkor szerepel először forrásainkban a később Pusztai R. által feltárt Szt. Ka-talin várkápolna, amelynek alapfalai ma is láthatóak a belső vár ÉK-i sarkában. A nyolcszög öt oldalával záródó, poligonális szentélyű, külső támpillérekkel megerősített gótikus stílusban felhúzott kis kápolna a XVII. században még állt, hiszen az 1696-ban kelt Canonica Visitatio szerint az óvári plébánosok ott heti két alkalommal szentmisét végeztek. Szintén a K-i fal-sávban állt az oklevélben is említett vízgyűjtő, a ciszterna. A gótika stílusjegyeit őrzik a tégla-kő vegyesfalazású dongaboltozatos kapufolyosó ülőfülkéi is. A külsővárat eredetileg teljes területében vízesárok övezte, amelynek nyomai a vár Ny- és D- oldalain láthatóak még. A vár megépítésének körülményei pontosan nem ismertek. Tény, hogy 1263-ban Kon-rád visszakapta elkobzott várát IV. Bélától, így az az 1250-es évek második felében épülhe-tett legkésőbb. A korai várkezdeményt IV. Béla uralkodásának vége felé erős várrá építtette ki Konrád, hiszen ezért kapta meg a bécsi piacra vezető út egyik jelentős vámját a Sár (Lajta) folyón 1270-ben V. Istvántól. 1271-ben, majd 1273-ban II. Ottokár elfoglalta, 1273-ban meg-szállva is tartotta, és tovább erődítette. A hainburgi béke (1275) után ismét visszakapta a ma-gyar uralkodó, illetve a korábbi tulajdonos, Konrád, aki újabb átengedett vám (a mosoni vám harmada) fejében tovább erősítette Óvárt. 1289-91 között ismét idegen kézen volt a vár, Al-bert osztrák herceg ellenőrzése alatt. Konrád birtokközpontja Baranyába helyeződik át, és ugyan egy rövid ideig még fia, Jakab is bírja a várat, ám ott már csak várnagyok székelnek. A vár elveszti birtokközpont szerepét az Óváry család életében, hiszen 1304-től már a Kőszegiek kezén találhatjuk (1317-ig), ám megyeszékhelyként jelentősége megnő, benne szé-kel a XIV. századtól kezdve a mosoni főispán. Ez a fajta központ szerepe a század végéig követhető, amikor 1410 táján zálog címen a vöröskői Wolfurt, majd a Szentgyörgyi (Bazini) család kezére került (1516-ig). Ennek emléke a kapufolyosó egyik zárkövén látható hatágú csillag alakú faragvány. A várépület DNy-i tornyában raboskodott V. László foglyaként 1457. június 1-15 kö-zött Mátyás, aki később királyként is többször megfordult a várban. 1526 után a vár birtokosa Mária özvegy királyné lett, a várkapitány Amadé István. I. Ferdinánd és Szapolyai János a kettős királyság idején többször is megfordultak a várban, míg 1533 februárjában Szapolyai végleg lemondott a várról, ami Habsburg végvárrá lett. 1529-ben a Bécs alól visszavonuló török seregek elől Hauser Lénárd várparancsnok és 300 fős várőrsége elmenekült. A török dúlás után, Óvár a császári csapatok felvonulási terüle-te: a várban és a városban táboroztak 1530-ban Roggendorf, 1540-ben Fels Lénárd, 1566-ban Miksa király katonái. E táborozások nem kisebb pusztítást vittek véghez, mint egy ostrom, hiszen a seregek létszáma lényegesen (tízszeresen-húszszorosan) meghaladta a város lakossá-gáét. A török előrenyomulásával párhuzamosan komolyabb védelmi vonal épült ki, újabb kutatások (térinformatikai elemzések) rekonstruálták a vár déli, lucsonyi védelmi vonalát, egy – talán pajzsgáttal is erősített – csillagsáncot. A vártól Ny-ra épült ki a vizesárokrendszerrel és olaszbástyás védőövvel körbefogott város, ami 1354-ben nyeri el Erzsébet királynétól a budai jogoknak megfelelő privilégiumait. A város szabadságjogait az 1357. júl. 4-ei átiratban fennmaradt oklevélből ismerjük. Esze-rint Owar polgárai és hospesei szabad bíró-, esküdt- és plébános-választással biztosíthatták önkormányzatukat és egyházukat, a bírói testületük pallosjoggal (halálbüntetés) is bírt. A pol-gárok mentesültek mindenféle adó és beszállásolás alóli tehertől, kivéve természetesen az évente kétszer fizetendő királyi collecta-t. Országos vámmentességet élveztek szárazföldön és vízen egyaránt. Összevetve az ország egyéb városaival Óvár városprivilégiumai középszintűek voltak, hiszen vámmentessége országos szintű volt, nem csupán területi, ám nem érvényesült itt sem az útkényszer, sem az árumegállító jog, ami csak igen kevés várost illetett meg. A városi kiváltságok a település külső képén is jelentkeztek. Csak városi település emelhetett kőkaput, aminek nyomai Figler A. ásatásainak eredményeképp a Magyar utcai bú-toráruház mellett láthatóak A városban kőházak mellett boronafalú, illetve sövényvázas házak sorakoztak a mai belvárosban megőrződött utcarend szerint (Bástya u. – Fő u. – Magyar u. által határolt terület), aminek végső kialakulása a XV. században megtörtént. A Cselley-ház Mosonmagyaróvár leg-régibb még álló épülete, együttesét a XIV-XV. század folyamán építették ki, a kapualj két oldalán található épületszárnyak egyesítésével. XV. századi a dongaboltozatos pince, az ajtó- és ablakívek nagyobb része. A ház a középkori város központjának egyik reprezentatív épülete lehetett, ezért nem zárható ki, hogy ez volt az oklevelekben is említett királynéi ház. A korai plébániatemplomról nagyon bizonytalanok az ismereteink. A mai Szt. Gotthard templom előzményének kiépülése a gótika időszakára tehető, minden ismert marad-ványa (ajtókeret; Kováts-féle felmérések) erre az időszakra datálható. A templom kiépülése egybevág a középkori város jogbővülésével, hiszen ez annak tükröződése volt, egyfajta városi statusz-szimbólum. A több helyütt is bemutatott háromhajós, apszisos záródású, bazilikás elrendezésű kéttornyos templom mellett semmilyen érv nem szól. Szintén nem nyert bizonyí-tást, hogy korai templomunk a Szt. László téren állt volna, ahol Kováts I. egy kis támpilléres kápolna-szerű építmény alapfalait kutatta meg. Ez az épület évszázadokon keresztül együtt állt a plébániatemplommal, annak temetőkápolnájaként funkcionált 1754-ig, elbontásáig. A két épület közötti korábbi funkciómegoszlás, illetve a kronológiai helyzet nem tisztázott, a kér-déskör hitelesítő ásatást igényelne. A város jelentőségét elsősorban kedvező geopolitikai helyzete adta, itt, a Lajta és a Duna egyesülésénél találkoztak a bécsi kereskedelmi út szárai (a brucki és a hainburgi), átke-lőhely volt így a város és kereskedelmi csomópont. Az élő vizek fellendítették a malomipart, amelynek jelentősége kiolvasható a gyakori okleveles említésekből (pl. 1279, 1354/57, 1415). A város középkori történetének lezárása a XVI/XVII. század fordulójára esik. 1594. szeptember 29-én német zsoldosok feladták Győr várát, s ezzel a török előtt Pozsony és Bécs felé csak egyetlen erősség maradt, Magyaróvár, amelyet ekkor „tüstént nagy sietséggel erősí-teni kezdtek, nehogy az ellenség veszélyeztesse ennek elfoglalásával Pozsony és Ausztria hatá-rait is.” A rendelkezésünkre álló XVII. századi metszetek (a legkorábbi 1602-ből Pietro Pierroni munkája) erős kőfalakat és korszerű olaszbástyákat mutatnak. Azonban Bástya utcai ásatásaink igazolták, hogy ezt megelőzően a nagy sietséggel kezdett erősítés egy egyszerű paliszádfal volt. Ez alatt kétsoros fonott palánkfalat értünk, amelyben a nagyobb cölöpök egy-mástól 1.5-2 m távolságban álltak, a közüket karókkal és fonadékokkal erősítették. Egy ilyen fal nem állította meg az ellenséget, de feltartoztatta, s lehetetlenné tette a hirtelen, meg-lepetésszerű támadást. 1887-ben a Cselley-háznál fegyveres férfisírok kerültek elő, Sőtér Á. szűkszavú leírá-sából úgy gondolom, hogy ezek XVI-XVII. századi vitézek lehettek, akik talán már Bethlen Gábor 1619-ben betörő csapataival szemben védték a várost, amely falainak XIX. századi elbontásáig a Királyi-Magyarország K-i bástyájaként állt ellent a Habsburg-ellenes támadá-soknak.