Phaedrus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Gaius Iulius Phaedrus (Pydna?, Kr. e. 15 körül – ?, Kr. u. 55 körül), Római meseköltő.

Életét csak költeményeiből ismerjük. Thraciából gyermekkorában került rabszolgaként Rómába, Augustus szabadította fel. Az első könyvek közzététele után meséinek aktualitásokra vonatkozó célzásai miatt vetélytársai és irigyei feljelentették Lucius Aelius Seianusnál, Tiberius kegyencénél. Eljárás indult ellene, és csak Seianus bukása után folytathatta írói tevékenységét.

A kéziratokban „Fabulae Aesopiae" (Aiszóposzi mesék) címen hagyományozott műve eredetileg legalább 150 mesét tartalmazott 5 könyvben. Ebből 94 maradt fenn, és a később összeállított „Appendix Perottina" című gyűjteményben további 30 darabot találhatunk. Egyes meséi prózai átdolgozásban maradtak ránk. Az 1-2. könyv Kr. u. 31 előtt, a 3. Kr. u. 37-40 között, a 4. a negyvenes években, az 5. már késő öregkorában jelent meg.

Költeményeinek jó része az aiszóposzi állatmesék verses átdolgozása, de találhatóak köztük önálló mesék, történeti és egykorú anekdoták, a mindennapi életből vett történetek és polemikus költemények is. A mesék fő forrása Démétriosz Phaléreusz elveszett prózai gyűjteménye lehetett. A római költészetben Phaedrust megelőzően csak alkalmilag lehet mesékkel találkozni (Ennius, Lucilius, Horatius), a prózai mesegyűjtemények pedig csak a szónokok és a filozófusok példatáraiul szolgáltak. Versbe foglalásukkal elsőként szerzett a műfajnak irodalmi rangot. Az ókorban mindennek ellenére -talán származása miatt- igen kevés elismerést szerzett. Martialis kivételével egyetlen első századi szerző sem említi, ő is csak egy kevéssé hízelgő jelző kíséretében. Meséi eredeti formájukban csak a XVI. századtól váltak közkedveltté. Hatással volt Jean de La Fontainere és a magyar Fáy Andrásra is.