India művészete
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az indiai művészek még a leghétköznapibb alkotásokon is az átszellemültségre törekedtek, formába öntötték a nép képzelőerejét. A régi indiai alkotások inkább bámulatot keltenek az európai emberben, mintsem elragadtatást. Az ország művészete sohasem tudott igazán lemondani a természet istenítéséről, mert az indiai templomtornyok, az ember- és állatábrázolások, és a Buddha-képmások is mind az imádat tárgyai voltak, ahogy a fák és az állatok is.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Indus-völgyi civilizáció
India legrégibb civilizációja az Indus folyó völgyében, az i. e. 3. évezred és i. e. 2. évezred között virágzott, központja Harappa és Mohendzsodaro, ezeket a városokat téglából építették, szabályos tervek alapján. A csiszolt kőkorszak eszközei mellett már a rezet is használták. Fejlett a szobrászat, különösen pedig a pecsétnyomók, ezeken leggyakrabban bika képét faragták ki, és írásjelek is vannak rajtuk, amit még nem sikerült megfejteni. Általános volt még a matriarchátus vonása, sok anyaistennőt ábrázoltak. Az indus-völgyi művészetnek az i.e. 2. évezred közepén az árja nép vetett véget. A régebbien ott lakó dravidákat meghódították és egybeolvasztották a maguk kultúrájával, melyet szent szövegeikből, a Védákból ismerünk. Ők fejlesztették ki a brahmanizmust.
[szerkesztés] Brahmanista kultúra
A brahmanizmus (i.e. 3. század előtt) idején két nagy eposz keletkezett, a Mahábhárata és a Rámajána. A régi irodalom fejlett művészetről tudósít, de a brahmanista kultúra sokáig nem használt tartós anyagot. Fából építkeztek, fát és csontot faragtak, falapokra festettek, s így alkotásaik elpusztultak. E kor emlékei a népi agyagplasztikán kívül két kis aranylemez figura, a Föld-Anyaistennő ábrázolásai.
[szerkesztés] A Maurja-kor művészete
Asóka király idejében két új vallás is elterjedt, a buddhizmus és a dzsainizmus. India népei ekkor áttértek a kő használatára, s alkotásaik fennmaradhattak. Megindult az önálló szobrok faragása is (parkhami Jaksa szobor). Az első kőplasztikák az Asóka-oszlopok. Asóka, a nagy maurja király i. e. 272-i. e. 232 uralkodása alatt a fák szellemeivel és oroszlánokkal díszített oszlopfőket faragtak.
[szerkesztés] Falvak
Az emberek falvakban éltek, szigorú rendnek alávetett közösségekben. A falvakat fal vette körül, e körül pedig gyalogösvény húzódott. Két, derékszögben kereszteződő út négy részre osztott minden falut, elkülönítve egymástól a négy kaszt lakóhelyét. Az útkereszteződésnél egy mesterséges dombon fügefa nőtt, ennek árnyékában gyűltek össze tanácskozni a falu vénei. Az utakat négy fakapu zárta el. Az útkereszteződésnél hatalmas oszlopokat emeltek a nevezetesebb események emlékére. A szent állatokat - a tehenet, a majmot és a kígyót - szobrokban is megörökítették. A falut nemcsak azért vették körül fallal, hogy megvédje a lakosokat az ellenségtől, hanem a gonosz szellemktől is. Az útkereszteződésnél emelkedő fa a természeti erők jelképe volt. Az utak a négy égtáj felé mutattak.
[szerkesztés] Sztúpák
Sztúpákat is építettek, ezek kapuin felismerhető a fafaragás jellege. A buddhista építészet egyik legjellegzetesebb műfaja a sztúpa, vagyis sírhalom. A i.e. 2. századi szancsi sztúpa az egyik legszebb, a szintén ebből a korból való srí lankai abhadzsagibiri Dagaba sztúpa pedig a legnagyobb. A sztúpa olyan emlékmű, amely minden dolognak a földben gyökerezett ősokát képezi. A föld tiszteletére emelték, amelynek méhében, a későbbi hiedelem szerint Brahma és Buddha lakott.
A szancsi sztúpa hatalmas, gömb alakú, téglával és kővel borított domb, magassága kb. 16 méter. Egy közvetlenül rátámaszkodó lépcsős folyosó veszi körül, s nem messze ettől négy kupolás védőfal húzódik, a négy kapu a négy világtáj irányára utal. A sztúpához vezető főbejárat alatta egy magas, oroszlánok alakjaival koronázott oszlop áll.
[szerkesztés] Kapuk
A i.e. 2. században szokásba jött Barhutban, Bodh Gajában és Szancsiban a kerítések és a kapuk faragása. A szancsi kapukat az állati és emberi világból vett gazdag motívumok díszítik. Eleinte földből emelték, majd később nem égetett téglából, amelyet égetett téglával és gipsszel fedtek. Habár kőből is faragták őket, még így is megtartották a népi eredetű, három keresztgerendás fakapuk formáját. a keresztgerendákat és a pilléreket sűrűn borítják plasztikai ábrázolások. India népének képzeletvilága, bölcsessége és hagyományai jutnak kifejezésre ezekben a domborművekben, akárcsak a Pancsatantra híres népmesegyűjteményében is.
A szancsi kapukat teljesen ilyen domborművek fedik, de úgy, hogy alulról az egyes figurák még kivehetőek. A kapukat a szó szoros értelmében elborítják a faragások. Az egyes alakok úgy zsúfolódnak egymásra, mint a keleti mesék képei és alakjai. Legfelül középen a törvény szent kereke látható, a gerendák szélei szárnyas oroszlánok ülnek, mellettük és alattuk nőalakok, akik az alacsonyabb rangú szellemeket testesítik meg. A pilléreken a keretbe foglalt növényi motívumok plasztikus csendéletet alkotnak, és pávák és lovasok találhatók, valamint a Garuda madár. A három keresztgerendát domborművek díszítik: a felső gerendán elefántok borulnak le egy fügefa előtt, a középsőn egy szent fa imádása és egy törpe-nemzetség alakjai láthatók, míg a legalsó gerenda domborművei a vadászatra vonuló királyt és a remetékkel való találkozását mutatja.
A szancsi domborművekkel rokonságban áll a barhuti pillért díszítő dombormű, amely egységes képként ábrázolja az Apszarák táncát. A művész szorosan egymás mellett ülő nőalakjait úgy sorakoztatja fel a táncosnőkkel szemben, hogy egy mozdulat különböző fázisai bontakoznak ki szemünk előtt. A kapuk kiképzésében a földi élet színpompás gazdagságában elmerült életérzése fejeződik ki. E merőben ellentétes szemléletek egymás melletti megnyilvánulása jellemző Indiára, melynek közismert vallási toleranciája.
[szerkesztés] Szobrászat
A Maurja-kori szobrászat egyik kedvelt, újra meg újra megjelenő alakja a fa alatt álló nő (jaksí). A földi termékenységnek ez a jelképe később is az indiai képzőművészet szélesen elterjedt motívuma volt. Az indiai világnézet sajátos jellege kifejezése jut benne, hiszen egy olyan ősi mítoszból származik, amit később Kalidásza költ át elbűvölően Malaviká és Agnimitra című művében. A történet az asókafáról szól, amelynek törzse egy ifjú szűz érintésére számtalan csodaszép virágot terem. A növény életét a legenda közvetlen összefüggésbe hozza a női szűziességgel, tisztasággal. Az embernek a növényvilághoz fűződő kapcsolata kezdettől fogva az indiai művészet egyik alapmozdulatát alkották. Az indiaiakat nem annyira a virágok, hanem az ezekből kibontakozó, érlelődő gyümölcsök bűvölték el. Rendkívüli kifejezőerővel jelenítették meg a növényvilág termékenységét és a gyümölcsök lassú érését. Ennek megfelelően alakult át náluk a női eszménykép is. A nőt dús idomokkal, a természet teremtőerejének kifejezőjeként ábrázolták. Az irodalomban is nagy szerepett játszott ez. Dandin regényében egy ilyen nő megjelenésével kezdődik a királyfi kalandjainak története: „Kerek keblével hozzásimult és elfedte mellkasát, ahogy az őszi fellegek borítják el esős napon az égboltot. Szemében mély szenvedély fénylett, mely olyan volt, mint a sudáran magasba szökenő banánpálma csúcsán érlelődő gyümölcsök sötét csillogása.” Az indiai költészetnek ez a metaforája a barhuti domborművön öltött testet.
[szerkesztés] Barlangtemplomok
Egy másik jellegzetes indiai forma a mesterséges barlang, amelyet szintén a maurják korában készítettek először. A legrégebbi barlangtemplom az i.e. 2. században, Bhadzsa mellett létesült, még egyszerű kiképzéssel, de az i. e. 1. század elején készülteket (Karli, Naszik, Kanheri) már gazdag díszítéssel látták el.
A barlangtemplomokat csaitjáknak (tisztelet tárgya) is hívták. Ezekben a dolgok őseredetének szimbólumaként egy homályba boruló sztúpa emelkedett ki a földből, amely megtartotta eredeti formáját, de kisebb volt a korábbi sztúpáknál. A legtöbb ilyen csarnokot egyetlen sziklából faragták ki, a benne található sztúpával együtt. A sztúpa körül oszlopos folyosó húzódott, itt tartották a közös ünnepi felvonulásokat.
[szerkesztés] Gandharai művészet
A Maurjákat és a Szunga-dinasztiát (i. e. 184 – i. e. 70) északnyugaton a görög, párthus, szaka és kusán hódítás követte. A leghíresebb kusán király, Kaniska (az 1. század végén) buddhista lett, pártfogása révén Gandharában sok sztúpa és kolostor létesült. Ezek kialakításában erőteljesen érvényesült a nyugat-ázsiai hellenizmus stílusa.
A gandharai művészet fontos lépése volt az, hogy először ábrázolja Buddhát, akit eddig csak jelképeztek. A legelső buddhista szobrászok csak Buddha földi életéből vett jeleneteket ábrázoltak. A Buddha-ábrázolások két típusa ismert: az egyik bő köpenyben álló, két kezét áldóan kinyújtó, tanait ünnepélyesen kinyilatkoztató mestert jeleníti meg, ez a szobrászati stílus Nagy Sándor hódításai révén jutott el az országba. A másik típus a keresztbetett lábakkal ülő Buddha, ez az ábrázolás tiszta indiai eredetű.
Az gandharai Buddha-szobrok egész felépítésükben különböznek a brahmanista plasztikától. Többnyire szigorú szimmetria jellemzik őket. Az alak egy háromszögbe foglalható, szabályos geometrikus alkotás. Hátoldalához olykor hatalmas glória csatlakozik, mely eredetileg csak a fej és a kisugárzó emberi erők hangsúlyozását szolgálja. A buddhista-művészetben később viszont geometrikus díszítőelemmé lett, amely a szobrot csak még merevebbé teszi. Ruhátlan Buddha-alakokat is készítettek, ezek még kevésbé testszerűek, mint a felöltözetetett figurák.
Az 1. században rengeteg Buddhafej-ábrázolás jött lére. Először ezek a Buddha-fejek hidegen, tartózkodóan, kifejezéstelenül hatnak. India festészete című művében Dzsavaharlal Nehru megjegyzi, mennyire csalóka ez a benyomás: „Az ismételt szemléletnél azonban olyan szenvedélyességet és kedélybeli mozgalmasságot fedezhetünk fel a csendes, mozdulatlan arcvonások között, amelyek idegenek számunkra, és hatalmasabbak, mint azok a szenvedélyek és indulatok, amelyeket ismerünk. Bár a szeme lecsukódik, mégis a szellem ereje sugárzik belőle, és a testet erő járja át.”
Mathura templomvárosa, mely már előbb a kőfaragás központja lett, megfogalmazta a Buddha-ábrázolás végleges típusát. Gandharával és Mathurával egyidejűleg virágzott az 1. és 3. század között az Andhra Birodalom területén, Dél-Indiában kibontakozott déli stílus. Ez az ábrázolásmód mozgalmasságával és kifejezőerejével a fejlődés újabb fokozatát jelentette.
[szerkesztés] A Gupta-kor művészete
A Gupta-dinasztia (320-600) ismét nagy birodalmat épített ki, és uralkodóinak támogatásával India művészete elérte klasszikus korát. Virágzott a költészet, az irodalom is. Az indiai költők számára azonban, akik a társadalom legfelső, szűk körében éltek, a buddhizmus is idegen maradt, akárcsak a régi brahmanista kultuszok. A fejedelmi udvarok környezetében olyan művészet alakult ki, amely ellentétes volt a nép körében virágzó művészeti irányzatokkal.
A korszak falfestményei az i.e. 1-8. század között készültek. Ezek közül a buddhista freskók közül a Adzsanta-barlangbeliek az ókori civilizációk legszebb műemlékei közé tartoznak. A legenda szerint Buddha különböző újjászületései során átélte az emberi lét valamennyi állapotát. Ennek megfelelően Buddhának a sziklatemplom falain megjelenő élettörténete egy olyan részletesen kidolgozott hőskölteményt ábrázol, amelyben az 1. évezred derekán virágzó indiai élet jelenségei tükröződnek. A festmények vallási célokra készültek, gyakran erotikus tartalommal. Termek egész sora tárja elénk Buddha életének epizódjait. A minden falfelületet betöltő színes freskók egyben történelmi dokumentumok is. Pazar felvonulások csakúgy láthatók itt, mint gabonát őrlő vagy táncoló nők, de találunk itt harci jeleneteket, vadászatot, láthatjuk a fejedelmet, amint kíséretével ünnepélyes menetben vonul elefántháton, a követek fogadását, a hercegnő sétáját stb. Látunk itt intim házi jeleneteket is: például félig meztelen, faláncokkal és más ékszerekkel teleagatott szépséget, amint két napbarnított szolgálója között öltözködik. Bepillantva valamelyik házba szerelmespárt látunk fekhelyükön. Tökéletes az állatok, a viaskodó bikák, elefántok, antilopok és szarvasok ábrázolása is. Mintha csak szemünk előtt zajlanának a mindennapi élet jelenetei.
Az építészetben a barlangtemplomok mellett ekkor kezdődik a monolit (egyetlen sziklából kifaragott) alkotások kora. A 4. századtól a fő építészeti ágat az így épült templomok képviselik, amelyek az indiai építészet legfontosabb alkotásai közé tartoznak. A fejlődés különösen Aiholéban és Ellorában figyelhető meg.
Az indiai buddhista művészet ebben a korban Délkelet-Ázsia és a Távol-Kelet számos országába eljutott és mindenütt nagy hatást gyakorolt a művészet fejlődésére. Ugyancsak az indiai buddhizmus hatására alakult ki Nepál és Tibet jellegzetes lámaista művészete.
[szerkesztés] A hindu művészet kialakulása
A Gupta Birodalom felbomlását követően a hinduizmus fokozatosan visszaszorította a buddhizmust. A brahmanizmus megreformálásából születő hindu vallás az 5. századtól alakult ki. Az új vallás sok vonásában érződött a buddhizmus befolyása. Habár a hinduk a Védák régi írásaira támaszkodtak, nem tagadhatták meg Buddha felvételét az indiai istenek közé.
A vallási átalakulás hatással volt az egész művészetre. Kialakult a tipikus hindu templom szerkezete, a templomfalakat sűrűn borító domborművek művészete és a kifinomult hindu szobrászat. Az ekkoriban kialakuló hindu művészet megalapozta az egész utána következő művészetet. Messze elterjedt az országban és a határokon túl is, számos iskolában, irányzatban és művészi központ kiformálódásában jutott kifejezésre. Indiában különbséget tesznek a déli és az északi, szigorúbb hindu művészeti stílus között. A világi építészetben ekkor épültek a radzsput királyok várai és győzelmi oszlopai.
[szerkesztés] A hindu templom
A korszakban tovább folyt a hatalmas monolit templomok építése, amelyeknek Ellora, a dél-indiai Mahabalipuram (Mamallapuram), Bhuvanésvara és Khadzsuráho templomegyüttese a fő képviselői. A jellegzetes hindu templom három részből áll: a szentélyből (garbhagirha), előcsarnokból (mandapam), és e kettőt összekötő térből (antarala). Ezeket a templomrészeket a gopuram nevű kaputornyok választják el egymástól, tágas csarnokokkal és medencékkel. A szentély fölé a torony emelkedik, amit sikharának hívnak. A három fő templomtípus: a negara (városi), kúp alakú tornyokkal, a dravida típus, gúla formájú tornyokkal, valamint a kettőt egybeolvasztó dél-indiai típus.
A hatalmas tornyok szerepében és a templomok egész szerkezetében egy ősi világszemlélet jut kifejezésre. A főtornyot gyakran kisebb tornyok veszik körül. A templomokon sokszor az egymással semmilyen módon össze nem függő épületrészek szembeállításával vagy a főtoronyhoz tapadó, mellette szinte eltörpülő kis tornyocskákkal (Bhuvanésvara), máskor pedig erkélyek sorával találkozunk, amelyek az épülethez kapcsolódnak (Khadzsuráho). Közelről szemlélve a templomot, egyáltalán nem úgy hat, mintha egyetlen tömbből faragták volna ki. Az alsó részét számos párkány gazdag tagoltsága jellemzi. Ebből a korból származó templomoknál az alaptól a felső lezárásig egymásra épülő részek megkomponálásában bizonyos következetesség érvényesül. Minden résznek megvan a maga rendeltetése. A vízszintes tagolás (jangha) azonban olyan gazdag és finom, hogy maga az épülettömb tagolatlan marad, és csak csíkozottnak látszik.
Ezek a jegyek együttesen határozzák meg a hindu templom jellegét. Óriási méreteivel és a szemünkkel alig áttekinthető részletek tömegével e templomok egész felépítése a hinduk gondolkodásmódját és mesebeli mítoszvilágát idézi. Buddha fenséges, elmélkedő alakja mindinkább háttérbe szorul a nép képzeletének szüleményei mellett, még a mester életéből vett jelenetek ábrázolásában is.
[szerkesztés] Domborművek
Ellorában eleinte buddhista barlangtemplomokat vájtak ki, majd ezekhez később hindu csarnokok csatlakoztak. A 7-8. században a Rastrakuta-dinasztia ugyanitt létrehozza a Kailaszanátha-templomot. Sokak szerint ez India egyik legszebb építészeti remeke. Valóban egyedülálló monolit építmény ez a három részre tagolódó alkotás, amely egyesíti magában a plasztikailag mesterien kidolgozott részleteket, a lenyűgöző természetet és a belőle kinövő művészetet. A templom egyik monumentális domborműve a kozmoszt jelképezi. Fent a harcias Siva isten trónol hitvesével, kis istenek és démonok táncoló köre közepette. A fekhelyet őrök védik. Alulról, a fekete mélységből az egyik démon, Rávana próbál feltörni, hogy elpusztítsa Kaliásza hegyét, ahol az istenek laknak. Egy sötét barlangból sokfejű és sokkarú sötét lény bukkan elő, az emberfeletti erők eleven megtestesülése.
A Rastrakuták műve volt a 8. században Mumbai (Bombay) melletti szigeten Sivának szentelt sziklatemplom is, a domborművek között Mahadeva (Siva) háromarcú, nagyméretű ábrázolásával amely India művészetének jelentős alkotása.
Mahapalipuramban, Csennai (Madras) közelében látható a Hét Pagoda nevű sziklatemplomcsoport és egy 28 méter hosszú szikla-dombormű, az úgynevezett Gangá-relief, amely a hindu mitológia egyik leghíresebb korai ábrázolása.
A hindu művészet szilárd mitológiai alapon áll. Az indiai mitológiát gazdagon díszítette a népi képzelőerő és oly ősi művekben került feldolgozásra, mint a Mahábhárata és a Rámajána. Ez a mitológia számos elképzelt istenen alapult, akik közül Brahmá, Visnu és Siva volt a legfontosabb. Az emberek iránt jóindulatú Visnu leszállt a földre (avatár) és mindig más-más alakokat öltött, hol egy hal, hol egy teknősbéka, hol pedig Buddha képében jelent meg az emberek között. Siva a pusztulást hozta magával az emberek közé, ő volt minden szerencsétlenség forrása, de ugyanakkor áldást is hozott a világra, mert ő készítette elő az új formák születését, így a természet nemzőerejének jelképe volt. Az indiai pantheon mindig alakult, az istenek szüntelenül változtatták alakjukat, és a folytonos harc, cselekvés és átalakulás jellemezte őket.
A hindu művészet buja, olykor iszonyatos fantasztikuma különbözött a Védák ősi költészetének egyszerűségétől. A hindu művészet azért kelt néha visszataszító érzéseket, mert az eredeti természetszemlélet itt túlzással jelentkezik, a legendák hosszúk és mesterkéltek. A természeti erők, amelyek a Védák keletkezésekor homályosabban, de harmonikus ősi egységként éltek az emberekben, most olyan világosan kidolgozott, változatos plasztikai formákban öltöttek testet, amelyek egy lényegesen fejlettebb kor szelleméről tanúskodnak. Kőbe faragott alakjuk azért hat olyan furcsán, mert a koncepció fantasztikuma itt a részletek precíz kidolgozásával párosul.
A hindu művészet legszebb alkotásai azok, amelyek a természetet, főképp az állat- és növényvilág formáit jelenítik meg. Az állatoknak az ősi indiai mondákban óriási jelentőségük volt. Az indiaiak nem a természet utánzásának vagy átalakításának tekintették a művészetet, hanem a folytatásának.
Ennek a felfogásnak megfelelően a mahabalipurami dombormű cselekménye a szabadban játszódik, a kompozíciónak nincs kerete, az ablakok a valóságos térben helyezkednek el. Valamennyit egyetlen hatalmas sziklából faragták ki, és ugyanígy a folyamágyat is, melyben az ár hömpölyög. E vízzuhatag körül gyűlt össze a föld minden lakója, ember és állat egyaránt. Óriási elefántok láthatók itt, oroszlánok, egy púposhátú zebu, kecses zergék, jávorszarvasok, madarak és sok-sok ember, köztük egy templom tövében ülő jógi is. Az állatok a folyóhoz vonulnak, hogy igyanak, az emberek pedig a rituális mosakodások elvégzése miatt zarándokolnak a vízhez.
A Gangá-relief kompozíciója zárt, és az egészet az ember és az állat összetartozásának olyan átérzése tölt meg, amely az európai művészetben teljesen ismeretlen volt. Az álló indiai állatképmásokat, melyek többnyire bikákat vagy elefántokat ábrázolnak, kis udvarokban vagy a templomok bejáratánál helyezték el, mintha véletlenül tévedtek volna a szent hely falai közé, és itt megálltak volna, hogy békében legelészhessenek. A szigorú rend a dél-indiai művészek számára teljesen idegen volt. Ezekben az állatábrázolásokban csak kevéssé mutatkozik meg az észak-indiai hinduizmus művészete.
[szerkesztés] Hindu szobrászat
A szobrászatban a gandharai művészet nagy korszaka után új, jellemzően indiai stílus fejlődik ki. A 6. és 7. században a világ művészetében nagyon kevés olyan ruhátlan alakot faragtak kőbe, mint amilyenek ekkoriban készültek India-szerte. Találunk itt olyan férfiképmásokat, amelyek világos, nyugodt formáikkal, lágy arcukkal és mosolyukkal az ókori görög szobrászat küroszaira emlékeztetnek. A női szoboralakok megtartják telt formáikat, de ezeket is a korábbinál nyugodtabb ritmus és világos formaképzés jellemzi. A testek lágyabb megmintázásúak. Érzékiséget sugároznak azok az apszarák is, a világos színű, felhőkből előbukkanó, felsőtestüket felfedő mitikus nőalakok, amelyek a srí lankai Szigiradzsa szikláit díszítik.
Az ércszobrászat ebben a korban tökéletesen fejlődik, főleg kis méretű szobrok jönnek létre. Híresek a dél-indiai bronzok, ezek között is Nataraja ( táncoló Siva) ábrázolások, melyek típusa a 18. századig fennmaradt. Az elephantai táncoló Siva egy fülkében helyezkedik el. Táncának ritmusa és a félhomály, melyből az alakja előbukkan indokolják a mozgást szimbolizáló számos karját. Egy másik Siva-szobor fejéhez még egyet illesztettek, ami az isten sokoldalú jellemére utal. A táncoló Sivát ábrázoló bronzszobrok karjait mindig igen gondosan kidolgozták.
[szerkesztés] Dzsainista építészet
Az építészetben a 11. századtól a felszíni díszítés ornamentikává alakult. Ez különösen a dzsainista templomokon érvényesül, pl. az Abu-hegyen, ahol a fehér márványt csipkeszerű finomságű díszítményekké faragták ki. Fontos dzsainista műemlék még Gommatesvara 23 m magas, 10. századi monolit szobra Belgolában, és Satrudzsaja, egy hegyi szent város, 860 templommal (11-14. század).
[szerkesztés] Mogul-korszak
A muzulmán uralom új korszakot vezetett be, a mecsetek, paloták, várak építéséhez indiai mestereket alkalmaztak, akik ősi elemeket vittek bele az iszlám alkotásba. A mogul korban kialakult egy jellegzetes indiai-muzulmán stílus, ami Dzsehan sah uralkodása alatt (1628-1658) érte el a tetőfokát. Delhiben megépítették a Vörös Várat, valamint fehér márványból a Nagymecsetet és a Tádzs Mahal síremléket. A kor jellemvonása a fehér márványfelületek díszítése színes kőberakásokkal.
Dél-Indiát alig érte muzulmán hódítás. Itt tovább élt a hagyományos hindu művészet, és a nagy templomok építése sem szakadt meg. Tirumala Nadzsak király madurai palotája (17. század eleje) azonban muzulmán, sőt portugál stílusban épült.
A festészetnek kevés emléke maradt fenn, északon a kéziratokat minatúrákkal díszítették, délen a templomok falára festettek. A 15. században a dzsainista Kalpa-Szutrákat (vallásos műveket) látták el miniatúrákkal. Bengáliában költői műveket illusztráltak. Kialakult a Mogul-iskola festészete is, és idegen eredete ellenére indiai stílust eredményezett. Művei a miniatúrák, új vonása az, hogy az arcképfestést meghonosította Indiában. A 16. századtól kezdve a hindu festészet is fellendült, északon létrejött a Radzsput-iskola, melyben a régi hagyományok éltek tovább.
[szerkesztés] A 19. és 20. század
Ebben az időben Radzsa Ravi Varma (1848-1906) nyugati, naturalisztikus stílusban festett. A 20. század elején Ernest Binfield Havel rámutatott a nyugati hatás kártékonyságára, és szerinte az indiai művészetnek újjá kell születni. A hatására megindult mozgalomnak Rabindranath Tagore (1871-1951) állt az élére, aki megalapította a bengáli iskolát. A legújabb festőnemzedék különböző irányok felé fordul, sokan a régi művészetben, mások a modernben keresik a fejlődést.
[szerkesztés] Lásd még
Based on work by