Federico Fellini
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Federico Fellini (Rimini, 1920. január 20. – Róma[1], 1993. október 31.) olasz filmrendező és forgatókönyvíró.
A II. világháborút követő olasz filmművészetben kialakult egy új irányzat, a neorealizmus. Ezen az úton elindulva találta meg Fellini saját, senkivel össze nem téveszthető stílusát: a szánalom, a megértés, az együttérzés még neorealista, a költői emelkedettség, a groteszk humor, a miszticizmus azonban már egy másik út. Az Országúton, az Az édes élet, a Nyolc és fél, később a Fellini-Róma és az Amarcord új utat jelöltek ki a filmművészetben. Filmjeiben a valóság, az emlékek és az álmok sajátos módon olvadnak eggyé. Művei az emberi kiszolgáltatottságot, képmutatást, ostobaságot és kisszerűséget szeretetteli, gyakran harsány humorral jelenítik meg. Talán nincs is még egy olyan rendező a filmvilágban, akinek alkotásai annyi személyes élményből és emlékből épülnének fel, mint Federico Fellini.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
[szerkesztés] A gyermekkor
Fellini édesapja, Urbano Fellini kereskedelmi utazó volt, édesanyja Ida Barbiani. Az anyát kitagadták a szülei, amiért megszökött Urbanóval. A szülők házassága nem volt teljesen felhőtlen, az apa alighanem időnként félrelépett. Federicónak két testvére született: öccse, Riccardo és húga, Maddalena. A gyermek Fellini 7 éves korában járt először cirkuszban. Az élmény nagy hatással volt rá, noha a bohócokat inkább ijesztőnek, semmint mulatságosnak találta. Nem sokkal később megszökött egy vándortársulattal, ám a család egyik barátja fülön csípte a lurkót, és hazavitte. A kissé magának való fiú szeretett rajzolgatni, s rajongott a képregényekért. Kilenc évesen papírból és agyagból bábokat készített, és saját szórakoztatására színielőadásokat tartott. Mondani sem kell, hogy nem szeretett iskolába járni, bár nem volt éppen rossz tanuló. A cirkusz mellett a mozi is elvarázsolta: kétéves korától kezdve Rimini filmszínháza, a Fulgor állandó vendége volt. Tizenegy éves volt, amikor álnéven kezdte elküldözgetni rajzait és képregényeit a firenzei és római lapoknak. Évek múlva, mikor már nem is számított rá, megérkezett az első honorárium. Az akkor már 17 éves Federico Firenzébe ment, ahol afféle gyakornokként dolgozott a 420 nevű vicclapnál, mintegy fél évig. 1938 elején Rómába ment. Szüleinek azt ígérte, hogy beiratkozik az egyetem jogi karára, ám az előadásokat végül nem látogatta. Ugyanakkor mint jogászhallgató, sikerült elkerülnie a katonai behívót.
[szerkesztés] A filmvilág előszobájában
Rómában Fellini ismét újságírással próbálkozott. A Popolo di Roma rendőrségi rovatánál dolgozott, majd a Marc’ Aurelio nevű vicclaphoz került. Emellett a Cinemagazzino nevű, kis példányszámú lapot is ellátta színes hírekkel, interjúkkal. E munka során ismerkedett meg a népszerű, de a sznobok által lenézett varietészínésszel, Aldo Fabrizivel, aki pártfogásába vette. A Marc’ Aureliónál a későbbi neves rendező, Steno is támogatta a tehetséges kollégát. Beajánlotta őt Mario Mattoli rendezőnek, aki új, fiatal tehetségeket keresett, hogy ötleteket szállítsanak friss szemléletű komédiái számára. Hamarosan mások is foglalkoztatni kezdték Federicót, aki tevékenységi körét rádiójátékok írásával is kiegészítette. Az egyikben (Cico és Pallina) Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Fellini randevúra hívta a lányt, akibe beleszeretett. Az érzés kölcsönös volt, s a pár 1943. október 30-án összeházasodott. Giulietta rövidesen áldott állapotba került, de egy baleset következményeként elvetélt. 1945-ben a párnak fiúgyermeke született, aki azonban csak két hétig élt. Az orvosok ezután közölték a színésznővel, hogy többé nem lehet gyereke.
1944-ben Fellini Funny Face Shop néven egy üzletet nyitott, ahol De Seta, Verdini, Camerini, Scarpelli, Majorana, Guasta, Giobbe, Attalo és Migneco művei mellett saját rajzai eladásából élt: a rajzokat főleg amerikai katonákról készítették, s nekik is adták el. Egy napon a neves rendező, Roberto Rossellini látogatott el az üzletbe. Felkérte Fellinit, hogy működjön közre tervezett új filmje, a Róma nyílt város forgatókönyvének megírásában. A produkciót egy vagyonos hölgy támogatja abban az esetben, ha a film főszerepét Aldo Fabrizi kapja. Fellinire hárult a feladat, hogy rávegye az eleinte vonakodó Fabrizit, hogy elvállalja az addigi szerepkörétől eltérő figura megformálását. Federico részt vett Rossellini következő filmje, a Paisà (1946) megszületésében is. Az együttműködés nagy hatással volt Fellinire: beutazta az országot, személyesen látta a háború pusztításait, megismerkedett az újjáépítés lázában égő emberekkel, s mellesleg a szakma számos fogását megtanulta Rossellinitől. 1947-ben mentora A szerelem címmel két epizódból álló filmet forgatott. Az egyik rész, A csoda főszerepét Federico Fellinire bízta, a női főszereplő Anna Magnani volt. Az epizódfilm jelentősége Fellini szempontjából leginkább az volt, hogy színészi oldalról is bepillantást nyerhetett a filmkészítésbe. Persze egy ideig még megmaradt a forgatókönyvírás mellett: Rossellinin kívül például Alberto Lattuada, Pietro Germi és Luigi Comencini számára dolgozott, írótársai többek között Piero Tellini, Steno és Mario Bonnard voltak. Szaporodó szakmai tapasztalatainak köszönhetően hamarosan társrendezői feladatokat is kapott: előbb Rossellini Ferenc, Isten lantosa című művében, majd Alberto Lattuada A varieté fényei (1950) című alkotásában. Utóbbiban a forgatókönyvírás mellett a szereposztást és a színészvezetést vállalta magára, a tényleges rendezést még Lattuada végezte.
[szerkesztés] A korai filmek
[szerkesztés] A fehér sejk
Michelangelo Antonioni 1949-ben L’Amorosa Menzogna címmel rövidfilmet készített a képes magazinok fumettinek nevezett képregényeiről. A sztoriból önálló filmnovellát írt, s felkérte Fellinit, hogy Tullio Pinelli és Ennio Flaiano társaságában írjon belőle forgatókönyvet. Mire az elkészült, Antonioni megbetegedett. Mikor felépült, más téma keltette fel az érdeklődését. Lattuada nem vállalta a fumetti témájú film megrendezését, elsősorban azért, hogy Federico kapja a megbízást. Fellini nagy nehezen talált egy producert Luigi Rovere személyében, aki hajlandó volt finanszírozni a kezdő rendező A fehér sejk (1951) című munkáját. Federico ragaszkodott jó barátja, Alberto Sordi, Leopoldo Trieste és Giulietta Masina szerepléséhez. Az egyetlen nap alatt játszódó komikus alkotás egy házasság válságát mutatja be: a Rómába érkező házaspár nőtagja romantikus fantáziáiban beleszeret a divatos fényképregény hősébe, a fehér sejkbe, s megszökik férjétől, hogy találkozzék álmai lovagjával. A valóság persze kiábrándító, de a végén minden jóra fordul. A nem túl jelentős, inkább kuriózum értékű filmben Fellini először dolgozott Nino Rota zeneszerzővel, aki 1979-ben bekövetkezett haláláig állandó munkatársa és jó barátja lett. Figyelemre méltó még, hogy Giulietta Masina rövid szerepe egy Cabiria nevű prostituált emlékezetes megformálása volt. A fehér sejk azonban részértékei ellenére megbukott, s úgy tűnt, Fellini filmrendezői pályafutásának befellegzett.
[szerkesztés] A bikaborjak
Mégsem így történt. Fellini hosszas beszélgetéseket folytatott Ennio Flaianóval, s kiderült, hogy nagyjából közösek az ifjúkori emlékeik, valószínűleg azonos társadalmi helyzetük okán. Ebből a felismerésből született az ötlet, hogy forgatókönyvet írjanak a kisvárosi, polgári származású aranyifjakról. Szerencséjükre egy firenzei kereskedő vállalta, hogy pénzeli a produkciót, amennyiben Firenzében forgatnak. A bikaborjak forgatása 1952-ben kezdődött, de a főszerepet játszó Alberto Sordi más irányú elfoglaltságai miatt elég nehezen haladt a munka. Amikor a mű elkészült, meghívták az 1953-as velencei filmfesztiválra, ahol elnyerte az Ezüst Oroszlánt. A történet öt ifjú életét követi nyomon. Sikere elsősorban annak volt köszönhető, hogy az első olyan olasz alkotások közé tartozik, melyek aktuális témákról szóltak kritikusan, de nem didaktikusan. Érződik még rajta a neorealizmus hatása, de az azon való túllépés igénye is. Áthatja az a mélabús nosztalgia is, mely a művész későbbi alkotásaiban ugyancsak megfigyelhető.
Következő munkája nem egy újabb nagyfilm, hanem egy szkeccsfilm volt. Cesare Zavattini kérte fel a Szerelem a városban egyik epizódjának (Egy házasságközvetítő iroda) megrendezésére. (A másik három kisfilm alkotói: Michelangelo Antonioni, Francesco Maselli és Carlo Lizzani.) A forgatás úgy kezdődött el, hogy a forgatókönyv még nem volt kész, ezért a jeleneteket nagyjából a történések sorrendjében vették fel: az ilyesmi viszonylag ritkán fordul elő a filmvilágban. A kritikusoknak tetszett a rövidfilm, jellegzetes neorealista műként értékelték. Fellini következő megbízatása A bikaborjakhoz kapcsolódott: a producerek fantáziát láttak az egyik szereplő, Moraldo életét nyomon követő filmben. El is készült a Moraldo a városban forgatókönyve, melyet 1954-ben publikáltak, ám a mű végül nem valósult meg. Fellini ugyanis annyira aggódott évek óta kallódó filmterve, az Országúton miatt, hogy semmit nem volt hajlandó megrendezni addig, amíg azt el nem készítheti.
[szerkesztés] A világsikerek
[szerkesztés] Országúton
A varieté fényei forgatásán Fellini felfigyelt egy különös artistapárra, s lejegyezte velük kapcsolatos gondolatait. Tullio Pinelli 1951-es olaszországi utazásai során a vándormutatványosok életét tanulmányozta. Fellini és Pinelli még ugyanabban az évben hozzáláttak, hogy megfigyeléseik felhasználásával forgatókönyvet írjanak. A szkript el is készült, ám A fehér sejk kudarca miatt megvalósítása reménytelennek tűnt. Végül Fellini megmakacsolta magát, s mindent félretett, míg el nem készíti az Országútont. Ennio Flaianót kérték fel, hogy segítsen a forgatókönyv végső formába öntésében. Flaiano javaslatára átdolgozták Gelsomina karakterét: a korábbi intellektuális figurából a világot inkább érzelmi oldalról megközelítő, egyszerű lány lett. A bikaborjak velencei sikere után Carlo Ponti producer elvállalta az új film finanszírozását. Giulietta Masina szerepeltetését azonban csak úgy hagyta jóvá, ha a két férfi főszerepet amerikai színészek kapják. Fellini nem tiltakozott, mivel Anthony Quinn és Richard Basehart megfeleltek a karakterekről alkotott elképzeléseinek. A három szereplőre (Zampano, Gelsomina és a Bolond) koncentráló dráma három kulcsfogalom köré épül: szeretet, áldozat és megváltás. Kiemelkedő jelentőséget kapott a zene is, a Nino Rota által komponált trombitadallam. A kész film Velencében került először a közönség elé, 1954-ben: a siker óriási volt. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy az Országúton annak idején sok támadásban is részesült: egyes kritikusok a neorealizmus elárulásaként értékelték. Különös módon később maga Fellini sem szívesen beszélt erről a művéről. Igaz, az ő indokai mások voltak: úgy vélte, túl sokat foglalkoznak ezzel a filmjével, és sokkal kevesebb figyelmet szentelnek a többire, különösen az éppen aktuálisra. Tény viszont, hogy az Országúton tette valóban világhírűvé Fellinit. (Érdekesség, hogy „lelki társa”, Ingmar Bergman is szinte ugyanakkor forgatott egy cirkuszosokról szóló drámát Fűrészpor és ragyogás (1953) címmel.)
[szerkesztés] Szélhámosok
Fellini következő néhány filmjének központi helyszíne Róma lett. Első „római film”-je, a Szélhámosok azonban megbukott az 1955-ös velencei filmfesztiválon. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy az Országúton lázában égő kritika és közönség egy újabb, nagy hatású, de főleg az előzőre hasonlító mesterművet várt a rendezőtől, ám ez az igény nem teljesült. A Szélhámosok Fellini pályafutásának talán legnagyobb bukása lett, s értékeire csak jóval később figyeltek fel. A történet római csalók szélhámosságait mutatja be: egyikőjük végül megbűnhődik mindazért, amit elkövetett… Később derült csak ki, hogy a mű valójában két és fél órás lett volna, ám a producer felszólítására megrövidítették. A velencei bukás után, de a külföldi forgalmazhatóságban még bízva, további vágásokra került sor. Fellini épp az ilyesmik miatt soha nem szerette újra megnézni a filmjeit: ő úgy emlékezett rájuk, ahogyan leforgatta őket, s nem úgy, ahogyan végül különféle kompromisszumok árán moziba kerültek.
[szerkesztés] Cabiria éjszakái
Javában zajlott a Szélhámosok forgatása, amelyet azonban rendre megzavart egy Wanda nevű prostituált, aki dühös szitkokkal árasztotta el a stábot. Fellininek sikerült a lányt „megszelídítenie”, ám az élményt nem felejtette el. Fejében motoszkált A fehér sejk prostituált karakterének, Cabiriának az alakja is, illetve hatottak rá azok az újsághírek, melyek egy utcalány meggyilkolásáról szóltak. E motívumok alapján született meg a Cabiria éjszakái 1957 forgatókönyve. A munkában egy öntörvényű tehetség, az íróként akkor már ismert Pier Paolo Pasolini is részt vett. A producerek viszont elborzadtak a gondolattól, hogy pénzükkel egy prostituáltról szóló filmet támogassanak. Végül Dino De Laurentiis beadta a derekát, de ragaszkodott ahhoz, hogy Oscar szerepét egy francia színész kapja: François Périer-vel Fellininek ugyanolyan szerencséje volt, mint korábban Anthony Quinn-nel. A női főszerepben Giulietta Masina feledhetetlen alakítást nyújtott: kihasznált, kisemmizett Cabiriája a legnagyobb csalódás után is visszanyeri szinte már naiv hitét az emberekben, az Élet csodájában. A katartikus hatású filmdráma az Országútonhoz hasonlóan világsikernek bizonyult, s szintén elnyerte az Oscar-díjat. Természetesen a Cabiria éjszakái esetében is szükség volt rövidítésekre, s noha bizonyos kivágott jelenetek a 90-es években még megvoltak, maga Fellini sem gondolt arra, hogy visszaillessze azokat a világsikerű változatba.
[szerkesztés] Az édes élet
Az édes élet (1960) előkészületei különösen sokáig tartottak. Alapjául a Moraldo a városban forgatókönyve szolgált, melyet Fellini – munkatársai segítségével – többször is átírt. Szerencsére a Cabiria éjszakái után már nem volt különösebb gond vállalkozó szellemű producert találni az új filmhez. Marcello, az újságíró szerepére a pénzemberek anyagi megfontolásokból Paul Newmant javasolták, de Fellini ezzel nem értett egyet. Megnyerő, de átlagos arcra volt szüksége: választása Marcello Mastroiannira esett, akivel kitűnően tudott együttdolgozni. Ugyanakkor Steiner szerepére maga Fellini szeretett volna amerikai sztárt, Henry Fondát, de konkrét szerződésig nem sikerült eljutni. Kitűnő színésznőket sikerült megnyerni a fontos női szerepekre Anita Ekberg, Anouk Aimée, Nadia Gray és Yvonne Furneaux személyében. A három és félórás alkotás egy fiatal, jobb sorsra érdemes újságíró életének egy szeletét mutatja be, vergődését három nő között, tehetsége elfecsérlését az „édes élet” pillanatnyi örömeire. A dráma terjedelmes hosszúsága ellenére világsikernek bizonyult. Az eredeti cím (Dolce vita) ma már számos nyelvben használatos fogalom, ahogyan az Az édes élet egyik karakterének nevéből (Paparazzo) ered a mindenre kapható lesifotósok közkeletű elnevezése, a paparazzi is. A siker mellett azonban kijutott a támadásokból is: Olaszországban sokan botrányosnak találták a filmet, s számos templomban miséket celebráltak Fellini lelki üdvéért. Az édes élet anyagi sikere nyomán Federico és producere, Angelo Rizzoli közös filmvállalatot hoztak létre Federiz néven, de a fiatal tehetségek támogatására létrejött vállalkozás rövid életűnek bizonyult.
[szerkesztés] Alkotói válság
[szerkesztés] Doktor Antonio megkísértése
Cesare Zavattini javaslatára Carlo Ponti 1961-ben négyrészes szkeccsfilm anyagi támogatását vállalta. Az epizódok megrendezésére Fellinit, Luchino Viscontit, Vittorio de Sicát és Mario Monicellit kérte fel. (Szó volt Rossellini és Antonioni közreműködéséről is, de ők kiszálltak.) A mű a Boccaccio ’70 címet kapta. A klasszikus szerző neve az opusz szellemiségére kívánt utalni, a „70” tréfás célzás volt arra, hogy a merésznek szánt filmet a cenzúra valószínűleg csak 1970-ben fogja engedélyezni. (Azonnal engedélyezték.) Fellini epizódja a Doktor Antonio megkísértése címet kapta. A címszereplőt felháborítja egy óriási tejreklám, amely Anita Ekberget ábrázolja. A férfi fantáziájában a plakátfigura megelevenedik… Fellini szándéka az volt, hogy az elfojtott szexualitás elemi felszínre törését ábrázolja parodisztikus módon, de koncepciója nem talált megértésre a közönség körében.
[szerkesztés] 8 és ½
Az édes élet után Fellini egészsége megromlott, s orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett el körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ezeknek köszönhetően vált a 8 és ½ (1963) a filmtörténet első önvallomásává. A felszínen láthatóan csupán arról van szó, hogy egy filmrendező válságba kerül, s nem képes új alkotását elkészítenie. Valójában azonban a filmbeli rendező, Guido (Marcello Mastroianni) történetén keresztül Fellini egyrészt az olasz értelmiség válságáról tudósít, másrészt önvizsgálatra buzdítja a nézőt, s azt sugallja, hogy külső tényezők helyett sorsunk jobbra fordulását belső tartalékainkból, önmagunkra támaszkodva kell megvalósítanunk. E film volt az első a „fellinisen bonyolult” alkotások közül: annak idején sokan nem is értették szimbólumait, utalásait. Mindenesetre a 8 és ½-től kezdve Fellini munkáiban a látvány válik elsődlegessé, de nem feltétlenül öncélúvá. Mondani sem kell, hogy produceri óhajra ismét változtatni kellett, ezúttal a mű befejezésén.
[szerkesztés] Júlia, Mastrona, Toby
Egy spiritiszta médium naplója adta az ötletet a Júlia és a szellemekhez (1965). Fontos szempont volt az is, hogy Fellini már nagyon szeretett volna még egy filmet forgatni Giulietta Masinával. A történet Júliája rádöbben arra, hogy férje megcsalja, s magányában szellemidézésre adja a fejét. Az európai kritikusoknak nem tetszett a film, felületesnek tartották, az Egyesült Államokban viszont el voltak tőle ragadtatva sziporkázó képi világa miatt. Maga Fellini azonban szintén elhibázottnak tartotta ezt a munkáját.
Federico még 1964-ben dolgozni kezdett a G. Mastrona utazása című film forgatókönyvén, melyet titokban élete fő művének szánt. 1965 végén készült el a forgatókönyvvel, s vállalkozó szellemű producert is talált a megvalósításhoz. Aztán váratlanul hosszabb időre kórházba került. Mire felgyógyult, úgy érezte, erejét meghaladja a tervezett film. Már álltak a díszletek, indult volna a forgatás Ugo Tognazzi főszereplésével, amikor Fellini bejelentette, hogy mégsem forgatja le a filmet. A példátlan döntés következményeként egy ideig nem talált újabb producert, aki hajlandó lett volna anyagilag támogatni egy újabb filmtervét. (A legenda szerint eredetileg a 8 és ½-et is le akarta mondani, de akkor meggondolta magát.)
A 60-as évek végén még tartott a szkeccsfilmek divatja. Francia producerek egy háromrészes epizódfilm elkészítését kezdeményezték Különleges történetek (1968) címmel. Mindegyik epizód egy-egy Edgar Allan Poe-novella feldolgozása lett volna. Roger Vadim és Louis Malle mellé Federico Fellinit kérték fel az egyik történet megrendezésére. A Toby Dammit főszereplője a Rómába érkező sikeres, de kiégett filmsztár, aki az alkoholtól elbódulva egy őt hívogató, labdázgató kislányról fantáziál… A csattanós történet egy olyan világot ábrázol, ahol a valódi értékek veszendőben vannak, s a művészet is elsekélyesedik. Ez a gondolat aztán egy egész estés filmben bontakozott ki, melyhez Titus Petronius Arbiter töredékesen fennmaradt műve, a Satyricon jelentette a kiindulási alapot.
[szerkesztés] Fellini-Satyricon
Fellini érdeklődését a klasszikus mű hiányzó részei keltették fel. Úgy tekintett a filmre, mint egy sci-fire, ami a jövő helyett a múltban játszódik. Alberto Grimaldi producer jóvoltából a United Artists is beszállt a készülő mű finanszírozásába. Az amerikai cég oly sokat várt Fellinitől, hogy még arra is hajlandó volt, hogy megvásárolja Gian Luigi Polidoro ugyanakkor forgatott Satyricon-filmjének amerikai jogait, s visszatartsák annak premierjét Fellini változatának bemutatójáig. A Fellini-Satyricon (1969) azonban csúnyán megbukott a velencei filmfesztiválon. Voltak azonban, akik már akkor észrevették a tivornyák, az erkölcstelenség látványos ábrázolása mögött a mondanivalót, a művész lesújtó véleményét saját koráról, melyet az antik történet segítségével közöl. Ebből a szempontból a Fellini-Satyricon az Az édes élet egyfajta folytatásának tekinthető. Érdemes megemlíteni, hogy e filmmel indult Fellini együttműködése Bernardino Zapponi forgatókönyvíróval.
[szerkesztés] Újabb remekművek
A Bohócok (1970) eredetileg tévéfilmnek készült. A leghíresebb olasz és francia clownok felvonultatása valójában csak ürügy volt Fellini számára, hogy ismét önmagáról valljon, felidézze a gyermekkor csodálatos világát. Az emlékezés a kulcsfogalom következő két alkotása, a Fellini-Róma (1972) és az Amarcord (1973) esetében is. Az előbbi egy szubjektív esszéfilm, melyben Fellini az antik és a modern Róma szembeállítása mellett saját fiatalkorát is felidézi. Bravúros, olykor meghökkentő elemekből építkezik a film. Különösen emlékezetes epizód a stáb érkezése Rómába a szakadó esőben, a megidézett varieté, a metró építése közben feltáruló ókori villa romjai, az egyházi divatbemutató vagy éppen az éjszakai motorosokat ábrázoló képsor. Az Amarcord Fellini visszaemlékezése kamaszkorára, noha ő maga ingerülten tiltakozott, ha önéletrajzinak minősítették ezt az alkotását. A különös cím az olasz „mi ricordo” (emlékezem) tájnyelvi változata. Titta, a főhős – a valóságban Fellini barátját hívták Tittának – és bolondos családjának történetén keresztül a Mester a fasizálódó Olaszországról is érzékletes, szellemes és találó képet rajzolt. A világsikert az újabb, immár negyedik Oscar-díj is bizonyította. E filmről szólván nem lehet említetlenül hagyni Nino Rota csodálatos zenéjét, mely a komponista egyik legemlékezetesebb melódiája. Hosszas előkészület előzte meg a Fellini-Casanova (1976) forgatását. Mint a cím is jelzi, Fellini nem a legendás nőcsábász és kalandor életének hiteles történetét mutatja be, hanem azt, ahogyan ő látja a karaktert. A Mester értelmezésében Casanova tragikomikus figura, mert hiába művelt és nagy tudású férfi, mégsem ezért, hanem férfiúi képességei miatt foglalkoznak vele, ahogyan az utókor is kissé igazságtalanul inkább gáláns lepedőakrobataként emlékezik rá.
[szerkesztés] Hosszú alkony
Fellini utolsó filmjei már nem érnek fel korábbi, legendás alkotásai magasságába, de természetesen ezek sem érdektelen munkák. A televízió számára forgatott Zenekari próba allegória az emberi együttélésről, felvillantva a diktatúra és az anarchia szélsőségeit. A politikusok közül meglepően sokan magukra ismertek az egyes zenészekben, ezért a RAI – botránytól tartva – elhalasztotta a premiert. Végül a Zenekari próba a mozikban volt előbb látható. A nők városa (1980) Fellini egyik álmán alapul, s eredetileg arról volt szó, hogy egy Ingmar Bergmannal közös film része lesz. A közös vállalkozás végül nem közösen valósult meg. A nők városa kapcsán problémák támadtak a finanszírozással is. Bob Guccione, a Penthouse nevű szexmagazin tulajdonosa a világméretű botrányt kavart Caligula (1979) után művészi becsvágyait egy Fellini-produkcióval kívánta kielégíteni. A szexjelenetek tekintetében azonban Fellini makacsabbnak bizonyult, mint a Caligula rendezője, Tinto Brass, s nem volt hajlandó a Guccione által javasolt angol és amerikai színészek szerződtetésére sem. Ezért a szexmágnás kiszállt a produkcióból, amelyet végül sikerült tető alá hozni, számos feszültség közepette. A bemutató után a filmet szokatlanul heves támadások érték a nők részéről, s még a női főszereplő, a lengyel Anna Prucnal is utólag tévedésnek minősítette saját szerepét. Érdekesség, hogy a nőfaló Cazzone doktor alakját Fellini jó barátjáról, Georges Simenon íróról mintázta.
Az És a hajó megy (1983) a sziporkázó ötletek újabb „fellinis” kavalkádját vonultatja fel. Ismét egy szimbolikus történetről van szó: a hajó, amely egy híres operaénekesnő hamvait szállítja, tulajdonképpen az I. világháború felé haladó emberiség metaforája. A televízió mindenhatóságáról szóló kesernyés médiakritika a Ginger és Fred (1986). Paradox módon eredetileg televíziós produkció lett volna. A film ötlete Giulietta Masinától származott, s ő választotta partnerének Mastroiannit, akivel addig csak színpadon játszott együtt. Fellini e művével szerette volna tiszteletét is kifejezni Fred Astaire és Ginger Rogers iránt. A legendás Ginger azonban sértésnek fogta fel a filmet, s kártérítési pert indított Fellini ellen. A Cinecittà fennállásának ötvenedik évfordulójára született az Interjú (1987), melyet eredetileg szintén televíziós produkciónak szántak. Végül mozifilm lett az ötletből, nosztalgikus tisztelgés a legendás filmstúdió előtt, amelyben Fellini is szívesen és gyakran dolgozott. Utolsó filmje, A Hold hangja (1990) egy kortárs szerző, Ermanno Cavazzoni A tébolyultak költeménye című regénye alapján készült. Fellini különösen szerette ezt az alkotását, éppen azért, mert nem volt kedvező a fogadtatása. A cselekmény központi karaktere egy elmegyógyintézetből kiszabadult ártalmatlan bolond: az ő szemén keresztül látjuk a világot.
1993-ban Fellini életművéért Oscar-díjat kapott. A díjat Sophia Loren adta át neki, akivel soha nem dolgozott együtt. Amikor beszéde végén Federico a feleségének is köszönetet mondott, a nézőtéren ülő Giuliettára tekintve mondanivalóját ezzel fejezte be: „Ne sírj, Giulietta!” Az Oscar-díj átvétele után nem sokkal Fellini kórházba került. Reumája is kínozta, de az igazi ok sürgős bypass-műtétje volt, melyet Svájcban végeztek el. Noha orvosai szerint hosszabb utókezelésre lett volna szüksége, a Mester szülővárosába, Riminibe utazott. Felesége Rómába ment a sürgős ügyeket elintézni, valamint saját egészségi állapota miatt az orvosát is felkeresni. Federico Riminiben, a szállodai szobában agyvérzést kapott, s nem tudott segítséget hívni. A szobalány talált rá háromnegyed órával később. Giulietta Masina néhány hónappal élte túl szeretett férjét.
[szerkesztés] Írásai
- Utazás Tullumba
- Mesterségem, a film. Gondolat, Bp. 1988.
- Én, Fellini. Magvető, Bp., 1998. (lejegyezte és a járulékos részeket írta: Charlotte Chandler)
[szerkesztés] Rendezései
- 1950 A varieté fényei (Luci del varietà), (az első "fél" film), társrendező: Alberto Lattuada
- 1951 A fehér sejk (Lo sceicco bianco)
- 1953 A bikaborjak (I vitelloni)
- 1953 Szerelem a városban (L'amore in città), (a második "fél" film) (az Egy házasságközvetítő iroda című epizód)
- 1954 Országúton (La strada, 1954)
- 1955 Szélhámosok (Il bidone)
- 1957 Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria)
- 1960 Az édes élet (La dolce vita)
- 1962 Boccaccio '70 (a harmadik "fél" film), (a Doktor Antonio megkísértése című epizód)
- 1963 8 és ½ (Otto e mezzo)
- 1965 Júlia és a szellemek (Giulietta degli spiriti)
- 1968 Különleges történetek / Rejtelmes történetek (Histoires extraordinaires), (a Toby Dammit című epizód)
- 1969 Egy rendező feljegyzései (Block-notes di un regista), (tévéfilm)
- 1969 Fellini-Satyricon
- 1970 Bohócok (I clowns)
- 1972 Fellini-Róma (Fellini-Roma)
- 1973 Amarcord
- 1976 Fellini-Casanova (Il Casanova di Federico Fellini)
- 1979 Zenekari próba (Prova d'orchestra)
- 1980 A nők városa (La citta' delle donne)
- 1983 És a hajó megy (E la nave va)
- 1986 Ginger és Fred (Ginger e Fred)
- 1987 Interjú (Intervista)
- 1990 A Hold hangja (La voce della luna)
[szerkesztés] Fontosabb díjak és jelölések
[szerkesztés] Oscar-díj
- 1947 jelölés Róma, nyílt város, legjobb forgatókönyv (megosztva Sergio Amideivel)
- 1950 jelölés Paisà, legjobb forgatókönyv (megosztva Sergio Amideivel, Alfred Hayesszel, Marcello Paglieróval és Roberto Rossellinivel))
- 1957 jelölés Országúton, legjobb forgatókönyv (megosztva Tullio Pinellivel)
- 1958 jelölés A bikaborjak, legjobb forgatókönyv (megosztva Tullio Pinellivel és Ennio Flaianóval)
- 1962 jelölés Az édes élet, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (megosztva Tullio Pinellivel, Brunello Rondival és Ennio Flaianóval)
- 1964 jelölés 8 és ½, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (megosztva Tullio Pinellivel, Brunello Rondival és Ennio Flaianóval)
- 1971 jelölés Fellini-Satyricon, legjobb rendező
- 1976 jelölés Amarcord, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (megosztva Tonino Guerrával)
- 1977 jelölés Fellini-Casanova, legjobb forgatókönyv (megosztva Bernardino Zapponival)
- 1993 Életműdíj
[szerkesztés] BAFTA-díj
- 1961 jelölés Az édes élet, legjobb külföldi film
- 1978 díj Fellini-Casanova, legjobb díszlet (megosztva Danilo Donatival)
- 1987 jelölés Ginger és Fred, legjobb külföldi film (megosztva Alberto Grimaldival)
[szerkesztés] César-díj
- 1988 jelölés Interjú, legjobb külföldi film
[szerkesztés] David di Donatello-díj
- 1974 díj Amarcord, legjobb rendező
- 1984 díj És a hajó megy, legjobb forgatókönyv (megosztva Tonino Guerrával)
- 1984 Luchino Visconti-díj
- 1986 René Clair-díj Ginger és Fred
- 1986 Róma városának aranyérme
[szerkesztés] Európa-filmdíj (Félix-díj)
- 1989 Életműdíj
[szerkesztés] Ezüst Szalag-díj
- 1954 díj A bikaborjak, legjobb rendező
- 1955 díj Országúton, legjobb rendező
- 1958 díj Cabiria éjszakái, legjobb rendező
- 1961 díj Az édes élet, legjobb forgatókönyv (megosztva Tullio Pinellivel és Ennio Flaianóval)
- 1964 díj 8 és ½, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (megosztva Tullio Pinellivel, Brunello Rondival és Ennio Flaianóval)
- 1974 díj Amarcord, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (megosztva Tonino Guerrával)
- 1980 díj A nők városa, legjobb rendező
- 1984 díj És a hajó megy, legjobb rendező (megosztva Pupi Avatival)
[szerkesztés] Cannes-i filmfesztivál
- 1957 jelölés Cabiria éjszakái, Arany Pálma
- 1957 díj Cabiria éjszakái, OCIC-díj
- 1960 díj Az édes élet, Arany Pálma
- 1972 díj Fellini-Róma, a technikai megvalósításért
- 1987 díj Interjú, a fesztivál 40. jubileuma alkalmából
[szerkesztés] Moszkvai filmfesztivál
[szerkesztés] Velencei filmfesztivál
- 1953 A bikaborjak, Arany Oroszlán-jelölés, Ezüst Oroszlán-díj
- 1954 Országúton, Arany Oroszlán-jelölés, Ezüst Oroszlán-díj
- 1955 jelölés Szélhámosok, Arany Oroszlán
- 1985 Életműdíj
[szerkesztés] Hivatkozások
- ^ [Az Imdb szerint Fellini Rómában halt meg, szívrohamban. Charlotte Chandler alapos Fellini-könyve szerint a művész agyvérzés következtében hunyt el.]
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Federico Fellini az Internet Movie Database oldalain
- Életrajz, fotók, plakátok
- One of Fellini's artworks
 |
Filmportál |
Based on work by