Jászok
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A jászok eredetileg indoiráni nyelvű nép voltak, akik az alánokkal rokonok, akárcsak a Kaukázusban ma élő oszétok. Hazánkba nagy valószínűséggel a kunokkal egy időben, a 13. század közepén érkeztek. A történelem folyamán elmagyarosodtak és megszűnt etnikai különállásuk, a mai napig büszkén őrzik jász öntudatukat.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Eredetük
[szerkesztés] A „jász” név eredete
Az alánoknak a török nyelveken és arabul „ászi” volt a nevük. A magyar nyelvbe valószínűleg orosz vagy délszláv közvetítéssel került az elnevezés, amely a szláv nyelvekre jellemző szó eleji „j” hangot kapott, és így születhetett a magyar „jász” név. Mivel az ókorban a szintén indoiráni nyelvű jazigok egy része a Kárpát-medencében élt, egy korábbi népszerű elmélet a két népnév hasonlósága alapján (jazig - jász) úgy tartotta, hogy a jászok a honfoglalás előtti kárpát-medencei jazig népesség egyenes leszármazottai. A mai kutatási eredmények azonban ezt cáfolják. Egyesek szerint a jászok neve nem a jazigokéból ered, hanem a névadó a Sztrabón i. e. 1. században írt Geográfia című művében (23. könyv, XI. fejezet) szereplő aorsz nép volt, akiket az alánokkal tartanak azonosnak.
Az ászi nép az úgynevezett árja (indoiráni nyelvű) népek északi ágába tartozott. Dzsajháni arab földrajzi művében, amely a 870-es évek körüli állapotokra vonatkozik, az alánok két nagy törzse duhsz-ász és tuval-ász néven szerepel. Később mohamedán forrásokban az ászi és alán nevek váltakozva szerepelnek,illetve Tugarma fiát Asz-alân-nak neveizik, végül a mongol kor után az alán népnév végleg eltűnik a Kaukázus vidékére vonatkozó leírásokból.
[szerkesztés] Az alánok
Az alánok első állama valószínűleg Közép-Ázsiában alakult ki. A 3. századból származó kínai források szerint Kang-kü, azaz a mai Kirgizisztán területén, a Szir-Darja középső folyásától északra található Csu folyó mentén volt az alan-liao nép (阿蘭聊) királysága. Országukat a 350-ben bekövetkezett hun támadás söpörte el, majd a népvándorlás során egy részük a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt. Az alán kultúra ezután a Fekete-tenger északi részére és a Kaukázus központi előterére, a mai Észak-Oszétia (Északoszét-Alán Köztársaság) területére terjedt ki.
Az alánokat a szakirodalomban egyesek nomádokként (félnomád) említik, mások szerint földműveléssel foglalkoztak. Temetkezési szokásaikban animisztikus képzetek tükröződtek, azaz minden tárgynak lelket képzeltek, istenként tisztelték a Napot és a tüzet. Az oszét nyelvben a mai napig megmaradtak ezeknek a jelenségeknek a kultikus nevei is. A Nap megkülönböztetett szerepére utalnak az ún. Nap-amulettek és a fémtükrök, amelyek hátoldalát napszimbólumokkal díszítették.
A 7-10. század között a Kazár Birodalom kötelékébe tartoztak, de úgy hogy megőrizték belső önállóságukat. Országukat Alániának hívták. Ismerték a kereszténységet, mivel a történelmi források szerint bizánci térítő papok már a 6-7. században eljutottak Alániába. A magyarok valószínűleg akkor érkeztek Levédiába, az alánok szomszédságába, amikor azok a kazárok és bolgárok fennhatósága alá tartoztak. (A szoros kapcsolatra utal a Hunor és Magor monda elbeszélése Dula alán király leányainak elrablásáról, akikben a monda alapján a magyar uralkodók ősanyjait is tisztelhetjük.) Miután a 9. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a 10-11. században erős alán királyság alakult ki. A 10. századtól keresztény templomok jelentek meg, majd önálló alán érsekség is létrejött.
[szerkesztés] Betelepülésük Magyarországra
Közvetlenül a jászok magyarországi bejövetele előtt az alánok a kunok országának földműves fenntartói és védői voltak. 1116-ban ők védték a támadó oroszok ellen a kunok Don melléki városait. Egyes elméletek szerint ezekből az időkből származik a magyarországi jászok közös jelképe, az úgynevezett Lehel kürtje.
Korabeli források említik, hogy a mongol támadásokat az oroszokkal és a kunokkal szövetségben próbálták feltartóztatni, sikertelenül. Az első szórványos betelepülések a kunokkal együtt, a mongolok elől menekülve történt, IV. Béla idején. További betelepülésük fokozatosan zajlott.
A tatárjárást követően számottevő jász népesség volt a megsemmisült Kunország (latinul Cumania) keleti részén, a mai Moldva és Havasalföld területén. Nagy létszámukat mutatja, hogy 1283 körül a bizánci császár a birodalom határainak védelmére 10 000 jászt telepített le a Bizánci Birodalom határvidékére. Moldva egész területét Alani névvel jelöli Angelino Derlecert 1330-as években készített térképe. Más 14. századi források Moldva területét mint alán fejedelemségeket írják le. Ez az elnevezés I. Bogdan román vajda 1342-ben történt beköltözése után eltűnt. (Tehát Moldvából eltűntek a jászok.) Jászvásár (Iaşi) városa azonban a mai napig is őrzi nevüket, jelezvén hogy a kunoktól eltérően tartós településeket hoztak létre és életmódjukban is különböztek tőlük.
[szerkesztés] Jászok Magyarországon a redempcióig
A magyarországi letelepedés fő helyszíne a mai Jászság területe, de találunk jász települést a Pilisben és Esztergom környékén is, ezek valószínűleg a király közvetlen kíséretéhez tartoztak. A jászokat, mint a kunoktól önálló népet először Károly Róbert 1323-ban kelt oklevele említi először, mint „jazonokat”. Az oklevélben fölsorolt 18 jász úr közül 11 keresztény, 7 pogány, de az apáik egyike sem viselt keresztény nevet. Nagy részük az alán-oszét személynevek közé tartozik, néhány török (talán kun) eredetű.
A kereszténység jelentősen megváltoztatta a korábbi pogány hitvilágot, de ennek nyomai megmaradtak, pl. a jászsági régészeti ásatások folyamán lovas amulettek kerültek elő. Szintén ásatások bizonyítják, hogy a jászok között a bizánci rítusú kereszténység volt elterjedt. Erre utalnak az áll alatt összekulcsolt kezek, illetve a bizánci kereszt ábrázolása gyűrűkön.
Az egykori jász nyelv egyetlen ismert írásos emléke az a szójegyzék, amelyet egy 1422-ben keltezett oklevél hátlapjára írtak. E fontos dokumentum a jász nyelv indoiráni származásának döntő bizonyítéka.
A jászok megőrizték nyelvüket és külön népiségüket egészen Mátyás koráig, amikor is 1474-ben a ferencesek kaptak jogot arra, hogy mint a jászokat katolikus hitre térítő rend, templomot és rendházat építhessenek Jászberényben. Ezt követően a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, és alig egy évszázad alatt elveszítették nyelvüket is.
A Jászság a török uralom alatt rendkívül sokat szenvedett, de nem néptelenedett el. Amikor a török világ után az Alföld újranépesítése megindult, sok helyre jászokat telepítettek. A legtöbb jász telepest a Duna-Tisza Közén, a Kiskunságban találunk. A Kiskunságon élő katolikus vallású lakosság csaknem kivétel nélkül jász eredetű (pl. Kunszentmárton), a jász települések közül is csak a jászkisériek reformátusok többségükben.
A jászok székekbe szerveződtek, kapitányokat választottak. Legfőbb bírájuk a nádor volt. Az egy tömbben lakó jászok szervezeti kerete Berényszék volt, de voltak az országban szórványtelepüléseik is.
A jászokat latin nyelvű okleveleinkben leggyakrabban a jazones vagy jazini néven említették. Luxemburgi Zsigmond korától a 18. század elejéig ezenkívül a philistaeai, philistaei seu jazones néven is említették a jászokat, mivel a bibliai filiszteusok utódainak tartották őket. A 18. századtól pedig yazyges néven az ókori jazigokkal azonosították őket. A nép ugyanakkor a jász szót gyakran az „íjász” szavunkból származtatta.
[szerkesztés] A redempció
A kezdetektől létező autonóm jász igazgatási és bíráskodási gyakorlat 1696-tól kiegészült a kunokhoz hasonló önálló adózás gyakorlatával, így megteremtődtek a feltételek az egységes Jászkun Kerület politikai egységének, törvényhatóságának létrejöttéhez. Ezután a Jászság 1876-ig a Jászkun Kerület része volt, mint vármegyei hatóság alá nem tartozó közigazgatási egység.
A „jászkunok” azonban nem sokáig örülhettek szabadságuknak. A koronabirtokon kialakult Jászkun Kerület tulajdonjogát I. Lipót király 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek. A törvénytelen eladatás ellen tiltakozott a magyar országgyűlés, a nádor és maguk a jászkunok is. A tiltakozások ellenére, bár az országgyűlés 1715-ben kimondta, hogy az eladatás törvénytelen, csupán annyi változás történt, hogy 1731-től a Jászkun Kerület a Német Lovagrend földesuraságából a Pesti Invalidus Ház birtokába került, jobbágyi alávetettségük 1745-ig megmaradt.
1741-től Pálffy János nádor támogatásával a jászkunok szervezett mozgalmat indítottak régi szabadságuk visszaszerzéséért. Felajánlásaik és összefogásuk eredményeként 1745. május 6-án Mária Terézia királynő aláírta a kiváltságlevelet, amelyben engedélyezte a jászkunok megváltását (latinul redemptio). Ez a hatalmas anyagi áldozatok (570 000 rajnai forint) és katonai kötelezettségek teljesítése révén elnyert önmegváltás volt az úgynevezett jászkun redempció.
A redempció új jogrendet, földtulajdont és új társadalmi berendezkedést eredményezett. A jászkun szabadság birtokolója mentesült a földesúri függéstől, szabadparaszti jogállást kapott.
1848 után a jászkunok elhagyták rendi vonásaikat, de ez után is tovább éltek a helyi hagyományok, az egykori törvények részben szokásjogként érvényesültek.
Based on work by