James Monroe

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

**James Monroe**
az Egyesült Államok 5. elnöke

Hivatali idő
1817. március 4. – 1825. március 4.
Alelnök(ök)	Daniel D. Tompkins
Előd	James Madison
Utód	John Quincy Adams
Született	1758. április 28. Westmoreland County, Virginia
Elhunyt	1831. július 4. New York City
Politikai párt	Demokrata-Republikánus
Házastárs	Elizabeth Kortright Monroe
Aláírás
Második hivatali idő
1811. április 2. – 1814. szeptember 30. 1815. február 28. – 1817. március 3.
Előd	Robert Smith
Utód	John Quincy Adams

James Monroe (1758. április 28. – 1831. július 4.) az Amerikai Egyesült Államok 5. elnöke, az Alapító Atyák és a „virginiai dinasztia” utolsó tagja volt. Két cikluson át töltötte be elnöki hivatalát, 1817-től 1825-ig. Ellentétben elődeivel nem volt önálló politikai gondolkodó, de kitűnő ítélőképességgel rendelkezett. Tisztelet övezte hosszas diplomáciai, kormányzati és katonai tevékenységéért.

Tartalomjegyzék

1 Ifjúkora
2 Politikai karrierje (1782-1817)
3 Elnöki évei (1817-1825)
4 Monroe élete az elnöki hivatal után (1825-1831)
5 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Ifjúkora

James Monroe is ültetvényes családban született 1758. április 28-án a Virginia állambeli Colonial Beach közelében. Rokonai apai ágon skótok, anyai ágon walesiek voltak. Fiatalon elárvult, nagybátyja nevelte, majd a függetlenségi háború kitörésekor félbeszakította tanulmányait a College of William and Mary-n, és csatlakozott George Washington hadseregéhez. Szoros baráti viszony fűzte Thomas Jeffersonhoz, aki mellett elsajátította a republikánus nézeteket.

[szerkesztés] Politikai karrierje (1782-1817)

1782-ben tagja lett Virginia képviselőházának, majd a Kontinentális Kongresszusnak. 1790-től négy évig szenátor lett, majd Washington elnök Párizsba, Jefferson elnök Londonbe küldte nagykövetnek. Részt vett a Louisiana megvásárlását előkészítő tárgyalásokon. Madison elnöksége alatt államtitkár (külügyminiszter), majd hadügyminiszter lett. Rengetegett dolgozott, időnként hivatalában aludt és az angolokkal kötött béke után fél évre elvonult pihenni. Fáradhatatlan munkásságának köszönhetően Madison benne látta utódját.

[szerkesztés] Elnöki évei (1817-1825)

Egy kampány nélküli választást követően lett az Egyesült Államok elnöke, legyőzve federalista ellenjelöltjét. A háború utáni gazdasági fellendülés idején lett elnök, amikor felbomlott a Federalista Párt és gyakorlatilag egypártrendszer alakult ki. Egy korabeli újságíró „a jó érzések korának” nevezte elnöki időszakát. Felgyorsult az Unió nyugati terjeszkedése, s Monroe elnöksége alatt több állam csatlakozott, mint a megelőző 20 év során: Mississippi, Illinois, Alabama, Maine és Missouri.

Külpolitikájának eredményeként 1818-ban a britekkel demilitarizálták a Nagy-tavak vidékét. Ugyanebben az évben a 49. szélesség mentén kijelölték a kanadai-amerikai határt a Nagy-tavak és a Sziklás-hegység között. Vételi ajánlatott tett Floridára a spanyoloknak és nagykövetségeket létesített öt, újonnan függetlenné vált latin-amerikai országban.

1819-ben gazdasági válság következett be, amikor több nyersanyag ára zuhanni kezdett. A földspekulációt törvényekkel gátolták. Egyre nőtt a költségvetési deficit, ennek ellenére mindenki bizos volt benne, hogy az elnököt újraválasztják. A legenda szerint csak azért szavazott az egyik elektor ellene, hogy George Washington maradjon az USA egyetlen egyhangúlag megválasztott elnöke.

Második elnöki ciklusa éles politikai vitával kezdődött. Missouri állam rabszolgatartó államként kérte felvételét az Unióba, de az északkeleti államok megpróbálták előírni számára a rabszolgaság fokozatos felszámolását. Ezzel viszont a déliek szerint felborult volna az egyensúly a Szenátusban, ahol 11 rabszolgatartó és 11 „szabad” államnak volt képviselete. Végül megegyeztek, hogy Missouri rabszolgatartó államként, Maine pedig „szabad” államként csatlakozik az Egyesült Államokhoz; a rabszolgaságot pedig tiltják Missouri déli határától északra. Monroe nem avatkozott be közvetlenül a vitába, de jelezte, hogy ha a Kongresszus eltiltja Missouriban a rabszolgatartást, ő meg fogja vétózni az intézkedést. Megalapították az Amerikai Gyarmatosító Társaságot és 1821-ben segített egy olyan terület megszerzésében Afrikában, ahová az amerikai feketék kivándorolhattak. Ezért nevezték el egy évvel később a területet Libériának és későbbi fővárosát Monroviának.

Mexikó függetlenné válásával attól tartottak, hogy az európai nagyhatalmak a gyarmatait elvesztítő Spanyolország segítségére sietnek. John Quincy Adams államtitkár-külügyminiszter aggódott Oroszország alaszkai terjeszkedése miatt is, ezért meggyőzte Monroe-t, hogy nyíltan mondják ki: „az amerikai kontinenseket ezután nem tekintik európai hatalmak által gyarmatosítható területnek”, s mivel az európai államok politikai rendszere eltérő, „ezért békénk és biztonságunk szempontjából veszélyesnek tartjuk politikai rendszerünknek erre a félgömbre történő kiterjesztését”. Ez később Monroe-elv néven vált ismertté és 1823. december 2-án tették közzé. A Monroe-elv közvetlen hatása csekény volt, s egy nemzedékre meg is feledkeztek róla, és csak 1845-ben nyilvánították az amerikai külpolitika alaptézisévé. Spanyolországot sokkal inkább a brit flottával támogatott brit diplomácia tartotta vissza a latin-amerikai fellépéstől, mint a Monroe-elv.

Elnökségének utolsó két évében megerősödtek a kormányt bíráló hangok, hogy a hatalomra törekvő politikusok így próbáljanak előnyre szert tenni riválisaikkal szemben. Monroe olyannyira elhanyagolta magánügyeit, hogy el kellett adnia egyik birtokát.

[szerkesztés] Monroe élete az elnöki hivatal után (1825-1831)

Visszavonulása után megpróbálta a vidéki, ültetvényes úriemberek életét élni, de adósságai és feleségének elvesztése megkeserítette öregségét. Utolsó birtokát is el kellett adnia és lányához költözött New York-ba. Itt halt meg, generációja „hagyományainak” megfelelően a függetlenség évfordulójának napján, 1831. július 4-én.