Az ember tragédiája
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az ember tragédiája a magyar irodalom és drámaírás kiemelkedő műve, Madách Imre legismertebb alkotása. Az 1860-ban megjelent mű sokakat felzaklató kérdései azóta is életben tartják a költeményt, számos kortárs feldolgozása létezik a darabnak.
A születésétől eltelt majdnem százötven évben a Tragédia egyfajta szimbólumává vált a magyar drámaírásnak, talán a legtöbbször színpadra állított költemény Magyarországon. Az először itt elhangzó „Megy-é előbbre majdan fajzatom”, valamint a „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!” mondatok legismertebb irodalmi idézeteink közé tartoznak.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Műfaji kérdések
További információ: drámai költemény, kétszintes dráma
A Tragédia a Kiegyezés évtizedének irodalmára jellemző nemzeti témán felülemelkedő, főszereplőként az emberiséget szerepeltető filozófiai alkotás: emberiségköltemény. Műfaja drámai költemény, közvetlen műfaji előzménye Goethe Faust-ja.
Bár a Tragédia gondolatvilága egyike a legsokoldalúbbaknak a magyar irodalomban, a benne hallott eszmefuttatások mégsem saját szépségük miatt fontosak, hiszen Madách műve is csak a már sokszor megírtakat öltözteti új formába (Nem adhatok mást, csak mi lényegem, Nem az idő halad, mi változunk, Milliók egy miatt, Ábrándozni van még tárgy elég stb.), inkább eszközök a szerző kezében a folyamatos, mindig ugyanoda vezető emberi töprengés ábrázolására.
A Tragédiát már 1883. szeptember 21-én színpadra állították a Nemzeti Színházban, a 15 felvonásos drámai költemény azonban nagy terjedelme miatt meglehetősen nehezen kezelhető: ha minden mondatot megtartva, és a szerzői utasításokat követve próbálnánk színpadra állítani a Tragédiát, négy-öt órásnál is hosszabb darabot kapnánk.
[szerkesztés] Keletkezésének körülményei, a Tragédia fogadtatása
Madách Imre a következő feljegyzést készítette a Tragédiához: „Kezdtem 1859. febr. 17-én, végeztem 1860. márczius 26-án.”
A mű első kritikusa Madách jóbarátja, Szontágh Pál volt, kinek hatására Madách megküldte az egyetlen létező kéziratot Arany Jánosnak. Aranynak kezdetben nem tetszett a mű, különösen, hogy a Teremtőt Madách egy munkájára önelégültséggel tekintő mesteremberként mutatta be. Hónapokkal később Arany mégis végigolvasta a darabot és rájött, hogy elhamarkodottan ítélt, mikor azt mondta, az csak utánzása a Faust-nak. Az átolvasás során a koszorús költő bele is javított a kéziratba, így nem tudni, pontosan mekkora rész jutott neki a Tragédia megírásából, de a levelelezésekből kiderül, hogy Arany csak stilisztikai, helyesírási változásokat eszközölt a művön, így a Tragédia gondolati szerzőjének mindenképp Madách Imrét kell tekintenünk.
A hazai meleg fogadtatás mellett külföldről is érték elismerések a művet. Az angol, a francia, a német és a környező országok nyelvei mellett számos [1]egyéb nyelvre is lefordították.
A Tragédia létrejöttének elsődleges forrása az 50-es 60-as évek fordulójának kettőssége volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása fölött érzett általános csüggedés végén, és a Kiegyezés fellendülést hozó évtizedének kezdetén született. Ennek köszönhető a mű ellentmondássossága, az optimizmus és a pesszimizmus közti csapongása. A nemzeti tragédia mellett Madách személyes csalódásai is hatással voltak a műre, Éva alakját a „nőben” történő csalódása, házasságukból kihátráló felesége ihlette.
Madách történelemszemléletére, és így a Tragédia történeti színeire erős hatással volt a Georg Hegel, német filozófus által felállított triáda. Eszerint a különböző történelmi korok uralkodó eszméi (tézis) később ellentétükbe (antitézis) csapnak át, idővel pedig feloldódnak egy átfogó eszmében (szintézis). A jelenség megfigyelhető a stílusirányzatok váltakozásában (barokk → klasszicizmus, romantika → realizmus), de a Tragédia történeti színein is (egyiptomi szín: szabadság-eszme, athéni szín: kiábrándulás a szabadság hatalmából).
A 19. század természettudományainak új tanításai (a Nap kihűl majd, a földi lét megszűnik) szintén hatottak Madáchra, főleg a tudományokkal foglalkozó színeknél (9–11. Prága, 12. Falanszter) érezhetjük a pozitivista gondolkodók hatását.
Az ember tragédiájában mégsem a történelmet, személyes csalódásait vagy az újonnan jött tudományos nézeteket szeretné Madách bemutatni, sokkal inkább a hozzájuk fűződő nagy szellemi áramlatok sorsát és szerepét.
[szerkesztés] Cselekmény
A tizenöt színből álló költemény első három színe (I. A mennyekben, II. A Paradicsomban, III. A Paradicsomból kiűzetve) és az utolsó szín (XV. A Paradicsomból kiűzve) keretbe foglalják a köztük lévő tizenegyet. Ezért az első három és az utolsó színre Keretszínekként vagy Biblikus színekként, míg a közrefogott tizenegy színre Történeti színekként szokás utalni.
[szerkesztés] Az első három keretszín
A Tragédia a keresztény-zsidó mitológia, a Biblia teremtéstörténetét használja kezdőképként. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy Madách a bibliai Teremtés könyvéből csak a díszleteket kölcsönzi, a szereplők már nem követik minden vonásukban a „klasszikus” értelmezést. Így lehetséges, hogy Isten alakja az első három színben nem sokban emlékeztet a kereszténység Istenére, Lucifer pedig nem az „örök rossz” megtestesítője, csupán a „tagadás szelleme” (innen a neve is: a kézenfekvő Sátán, Ördög stb. helyett a tulajdonnevet használta Madách).
Miután Lucifer szembeszáll a teremtésben megdicsőült Istennel, vitatkozni kezdenek. Az Úr és az angyal közt szó szót követ, végül mintha fogadást kötnének: Lucifernek jogában áll próbára tenni a teremtett világot, és annak lelkét, az embert. Míg a cinikus kísértő két fát kap az Édenkertben (a jó és rossz tudásának fáit), az ember figyelmeztetést, hogy óvakodjon ezektől.
Lucifer első csatáját a Földön siker koronázza: az embert kíváncsiságát és nagyképűségét kihasználva sikerül rávennie, hogy szakítson a tiltott gyümölcsökből.
Az Istentől eltávolodott és a Paradicsomból kiűzött első emberpár hamar megbánja tetteit, de érdekli őket jövőjük. Lucifer célja az ember kudarcának bizonyítása, s mi sem jobb eszköz erre, mint az ideálokkal teli, első naiv emberpárt kiábrándítani önmagukból. Álmot küld a jövőjüket firtató Ádám és Éva szemére, hogy meggyőzze őket, az ember bukásra ítélt teremtmény. A küldött álom azonban nem a kísértő hazugsága, hanem az emberiség valódi történelme.
[szerkesztés] A történeti színek
Bár a történeti színek a XII. színig az emberiség valós történelmét dolgozzák fel, Lucifer mégis csúsztat egy picit: célja, hogy kilátástalanként mutassa be azt, így – bár nem ad torzképet a történelemről – a különböző történelmi korokat mindig hanyatló fázisukban mutatja be.
A történeti színek során Ádám és Lucifer vitái adják a mű cselekményszervező erejét. Bár Lucifer a keretszínekben lenézi az embert, s felsőbbrendű lény lenézésével közelít hozzá, a történeti színek során egyenlő félként kezeli Ádámot.
A történelmi színek szerkesztésében megjelenik a tézis-antitézis-szintézis hármasa, a hégeli triáda.
[szerkesztés] IV. szín: Egyiptom
A IV. színben Ádám, mint ifjú fáraó jelenik meg, Lucifer pedig a fáraó minisztere. Az ifjú fáraó boldogtalan, halhatatlanságát keresi, és dicsőségre szomjazik: piramist építtet magának. A dőre nagyravágyásból a felbukkanó Éva alakja menti meg, aki a férjét sirató szerelmes rabszolganőként felébreszti a fáraóban a szabadság eszméjét, s eltörli „milljók egy miatt” történő szenvedését.
[szerkesztés] V. szín: Athén
Az ötödik színben Ádám Miltiádészként ábrándul ki a szabadság eszméjéből. Az első demokratikus társadalomban az egyén jogilag szabad ugyan, lelke azonban ki van szolgáltatva a demagógoknak. A nép, s az ember nehezen tűri, hogy valaki nála különb legyen, így végül Miltiádészt, a perzsa háborúk hősét hazaárulás vádjával vérpadra küldik. Míg Éva a fáraót lenézte, amiért visszaélt hatalmával, most a népet átkozza, s bánja, hogy Miltiádész nem fordul hadával a város ellen, Ádám pedig első kudarca után megtagad minden eszmét és erényt.
[szerkesztés] VI. szín: Róma
A római szín egy életforma csődjét festi le. Ádám, mint Sergiolus züllött tivornyában vesz részt, de örömét nem leli benne, Lucifer Milóként „gúnyos mosollyal és hideg szemekkel” figyeli a mulatókat, miközben a városban már a dögvész pusztít. A Júliaként megjelenő Éva alakja a paradicsomba való visszavágyódást ébreszti fel Ádámban, aki végül Szent Péter apostol szavaiban talál vigaszt: a kiutat a terjedő új eszmében, a kereszténységben látja.
[szerkesztés] VII. szín: Konstantinápoly
A hetedik színben Ádám, mint Tankréd, kereszteslovagként érkezik meg Bizáncba, a korai kereszténység egyik fővárosába. Szomorúan tapasztalja, hogy a szeretet vallásának jelképe „vérengző keresztté” korcsosult, s az egyház tanításai merev, embertelen dogmákká fajultak. Éva most is az Édenkertet idézi fel, de Ádámtól elválasztja őt a zárda fala, Ádám pedig a tudományokba menekül ez embertelen világból.
[szerkesztés] VIII. szín: Prága
A nyolcadik színben Ádám a kor elismert, híres csillagásza, Kepler. Bár nagy felfedező, mégis a tudomány elárulására kényszerül: hogy megélhessen, horoszkópokat kényszerül készíteni magasrangú megrendelőinek. Éva szerepe ebben a színben a legösszetettebb. Müller Borbálaként gyengéd és kacér, kicsapongó életet élő hölgy, akit Kepler ennek ellenére szeret, hiszen „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt”.
A szín végén Kepler a bortól megittasultan olyan jövőt képzel, mely nem riad vissza a változtatástól.
[szerkesztés] IX. szín: Párizs
A kilencedik szín különleges dramaturgiai szereppel bír, hiszen álom az álomban: Ádámra a nyolcadik szín végén Lucifer küldött álmot, melyben most épp Keplerként szerepel, a kilencedik színt pedig a bortól ittasultan álmodni kezdő Kepler látja. Bár Lucifer ebben a színben is megjelenik, ezt az álmot nem ő irányítja: ennek megfelelően ez az egyetlen szín, melyet nem a csalódás, hanem a bizakodás hangjai követnek.
Az álomba merült Ádám-Kepler Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban, első szavai „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” A forradalom hármas jelszava mégsem teljesülhet, hiszen itt is szembesülünk az egyén és a tömeg ellentétével, a nép kivégzések sorozatát követi. Éva kétszer is megjelenik a színben, a vérpadon márkinőként a szépség és a költészet varázsát rejtve bűvöli el Dantont, aki a másodszorra durva forradalmárnőként megjelenő Évától később iszonyodva fordul el.
[szerkesztés] X. szín: Prága II.
Az álmodott jövőből visszatérő Ádám-Kepler rajongással emlékezik a látottakra, bár a forradalom véráldozatai taszítják. Mégis bizakodva tekint a jövőre: „S fejlődni látom szent eszméimet, / Tisztulva mindig, méltóságosan.”
Mielőtt újabb világba indulna, Keplert meglátogatja legjobb tanítványa. A tudós felvilágosítja a tanítványt a tudomány behatároltságáról és értéktelenségéről, s indulása előtt önálló gondolkodásra bíztatja növendékét.
[szerkesztés] XI. szín: London
A londoni szín – bár a mai olvasó számára a múlt újabb szelete – már Madách jelenét mutatja be, így jelentős fordulópont a műben.
Az ipari forradalom Angliájáért, a korlátlan szabad versenyes kapitalizmusért kezdetben lelkesedő Ádám, aki ettől a színtől kezdve már csak „munkásember”, „öreg férfi” stb.vagy „mint külső szemlélő”, a szörnyű epizódok láttán ismét kiábrándul egy világból. A bábjátékos mutatványát torznak találja, a polgárlányok és a kocsmáros vitája után a három munkás veszekedése láttán lobban először haragra: „Jerünk tehát, mit is nézzünk tovább / Hogyan silányul állattá az ember.”
Egyedül a négy tanuló pajkosságát és lelkesedését tartja kedves látványnak, ám annál lehangolóbb látnia, mi lesz ezekből a fiatalokból: a végtelenségig kapzsi és fukar mágnások láttán ismét elkomorul.
A mindenkit jellemző haszonlesés még a felbukkanó Éva alakjában is megvan, a templomból érkező, kezdetben ártatlannak tűnő leány csak azután fogadja el Ádám közeledését, hogy Lucifer gazdag lordként állítja őt be.
A szín végi haláltáncot, melyben a különböző szereplők együtt indulnak a halálba mégis csak Éva éli túl, aki felemelkedik, hogy a Földre mosolya hozzon gyönyört, Ádám a szín végén pedig ismét olyan világot remél, mely fölött a tudomány uralkodik.
[szerkesztés] XII. szín: Falanszter
Az utolsó három történeti szín már a jövőben játszódik, Madách három utópiát hozott létre.
Ádám kezdetben lelkesedik a kollektivista társadalom iránt, Luciferrel, mint az ezredik falanszterből érkező tudósjelöltek érkeznek meg. Négyezer év múlva a Nap kihűl, ennyi ideje maradt az emberiségnek az égitestből sugárzó létfontosságú energia pótlására. Így a falanszterben a tudománynak rendeltek mindent alá, s a fölösleges dolgokat eltörölték: múzeumba kerültek a virágok, az állatok, az emberi érzelmeket szintén fölöslegesnek tartják a falanszterek irányítói. Az embereket számokkal jelölik, s bár mindenki egyenlőképp részesül a munkából, az olyan kitűnő tehetségek, mint Luther, Cassius, Platón és Michelangelo elnyomottként élnek: Michelangelo-nak egész életén át ugyanolyan székeket kell gyártania, bár kreativitásából többre tellne.
Bár megvalósul a „testvériség” és az „egyenlőség”, a falanszter mégis üres, boldogtalan világ: a pusztulásától rettegő társadalom tagjai pusztán félelmükkel véget vetettek az emberiség földi létének, legalábbis olyan embertelen világot hoztak létre, amelyben az ember maga már nem is létezhet.
Ádám ezúttal hideg következetessége miatt ábrándul ki a tudományból, s a megjelenő Éva iránt ismét szerelemre lobban. A tudósok érzelmeiket rendellenességnek tartják, s betegként kórházba akarják őket szállítani. Végül Ádám úgy dönt, elszakad a Földtől.
[szerkesztés] XIII. szín: Az űr
Lucifer egyre távolabb röpíti Ádámot a Földtől, míg az egy hirtelen sikoltással megmerevedik. Lucifer már győzelmét ünnepli („Győzött hát a vén hazugság”), mikor Ádám a Föld szellemének hívó szavára ismét feléled, és mégis visszatér a Földre: a küzdelmet választja.
Lucifer hiába hoz fel egyre hatásosabb érveket, sorolja Ádám kudarcait, ő mégsem adja fel idealizmusát.
[szerkesztés] XIV. szín: Eszkimó-világ
A megmaradásért küzdő falanszteriek végül mégis kudarcot vallottak: hóba és jégbe fagyva, az ember állattá silányult, zárkózott, állati lény, mindennapi életében a fennmaradásért küzd.
Ádám, az „egészen megtört aggastyán” iszonyodva tekint erre a világra. Éva karjaiban sem találhat többé nyugtot, többé már nem jelenti számára az eszményt, vagy a költészetet, s az álom Lucifer győzelmével ér véget.
[szerkesztés] A záró keretszín
A történeti színekben kialakult vita az utolsó keretszínben is folytatódik. Lucifer érvei lehengerlőek, tagadja az emberi szabad akarat létezését. Ádám kétségbeesésében az öngyilkosság mellett dönt, így akarja bizonyítani szabad akaratának létét, s egyben elkerülni a történeti színekben látott csalódások sorozatát.Tettétől az érkező Éva szavai térítik el: Éva gyermeket vár. Ádám ekkor megadja magát az Úrnak, belátja, hogy folytatnia kell az életet.
Bár reméli, hogy a látott álom nem válik valósággá, kérdések gyötrik. Mi lesz az ember sorsa? Van-e folyamatos fejlődés? Kérdéseire mégsem kap választ az Úrtól, aki a titkot homályba rejti, valódi válasz helyett reményt ad neki: „Küzdj' és bízva bízzál!”
Ádámot, az embert Éva, a nő, a szerelem, a költészet és az ifjúság megtestesítőjeként fogja segíteni, de Lucifer is jelen lesz életében: ő is egy a „mindenség gyűrűi” közül: állandó tagadása, kijózanító szerepe még sok szép forrása lesz.
A Tragédia – minden tragikus jellege ellenére is – a haladásért, a humanitásért való küzdelmet hirdeti, mely az emberi nagyság és erény biztosítója.[2] „A cél a halál, az élet a küzdelem” – mondja Ádám a tizenharmadik színben, így az Úr a mű záró mondatában nem pusztán küzdelemre, de az életre szólítja fel az embert.
[szerkesztés] Verselés és stílus
Fő szócikk: A Tragédia verseléseA Tragédia verses dráma, s mint ilyen, formailag nem egységes: az időmértékes és ütemhangsúlyos verselésű részek és a különféle rímképletek a mű egészén át egymást váltják.
Bár a Tragédiát a legtöbb kritika formája miatt érte (fő hibája Arany szavaival élve, hogy „Madách erősebben gondol, mint képzel”, azaz a mű gondolati tartalma mögött elmarad annak nyelvi szépsége), a dráma verselése mégis figyelemre méltó, a benne elhangzó lírai betétek sokszor önállóan is megállnák helyüket.
Az egész művön végigvezethető formát a párbeszédek képzik: e rímeket csak ritkán tartalmazó időmértékes verselésű egységek ötös és hatodfeles jambusi sorokból állnak.
[szerkesztés] A mű értelmezése
Fő szócikk: A Tragédia értelmezései
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ A tragédiából a számos angol fordításon kívül Madách művét átültették még finn, olasz, svéd, spanyol, katalán, francia, holland, orosz, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, román, eszperantó, jiddis, galego sőt nemrégiben arab nyelvre is.
- ^ Idézet Horváth Károly „Az ember tragédiája mint emberiség-költemény” c. tanulmányából.
[szerkesztés] Felhasznált irodalom
A tartalmi összefoglalás egyes elemeihez és a verselésről szóló fejezethez:
- Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák 11. évfolyama számára, Krónika Nova Kiadó, 2005, ISBN 9639128961
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Az ember tragédiája a MEKen
- Az ember tragédiája a globusz.com-on
- Arany János kezenyoma a Tragédián
- Nagy László: Az ember tragédiájának theologiai vizsgálata
A Tragédia feldolgozásairól:
Based on work by