Wigner Jenő

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.
Az ezen a lapon látható jelölés 2006 júniusából származik.

Wigner Jenő és Alvin Weinberg

Wigner Pál Jenő (Budapest, 1902. november 17. – Princeton, New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar-amerikai fizikus.

Képe az angol wikin

1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.” [1]

Egyike volt azon 1920-as évekbeli fizikusoknak, akik újjáteremtették a fizika tudományát. A generáció legelső fizikusai – Werner Heisenberg, Erwin Schrödinger, és Paul Dirac, hogy csak hármat említsünk közülük – alkották meg a kvantummechanikát. A kvantummechanika egy kápráztató új világ volt, amely egy csomó új alapvető fizikai kérdést vetett fel. Többen követték őket, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolják, és újakat tegyenek fel, gyakran még összetettebbeket.

Wigner vettette fel a 20. századi fizika legmélyebb kérdéseinek némelyikét illetőleg ő is adott rá valaszt, ezáltal többek között bevezetve a kvantummechanikába a szimmetriák elméletét. Az 1930-as évek végén kutatásait kiterjesztette az atommagokra is.

1939 és 1945 között ez a generáció segített a világ újraformálásában. Ezúttal egy sokkal közismertebb világét: a hadseregét, az emberekét, az ideológiákét. Először azzal, hogy megmutatták, hogy az atombomba megépíthető, majd az érveléssel, hogy meg kell építeni az Egyesült Államokban, végül a bomba megépítésével.

Egyike volt a századfordulós Budapest híres zsidó-magyar tudósainak, akik közé Erdős Pál, Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó is tartozott, utóbbi vált talán legközelebbi felnőttkori barátjává. Neumann iskolatársa és tanácsadója is volt, róla később így írt: „a legokosabb ember, akit ismertem a földön.”

Tartalomjegyzék

1 Életrajz
2 Személyisége
3 Lásd még
4 Külső hivatkozások
- 4.1 Videó és hanganyag

[szerkesztés] Életrajz

Budapesten született az akkori Osztrák–Magyar Monarchiában.

1902-ben még nem ismerték a relativitáselméletet és a kvantummechanikát. A legjobb tudósok is a fizikát egy majdnem befejezett tudománynak gondolták, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek, és amelyben már csak pár apró részletet kell jobban kidolgozni.

11 évesen tuberkulózisa volt, és hat hetet az osztrák hegyekben kellett töltenie anyjával egy szanatóriumban. Amúgy a gyermekkora többnyire boldog volt. A szülei harmonikus házasságban éltek, és nagyon szerette a lánytestvéreit. Sokat szeretett sétálni kiskorában.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz Lászlótól, az odaadó tudóstól és tanártól tanulhatott matematikát, aki Neumannt is tanította. Fizikából a neves tanár, Mikola Sándor tanította. Miután elvégezte a gimnáziumot, 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait. (Ma Berlini Műszaki Egyetem.)

Lényegesebb, hogy a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetéseit is látogatta, melyeken résztvettek olyan nagy tudósok, mint Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Nernst, Wolfgang Pauli és – nem utolsósorban – Albert Einstein.

Szilárd Leóval is találkozott a kollokviumokon. Szilárd szinte azonnal az egyik legjobb barátjává lett, bár személye mindvégig rejtély maradt számára.

A harmadik élménye Berlinben döntő fontosságú volt. A Kaiser Wilhelm Institute-ban dolgozott, és ott találkozott Polányi Mihállyal, aki Rátz László után a legfontosabb tanára volt.

1925-ben visszatért Magyarországra, édesapja mellett dolgozott az újpesti bőrgyárban mérnökként, de végül visszatért Németországba, nem tudott ellenállni a berlini Kristálytani Kutatóintézet hívásának.

A késő 1920-as években mélyen beleásta magát a Heisenberg, Schrödinger és Dirac által fémjelzett kvantummechanikába Einstein helytelenítése dacára. Göttingenben a nagy matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje. Ez nagy kiábrándulás volt számára, mert Hilbert nem volt már szellemileg aktív. Rengeteg időt töltött a könyvtárban, és a fizikának szentelte magát.

1929-re publikációival széles körben felhívta magára a fizikusvilág figyelmét. 1931-ben adta ki Csoportelmélet módszer a kvantummechanikában című művét.

1930-ban az amerikai Princeton Egyetem felvette Neumannal együtt felvete tanárai közé. Amikor Hitler hatalomra jutott Németországban 1933-ban, habár biztonságos helyet találtak Princeton-ban, (New Jersey-ben), mégis még fél évet Európában töltöttek utazással, tanulással, tanítással. Nála békésebb és szerényebb embert nem nagyon találhatunk, mégis mélyen sértette Hitler, és látta, hogy a vezér milyen veszélyes. Később, amikor többen megköszönték, hogy olyan jó ítélőképessége volt, mindig tiltakozott, mondván, nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy felismerje Hitler gonoszságát és veszélyességét; ahhoz kellett inkább speciális érzékenység, hogy valaki ne lássa.

Princetonban 1934-ben bemutatta húgát, Margitot a fizikus Paul Diracnak. Margit és Dirac öszeházasodott, kettejük barátsága pedig elmélyült. Eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is, aki Princetonba jött, az Institute for Advanced Study-ra.

A késő 1930-as években kiterjesztette kutatásait az atommagokra. Kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommagreakciókra. Ragyogó elméleti szakember (lásd például Wigner–Eckart elmélet), és ragyogó kísérleti szakember is volt, ezenkívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is.

1936-ban Princeton nem alkalmazta tovább, emiatt a Wisconsini Egyetemre ment. Ott találkozott első feleségével, egy bájos fizikushallgatóval, Amelia Frankkel. De Frank 1937-ben meghalt, és bánatában el akarta hagyni Madisont. Princeton szeretett volna egy kitűnő fiatal fizikust, és sokan őt ajánlották. Ezért visszahívták és ő elfogadta, így ismét Princetonba került 1938-ban.

Bár meggyőződéses politikai amatőrnek tartotta magát, 1939-ben és 1940-ben nagy szerepe volt a Manhattan-projekt melletti agitációban, ami az atombomba megépítetéséhez vezetett Hitler megfékezése érdekében. Azonban nagyon letörte az, amikor látta, hogy Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombát. Ugyanakkor védelmezője maradt az amerikai hadseregnek, mint választott hazájának hű polgára és továbbra is úgy gondolta, hogy az atombombára szükség volt.

1946-ban elfogadta a Clinton Laboratory (most Oak Ridge Nemzeti Laboratórium, Tennessee) kutatási és fejlesztési igazgatói állását. Mivel nem volt hivatalnok típus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princeton Egyetemre.

Az 1950-es években elkeserítette Enrico Fermi, Einstein és Neumann halála. 1954-ben nyugtalanította egy hírhedt ügy, amikor Eisenhower elnök visszavonta a hidrogénbomba kifejlesztését ellenző J. Robert Oppenheimer nemzetbiztonsági engedélyét (arra, hogy a kormányhivataloknak dolgozhasson). Oppenheimer ellen az egyik fő tanú egyik régi barátja, Teller Ede volt.

1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, betekintést nyújtott a matematika hatalmába legismertebb, nem fizikai tárgyú tanulmányában, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences” (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban, online változatban is olvasható), melyben amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, és hogy a szerencsés egybeesés, hogy a matematika és a fizika olyan jól kiegészítik egymást, ésszerűtlennek, megmagyarázhatatlannak tűnik.

1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat. Elismerte, hogy sohasem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, majd ezt fűzte hozzá: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat.”

1995-ben Princetonban halt meg.

[szerkesztés] Személyisége

Híres volt finomságáról és körülményes udvariasságáról másokkal szemben.

Egyszer fiatalemberként a füvön feküdt egy városi uszodában Göttingenben, a német csillagász Heckmannal. Heckman látta, hogy a hangyák felmásztak jobb lábára és megcsípték. Heckman megkérdezte tőle, hogy miért nem öli meg a hangyákat. „Mert nem tudom, melyik volt” – válaszolta.

Egy alkalommal előadásának végén a hallgatóság egyik tagja jelentkezett, hogy feltegyen egy kérdést. Miután meghallgatta, majd ezt válaszolta: „A nevem Mr. Wigner”. A kérdező meglepetten, de elismételte a kérdését. Ugyanazt a választ kapta: „A nevem Mr. Wigner”. Végül a patthelyzetet sikerült valakinek feloldania azzal hogy rámutatott, milyen zavarban is volt mivel nem tudta a hallgató nevét. Túl udvarias volt ahhoz, hogy megkérdezze, így bemutatkozott annak a reményében, hogy megtudhatja.

Formális és kötetlen tudományos találkozókon, amikor valaki előhozakodott valamivel, gyakran megállította egyszerűen azzal: „Nem értem!”. Sose volt elbizakodott, sose félt, hogy bolondnak nézik.

Tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon.

1992-ben, kilencvenévesen, közzétette emlékiratait, „The Recollections of Eugene P. Wigner” címmel. Három évvel később Princetonban érte a halál.

Élete végéhez közeledve gondolkodásmódja filozófikusabbá vált. Memoárjában ezt írja: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme, egy olyan alapvető rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.”