Német Lovagrend
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (lat.: Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, ném.: Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem) egy ökumenikus (főleg római katolikus és evangélikus) – napjainkban inkább már csak tiszteletbeli – vallási közösség. Élén a nagymester állt, akit távollétében a nagykomtur helyettesített. Magyarul a 13. században emlegették a rendet Mariánus lovagokként, mivel a rend patrónusának tekintett Szűz Máriát a lovagok mélységesen tisztelték.
A rend központjai: A rend központjai az évszázadok során különféleképp változtak, s egyben ezek a rend fejlődésének főbb állomásai.
I. Acre - 1196-os létrejöttétől kezdődően a szentföldi Acre (ma Akko, Izrael) volt a lovagok első központja, ahol előde, a német betegápolók testvérisége is végzett humanitárius munkákat. 1291-ben az utolsó szentföldi keresztes erődként esik el Acre, ezzel a rend ottani pályája is véget ért, s a lovagok Európába települt társaikhoz csatlakoztak.
II. Velence - Acre elvesztése után Konrad von Feuchtwangen rendi mester a virágzó észak-olasz kereskedővárost teszi meg ideiglenesen a lovagrend székelyének.
III. Marburg: Siegfried von Feuchtwangen ideiglenesen a német-római birodalombeli Hessen tartományban levő Marburgot jelőli ki székhelyének 1305-ben.
IV. Marienburg: Siegfried von Feuchtwangen a poroszországi Máriávarra (ma Małbork, Lengyelország) helyezi a német lovagrend székehylét 1309-ben, amely országának fővárosa is egyben.
V. Königsberg: Marienburg 1457-es elvesztése után egy évvel a lovagrendnek át kényszerül telepedni Kelet-Poroszországban levő Königsberg városába települ.
VI. Mergentheim: Albrecht von Hohenzollern nagymester protestánsá való válása során felszámolta az egyházi államot és helyén világi hercegséget hozott létre, melynek székehlye Königsberg lett. A német lovagrend központját Walter von Kronenberg teszi át a Würtemberg tartománybeli (Frankföldön) Mergentheimbe,1526-ban. 1809-ben itt oszlatja fel a lovagrendet Napóleon.
VII. Bécs: A lovagrendet 1834-ben I. Ferenc osztrák császár a császárvárosban újra megalapítja és átszervezi. A német lovagrend jelenleg is itt székel.
[szerkesztés] A rend szervezete a kezdetekben
A lovagrend három fő osztályra tagolódott:
1. Egyházi tagok (szerzetesek, papok, püspökök)
2. Világi lovagok
3. A szolgáló testvérek
Az élen a nagymester (hochmeister) állt, aki általában ameddig élt betölthette hivatalát. Helyettese a nagykomtur. Persze nem rendelkezett korlátlan hatalommal, az ellensúlyozásra a nagykáptalan (spittlerek, trappierok, tresslerek többségéből állt) jött létre, mely szükség esetén le is tehette a rendi főt a székből, de ugyanakkor tanácsadó testületként is szolgált. Különféle ügyekben (pl. regula-módosítás, birtokkezelés stb.) volt kompetens, s egy évben általában egyszer ült össze. A káptalant a többi rendi tag képezte, aki a büntetőügyekben kapott szerepet. Bár tagjai voltak a szolgálótestvérek és a csatlósok is, de nekik különösebb beleszólásuk nem volt az ügyekbe.
Tisztségek a renden belül:
Spittler: Másnéven ispotálymester. A lovagok ispotályainak (kórházainak) vezetője és az alamizsnaosztás intézője.
Tressler: A lovagrend pénzügyi mestere, s a gazdasági ügyek felelőse. Trappier: A ruházkodás ügyében intézkedett.
Landmesiter: (tartományi mester) A külhonban levő lovagrendi birtokok igazgatója, amelyeket rendi tartományokként tartottak számon a lovagrendben, melyek néha az adott ország nevéről neveztek el.
Komtur: Főnöke a nagykomtur, rendházi főnökök. Tisztségük egyben egy különleges kiváltsági helyzet, amelyet szolgálataikért, vagy érdemeikért kapnak cserébe egyes tagok. Ez azzal jár együtt, hogy az éves jövedelemből kommendát (tiszteletdíj) kapnak. Alárendeltjeik az ispotálymesterek, felettük pedig a tartományi mester áll.
A tisztségviselők megbízatása addig szólt, amíg a nagymester át nem helyezte őket valamelyik másik részlegbe. Minden ügyről kötelesek voltak beszámolni a legfelsőbb tanácsnak. Az ellenőrzésekre kirendelt, megbízólevéllel ellátott illetékes megérkezésekor külön összehívásra került egy területi káptalan. A vizsgálatok alaposságát mutatja, hogy ezek az ügyintézések sokszor hetekig folytak.
[szerkesztés] A Lovagrend története
[szerkesztés] Összefoglalás
- 1198 - II. Amalrik jeruzsálemi király létrehozza a német lovagrendet Acréban.
- 1199. február 19. - III. Celesztin pápa felszenteli az új lovagrendet.
- 1210 - a német lovagok kivonulnak a Szentföldről.
- 1211. május 7. - II. András adománylevelében jogot ad a német lovagrendnek a dél-erdélyi letelepedésre. A következő tizennégy évben rengeteg kiváltságot nyer a rend és újabb területeket is szerez.
- 1224 - A német lovagok önálló államként III. Honorius pápa hűbérébe ajánlják a borzasági és havaselvei szerzeményeiket.
- 1225 tavasza - A német lovagrendet II. András elűzi, amiért független országot kívánt alapítani.
- 1225 vége - A német lovagok letelepedhetnek Lengyelországban, Kulmban, Mazowsze Konrád jóvoltából.
- 1226. március 26. - A rimini aranybulla átadása a német lovagrendnek, ami országuk első alapítólevele lesz.
- 1233 - A történeti Poroszország meghódításának kezdete
- 1234 - IX. Gergely pápa római privilégiumai, a lovagrendi állam második alapítólevele.
- 1237 - A Livóniai Kardtestvérek beolvasztása a teuton lovagrendbe.
- 1242. április 5. - Vereség Oroszföldön, a balti poroszok felkelése a lovagrend ellen.
- 1260. július 13. - A durbeni csatavesztés, a livóniai népek és a poroszok újabb felkelése.
- 1263 - IV. Orbán pápa feloldozást ad a szegénységi fogadalom alól, ezentúl már közvetlenül is szerezhetnek hasznot.
- 1283 - A történeti Poroszország meghódítása.
- 1290 - Livónia leigázása.
- 1291 - Acre eleste, a német lovagok átteszik központjukat Európába.
- 1309 - A német lovagok elfoglalják Danzig városát. Új központjuk Marienburg (Máriavár) lesz. Háborúk Lengyelország ellen.
- 1331-32 - Háború Lengyelország ellen.
- 1335. november 1. - A visegrádi béke Lengyelországgal és Litvániával.
- 1343 - A kaliszi béke Lengyelországgal.
- 1346 - Észak-Észtország megszerzése.
- 1387. augusztus 14. - A krewói (krevai) lengyel-litván unió megkötése.
- 1410. július 10. - A Lengyelország-Litvánia döntő győzelmet arat az országukat fenyegető német lovagrend felett.
- 1454-66 - A tizenhárom éves háború a német lovagok ellen. A rend maradék hatalma és ereje is szertefoszlik.
- 1466. október 9. - A második thorni béke. A német lovagok elvesztik porosz területeik csaknem kétharmadát és a maradékot is mint csak lengyel hűbért tarthatják meg.
- 1525. április 10. - A protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert hűséget tesz a lengyel királynak és létrehozza a Porosz Hercegséget. A lovagok áttelepülnek Németországba.
- 1809 - Bonaparte Napóleon kimondja mind a johanniták, mind a teutonok rendjének feloszlatását.
- 1834 - I. Ferenc osztrák császár újra megalapítja Bécsben a német lovagrendet, ami ma is ott él, de már közösségi munkákat lát el, lovagi tagja nincsen.
[szerkesztés] Német lovagok a Szentföldön
A palesztinai Acre (ma Akkó, Izrael) ostromakor (1189–90) néhány brémai és lübecki kereskedő testvériséget alapított a betegek és sérültek ápolására, aminek ispotálya a várossal szembeni Toron-dombon állt. Ennek elődje a német zarándokok alapította betegápoló szolgálat volt (1099–1187). Miután a várost bevették, övék lett annak ispotálya is, s ettől kezdve a szervezetet Jeruzsálemi Német Szűz Mária Ispotály Lovagjai házának kezdtek nevezni (Haus der Ritter des Hospitals Sankt Marien der Deutschen zu Jerusalem), s a német keresztes lovagok betegápoló rendje lett. III. Kelemen pápa ezt jóváhagyta 1187 márciusában és I. (Barbarossa) Frigyes anyagilag támogatta. Kórházak mellett, vendégfogadókat is fenntartott a megfáradt zarándokok számára.
[szerkesztés] Az acrei betegápoló rend főnökei (1190-96)
- Sibrand mester 1190-92
- Gerhard 1192-1193/94
- Heinrich házfőnök 1193/94-95
- Ulrich mester 1195-96
- Bassenheimi Walpot Hernik 1196-98
[szerkesztés] Betegápolókból lovagrend
VI. (Hohenstauf) Henrik éppen nagyszabású hadjáratot tervezett a Szentföldre, amikor 1197-ben váratlanul meghalt. Ekkor számos odaérkezett lovag a hazatérés mellett döntött. A katonai létszámhiányt a püspökök, a német fejedelmek és II. Amalrik jeruzsálemi király úgy próbálták pótolni, hogy a betegápolókat is lovagrenddé szervezték 1198-ban. Az új rendet Teuton lovagrendnek is hívták, latinul Ordo Teutonicus Sanctae Marie in Jerusalem, németül Deutsche Ritter-orden. 1199. február 19-én szentelték fel. A rend a templomosokhoz hasonló katonai és szerzetesi szabályzatot kapott. Főképp németek lehettek a tagjai, előírásaik közt volt többek közt a szegénység, engedelmesség, cölibátus, a keresztény hit védelme és fegyveres terjesztése a pogányok közt, valamint a pogányság elleni harcra is fölesküdtek. Székhelyük Acre maradt. III. Celesztin és III. Ince pápa nagy földeket adományozott nekik nemcsak Palesztinában, hanem Németországban is. Ince engedélyezte a lovagoknak a fekete kereszttel díszített fehér köntös használatát. 1250-ben IX. (Szent) Lajos francia királynak tett szolgálataik elismeréseképpen a nagymester címerében, a nagymesteri rendkereszt feletti sast francia arany liliomokkal díszítették.
1197-től rendházaik működtek az itáliai Palermóban és Barlettában. Első nagymesterük Bassenheimi Walpot Henrik (1198–1200) volt.
A teuton nevet egy igen harcias ókori germán törzs után kapta, melyre az idő múlásával igen méltó lett. Egyébként a porosz néven ismert katonai mentalitás is a német lovagrend kemény katonaszelleméből került át a később Poroszországgá váló Brandenburgra.
[szerkesztés] A Német Lovagrend Kelet-Európában
A 13. században a keresztes hadjáratok rendre kudarcba fulladnak és a Német Lovagrend mozgástere Palesztinában beszűkült. 1291-ben, Acre eleste után végleg otthagyták a Szentföldet, de érdeklődésük már ezt megelőzően Kelet-Európa felé összpontosult. A velenceiek Konstantinápoly ellen intézett támadása a IV. keresztes-hadjárat során nagyméretű felháborodást keltett Európában. Sok szentföldi lovag csalódott a háborúban. A teuton lovagrend tagjai közül sokan elhagyták az országot. Ekkora már hatalmas birtokai voltak Palesztinán és Németországon kívül Itáliában, Franciaországban, Németalföldön és Spanyolországban. A thüringiai Salzai Hermann nagymester (1209–39) volt az akinek nevéhez kapcsolható a lovagrend Kelet-Európában folyó működése, s ahol hatalmas hírű lesz egykor.
[szerkesztés] A Német Lovagrend Magyarországon
Első európai vállalkozásuk Magyarországon kezdődött 1211-ben. A Szentföldről éppen kivonulóban levő lovagok egy részét II. András magyar király hívta be, és Erdélybe, a Barcaságba (Borzaság) telepítette le őket. A május 7-én kelt adománylevél szentesítette a letelepedést. Fő feladatuknak a kunok támadásainak visszaverését adta, mely rendszeresen érte Erdélyt. A lovagrend bejövetele összeegyeztethető azzal a Magyarországon akkor erőteljesen folyó német-barát politikával, mely 1213-ig tartott.
A térségben eddig itt élt bolgár-szláv, magyar és besenyő határörzőket kitelepítették. Nyomukban a Rajna és a Mosel folyó vidékéről frank (német) és vallon hoszpeszeket telepítettek le (őket kezdték szászok névvel illetni a magyarok). Az új lakók meghonosították a földművelést és kézműipart és alapítottak új településeket, melyek nagyrésze még ma is áll. Még letelepedésük évében épült váruk a Bodzai-szorosnál, ami nem más volt mint Keresztvár (Kreuzburg). Az elvadult, erdős vidéken modern mezőgazdaság és erdőgazdálkodás vette kezdetét, sőt halászat is az Olt folyó mentén, valamint a patakoknál, mint a Tatrangnál és a Vidombáknál. Az elkövetkező két évben még számos kiváltságot kaptak a lovagok, többek közt 1213-ban a szászoknak kelt Diploma Andreanum is megemlíti, s ugyanakkor területüket már Törcsvári-szorossal és vidékével egészítették ki, ahol szintén épül egy vár. A német lovagok saját autonóm területként kezelték földjüket, adómentességük volt, kereskedési-, bányászati- és vásárvám szedésének jogát is elnyerték. Az új egyházközségek papjait maguk választották, melyhez előzetesen kellett az erdélyi püspök jóváhagyása is.
Beszedhették emellé a dézsmát, s felruházták őket a szabad pénz-, ill. súlyhasználat jogával. 1218. április 19-én a Szentatya is megerősítette az eddig kapott exemptioikat (kiváltságaikat). Mindezek mellett a szabad vámmentes sószállítás engedélyét is megkapta a lovagrend mind András királytól, mind a pápától (1222. május 7.). Ennek megfelelően nekik jutattak néhány kárpáti sóbányát, a szállításhoz pedig ellenőrzési jogot nyertek az Olt és a Maros vízi révekre és sajkákra. Jobbágyaik ezentúl vámfizetés nélkül járhattak a székely és a blak (oláh) földeken.
1212 és 1222 között öt kővára épült, mint Törcsvár (Törzburg), Feketehalom (Zeiden), Földvár (Marienburg), Höltövény (Heldsdorf), és Rosznyó (ma Barcarozsnyó, Rosenau). Ahhoz, hogy a lovagok ennyi sikert véghez vihettek már rövid időn belül, hozzájárult ezekhez András német feleségének a merániai Gertrúdnak a közbenjárása, aki eléggé jó viszonyban állt a lovagokkal. A németeknek országszerte tett engedmények visszatetszést váltottak ki azonban a nemességben. Gertrudis 1213-as meggyilkolásával a lovagrend elvesztette legfőbb magyarországi támogatóját és már egyre ritkábban részesülhettek újabb privilégiumokban. Ellenben eleinte minden rendben ment: német lovagrend visszaverte a kunok Erdély ellen intézett támadásait, sőt az Al-Duna mentén a havasalföldi kun szállásterületek tetemes részét is ellenőrzése alá vonta, azok kezelési jogát is ők kapták. A Magyarországi Pál vezetésével a domonkos rendi szerzetesek a kunok nagyrészét, sőt a még ott élő besenyőket s brodnikokat is megtérítették. Az uralmuk biztosítására valahol az ország közepén építettek egy várat, melyet Salzai a lovagrend európai központjának tett meg.
A király nagyon meg volt elégedve a lovagrend eddigi teljesítményeivel, s szép jutalomban részesítette őket. Kötelességtudóan végrehajtott feladatokért a Szentszék is megjutalmazta. 1223-ra nagyon benépesült a Borzaság, számos templom épült. III. Honorius pápa további szolgálataik elismeréseképp kivonta a lovagokat az erdélyi püspökség fennhatósága alól, s a borzasági papság önálló esperességbe szerveződött. A sikerei és kiváltságai teljében a német lovagrend önálló, magyar királytól független állam alapítására törekedett (már évekkel korábban is), ami nemcsak az erdélyi, hanem az elfoglalt kunországi földeket is magába foglalta volna. Ettől kezdve vakmerő és önkényes tettek sorozatát követték el, mint például azt, hogy a királyi servienseket elfogták, s még önkényes földfoglalásokba is kezdtek a szomszédos régiókban Székely- és Vlachföldön. A tetteiket a király felpanaszolta a pápánál, aki vizsgáló bizottságot küldött Magyarországra. A király fia, a későbbi IV. Béla határozottan amellett volt, hogy a lovagokat ki kell tiltani az országból.
1224-ben a thüringiai Salzai Hermann nagymester felajánlotta a pápának a rend eddig kapott és a kunoktól megszerzett területét, mint független államot a Szentszék hűbérében, amit Honorius készséggel elfogadott és fejükké közvetlenül egy római esperest tett meg. András érthetően ezt már korábban is megtiltotta, s miután a lovagok minden figyelmeztetését semmibe vették, ezért fegyveres erővel adott nyomatékot követelésének. A lovagrend nem adta fel, s szembeszállt a magyarokkal. A pápa segítséget ígért nekik és bíztatta őket, hogy folytassák a harcot András ellen. A királyi seregek ellenben napokon belül kiszorították őket Erdélyből és kunországi várukat is elfoglalta. A lovagrend számos emberét elvesztette a küzdelemben, s végül belátták, hogy nem tudják állni a harcot. Segítség nem érkezett, várukat lerombolták és lovagrend kénytelen volt megfutamodni. A lovagok Moldva érintésével lengyel földön leltek menedékre. Kiváltságaikat semmissé nyilvánították, váraik közül többet leromboltak. A szász lakosságnak ellenben nem esett bántódása, mivel egyáltalán nem segítették a lovagokat, ezért korábbi királytól és nagymestertől kapott kiváltságaikat megőrizhették. Az elfoglalt kun szállásterületek azonban idővel kikerültek a magyar közigazgatás alól, a lakosság visszatért régi pogány hitére.
Mivel a rend a pápa pártfogoltjának számított, ezért közte és a Magyar Királyság között egy időre bonyodalmak támadtak. A pápaság másfél évtizeden át hiába próbálta elérni, hogy a német lovagrend visszanyerje erdélyi váraikat és uradalmaikat. A teuton lovagok voltak az egyetlen rend, ami a legrövidebb ideig tartózkodott hazánkban.
[szerkesztés] A német lovagrend Lengyelországban
A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel herceg hívta meg ezt követően, akinek Visztula menti birtokait és a szomszédos régiókat a pogány balti poroszok támadásaikkal folytonosan pusztították. Felkérte őket, hogy hódítsák meg azok területét számára. Konráddal tényelgesen nem sikerült egyezségre jutni, ezért Salzai Hermann, aki ügyes diplomáciai tevékenységének köszönhetően - amellyel közvetített a császárság és a pápaság közt- elérte, hogy II. Frigyes német-római császár kiadja a rimini aranybullát (1226), amellyel nekik ítélte a meghódított és a kapott földeket. Később IX. Gergely pápa 1234-es privilégiumaiban biztosította újfent a rend hatalmát a porosz területek felett és e két hatalom így kész volt segíteni a német lovagokat akár Lengyelországgal szemben is. Nem világos ma sem, hogy miként is történt a letelepedés, mert többen ma is vitatják a konrádi adománylevél hitelességét, s Jerzy Topolski mai történész okirathamisításról vélekedik.
A Konrád által adományozott Kulm, a német lovagok dél-erdélyi birtokaiknál majdnem kétszer nagyobb volt, hozzácsatolva pápai hozzájárulás nélkül az 1215-ben alapított kulmi püspökséget, ahol a lovagrend megkezdte Poroszország meghódításának előkészületét. A ius Teutonorum (német jog) értelmében belefogtak német parasztok letelepítésébe és falvak létesítésébe. Ezek a kiváltságok még Lengyelországban is elterjedtek, s nagyon hasznossá váltak az ottani parasztság számára. A német lovagrend így a kezdeti időkben eléggé pozitív hatással volt Lengyelországra, mindez a század végén fog gyökeresen megváltozni.
[szerkesztés] Küzdelmes 13. század
A német lovagok 1233-ban kezdték meg a porosz földek leigázását, ami azonban a lakosság szívós, sőt olykor végsőkig kitartó ellenállása miatt, hosszú időbe telt. 1237-ben egyesítették őket Kardtestvérek rendjével, melyet abban az évben oszlattak fel, mert a kelet-balti területek lakosságával szemben hatalmával csúnyán visszaélt, s nem teljesített kellőképp kötelességét. A német lovagok ezzel megszerezték az akkora már majdnem teljesen meghódított Livóniát. Az országgal nem volt szárazföldi összeköttetésük, de nemcsak ez a tényező akadályozta a hatékonyabb kapcsolatot. Így a teuton lovagok ágává vált kardtestvérek így lényeges önállóságot tartottak meg továbbra is, amellyel a környező püspökséggel konföderációt is létrehozott (1241), amely a század végére leigázta az ország még független területeit.
Eddigi nagy sikerei mellett most már önálló terjeszkedő külpolitikába kezdett a szomszédos országok ellen a rend (Drang nach Osten), de ennek az oroszok és a litvánok sikerrel ellenálltak (1242-es csúd-tavi és 1260-as durbeni vereségek. A kezdeti vereségek hatására eléggé megrendültek a lovagok, de a birodalomtól a cseh királytól és a velük még szövetségesi viszonyban álló lengyelektől továbbra is kaptak megfelelő támogatást, így urrá lettek az általuk alávetett poroszok két lázadásán (1242-53, 1260-71). A mehgódoltatott porosz területeken a lakosságot olykor erővel kellett, hogy megkereszteltessék. A meghódított területeken nagy területeket adtak az egyházaknak, s az új püspökségeknek, nagy autonómiát adtak az új városoknak, hűbéri földeket osztottak ki némete nemesek és néhány lengyel között, s pénzt verettek. Német parasztok tömegeit telepítették le, főleg a háborúk miatti emberveszteségek során, amely lassan asszimilálta a porosz őslakosságot. Poroszország alávetését 1283-ban, Livóniáét 1290-ben fejezték be.
[szerkesztés] A Német Lovagrend állama
A 14. században még erőteljesebb fejlődésnek indult a német lovagok állama, többek közt azzal is, hogy 1263-ban IV. Orbán pápa jóvoltából az eddig még szegénységi fogadalmat tett rend most már szabadon szerezhetett magát földi javakat korlátlanul. Így közvetlenül kezdtek el kereskedéssel foglalkozni, s rövidesen monopolizálták az akkor igencsak jól jövedelmező gabonakreskedelmet. Az ország elhelyezkedésének és földjének köszönhetően iegncsak alkalmas volt a mezőgazdaságra, s a tenger közelsége is segítette ezt a kereskedelmet. A kereskedelem a Hansa Szövetség keretein belül folyt, amely segítette a Német Lovagrendet a 13. századi hódításaiban, egyfelől mert nem állt közvetlen egyházi fennhatóság alatt, mint a kardtestvérek. A Hanzának érdeke volt minél több termőterület és nyersanyaglelőhely (pl. fa, só) szerzése, ezért is támogatta tevékenyenen a rend terjeszkedését. A rend pedig segítette abban, hogy monopolizálshassa a tengeri kereskedelmet a Baltin és az Északin, ahová stratégiai fontosságú árucikkeket (gabonát, sört, mézet, só, húst, bort stb.) szállítottak.
Ezeknek szállítási jogával csak a Hanza rendelkezett, s az olykor elégedetlenkedő északi városokra nyomást tudott gyakorolni azzal, hogy néhol kadenciát rendeltek el, semmit sem szállítottak, s ebben segítségére volt a német lovagrend is. Sok ország, mint Norvégia, a német lovagrend és a Hanza zárlataitól szenvedett, hisz számára létfontosságúak voltak a délről jövő gabonaszállítmányok. Ennek elmaradása miatt gyakran éhinség ütötte fel a fejét. A szövetség rövidesen nagyon rászorult a rend katonai segítségére és védelmére, a lovagok pedig a szövetség támogatására így végezetesen összefonódtak egymással. Ez utóbbi volt jobban alávetve a másiknak gazdasági, s pénzügyi tekintetben, de ez nem volt olyan előnytelen, hisz mint közismert, hogy gazdasági fellendülés általános jólétet teremtett, a parasztság helyzete is nagymértékben javult, de némelykor a feudális megkötések eléggé nagyok és szigorúak volt, mint például az egy összegbeni adófizetés. De amellett a Hanzán néha jelentkező dekonjunktúrák egy iődben kellemetlen, gyengítő hatásukat éreztették a lovagrend államán belül is. A nagyobb uradalmi földek és a várak kivétel nélkül a Lovagrend tulajdonát képezték, és az országnak a 15. századig nem volt arisztokráciája. Az adomonyázott földek nem voltak örökségül hagyhatók. Nagyon erőteljes volt a kolonizáció és a német parasztság betelepedése. A vidéki telepítések az ún. lokátorok feladata volt, ők lettek a falvak bírói, s a bírságokból nyertek éves tiszteletdíjakat, s számos jogot kaptak malomépítésre, kocsmabérlésre. Eleinte 15 éves adómentességet kaptak, később többségükből kerültek ki a későbbi kisnemesek. Színnémet városok alakultak az erőteljes kolonizáció, hatására de ugyanakkor nagyon sok lengyel telepes is élt az országban, valamint számos várost alapítottak holland hospesek. A poroszság az ország meghódításáért folyó harcokban óriási véráldozatot szenvedett, de lassan asszimilálódott a németségbe. Gyorsabb volt ez a nemességüknél, mely egyenértékű elbánásban részesült a németekkel. Fontos gazdasági és hatalmi pozíciókba kerültek a porosz nemzetiségűek. Etnikai összezördülések, vagy elnyomás itt nem volt. Élt az országban továbbá lengyel, litván és pomerán kisebbség is. A polgárság többsége kereskedelemből élt. A hódítások utáni civilizálás útján indult el a Baltikum: mind Livónia, mind Porszország fontos kereskedelmi csomópont lett, ahol német, orosz, angol, lengyel kereskedők útjai találkoztak össze. A városok Európában egyedül itt kapták a legtöbb privilégiumot (kereskedelmi-, vám-, autonómiajogokat) ami már csaknem teljes önállósággal volt egyenlő, s önállóan is képesek voltak politizálni a közéletben. A törvénykezésüket egységesítette, hogy az 1260-as wismari dekrétumokat elfogadták, s a városok, valalmint kikötők mind csatlakoztak a Hanzához. Az egyensúlyt a rend potenciális katonai erejének köszönhetően tudta fenntartani, mivel nemcsak a váraknak, hanem a városoknak is erős, lovagrendhez hű helyőrségeik voltak, s rövidesen kiépült egy rendkívül erős tengeri flotta. Ilyen méretű katonai koncentráció mellett a viszonylag kisebb, néepsségében alacsonyabb német lovagrend óriási veszélyt jelentett a széttagolt Lengyelország számára. Ám a lovagok hatalma később már teljesen csak a katonai erejüktől függött, így a rendi állam enélkül nem is volt képes fennmaradni.
A lovagrend kísérletet tett arra, hogy maga vegye kezébe a gazdasága irányítását, mint például, hogy ő maga kezdte megszabni a gabona felvásárlási árát, majd mezőgazdasági és halászati termékekét, valamint jogot ígért volna az elővásárlásra. A Hanza azonban a városokkal együtt összefogott az ez ellen szintén tiltakozó városokkal és jobb belátásra bírta a rendet. A lovagok kénytelenek voltak a konszonanciát fenntartani a szövetséggel, hogy folytathassa expanzióját, s ezért újabb engedményekre kényszerült a Hanzának tenni, mint pl. a hajósaiknak a partjaiknál történt hajótörés esetén kártérítést és segítséget adott.
1291-ben a Lovagrend Acre elvesztése után Velencében, majd a németországi Marburgban székelt. 1309-ben Siegfried von Feuchtwangen nagymester (1303–11) a Német Lovagrend székhelyét a poroszországi Marienburgba (Máriavár) helyezte át. Eddigre a német lovagok egy erős, fejlett feudális államot építettek ki, amely 1346-ban a dán fennhatóságú Észtföldet is magába foglalta.
[szerkesztés] A Lovagrend expanziója a 14. és 15. században...
A lengyel hercegek saját terjeszkedési politikájuk céljára akarták felhasználni a német lovagokat, de azoknak mindig sikerült önálló politikai úton járni a lengyelektől. A lovagrend a Szentföld elvesztése után már a pogány kelet-európia területeken tudott terjeszkedni, hogy az új meghódított területeken, melyek megművelésre szorultak, a német kereskedők érdkeit képviselhesse. Fő támogatói közé tartozott a rendnek Csehország a 13. század végén és a 14. század elején. Abban az országban is sok rendházuk volt, s kölcsönösen támogatták II. Vencel cseh királyt, aki a lengyelek ellenfele is volt. A lengyel trónt végül I. (Lokietek) Ulászló szerezte meg, aki Danzig (Gdańsk) kapcsán konfliktusba keveredett Brandenburggal. A Danzig lengyel védői segítséget kért a német lovagrendtől. A lovagok közeledtére a brandenburgiak harc nélkül elvonultak, de a lovagok megtámadták a várat és bevették, majd egész Kelet-Pomeránia is a hatalmukba került, elzárva ezzel teljesen Lengyelországot a Balti-tengertől (1309). Ezzel elkezdődtek a Lengyelország elleni háborúk is, amellyel egy időben a lovagrend a pogány Litvánia meghódítására is vezetett hadjáratokat a 14. században. Legfőbb szövetségese Csehország volt, akivel a lengyel területek felosztásában egyeztek meg. Lengyelországot segítette Magyarország és alkalomadtán Litvánia, amely később ortodox hitet vallott. Károly Róbert 1304-ben, majd 1326-30 között több ízben csapatokkal támogatta a lovagrend ellen folytatott háborúkat. A lovagok megszerezték Dobrint (Dobrzyń), s néhány mazóviai és kujawy (Kujávia) várat. Kimagasló epizódja a harcoknak az 1331–32-es lengyel lovagrendi háború, mely egy előző évi cseh támadás előzött meg. A magyar segítség ellenben újból megmentette Lengyelországot a felosztás rémétől. 1335-ös visegrádi találkozón a nagymester és néhány rendi tag is részt vett, melyen egyben a visegrádi béke is megszületett a lengyelekkel és a litvánokkal, de a harc ennek ellenére tovább dúlt. Még az 1343-as kaliszi béke sem tudott a helyzeten alapvetően változtatni, mert még a békeidőben is a lengylek és németek egymás területét pusztították portyázásaikkal. Ráadásul a lengyeleknek olykor két-három frontos háborút is kellett vívnia keletről az oroszok, a litvánok és a tatárok ellen.
1398-tól kiteljesedett a lovagrend tenger feletti hegemóniája, mikor a Hanzával közösen elűzte a balti- és az északi-tengeri kereskedelmet dézsmáló skandináv Vitális Testvérek kalózhajóit. A század végén élte fénykorát a Német Lovagrend: 3000 lovag, kétszáz pap volt a rend tagja. Mintegy 60 város, 50 vár és 18 368 falu, valamint több száz uradalom volt a kezében országában és szerte Európában. Éves jövedelme meghaladta a 8-900 ezer rajnai forintot, de a háborúk sokat felemésztettek. Maga ellen fordította Lengyelországot és Oroszországot, mert részint elzárta őket a Balti-tengertől, sőt Litvániát is, mert területét a lovagok folytonosan fenyegették, még akkor is, mikor a litvánok áttértek a katolikus hitre.
[szerkesztés] ...és végül a grünwaldi csata
1370-ben köttetik meg Magyarország és Lengyelország perszonáluniója. A két ország késznek mutatkozott ereje egyesítésére a Német Lovagrend ellen, s várható volt akár Oroszország, akár Litvánia segítsége is. Erre nem került sor, mert részint a Balkánon új ellenség bukkant fel: a török. I. Lajos Bulgárföldre küldött serege 1377-ben összecsapott velük és nagy győzelmet aratott, s egyik seregük néhány évvel később Erdélyre rontott.
[szerkesztés] A lengyel-litván unió
A szláv és balti területeket fenyegető lovagrend-ellenes koalícióra csak Lajos halála után kerülhetett sor: a király halála után kisebbik lányára, az 1997-ben szentté avatott Hedvigre (Jadwiga) hagyta a lengyel trónt, aki a katolizált Jagelló Ulászló litván fejedelemhez (II. Ulászló néven lengyel király ment feleségül 1386-ban. 1387-ben megköttetett Lengyelország és Litvánia első uniója (a krewói unió).
A litvánok erőteljes terjeszkedésük révén megszerezték a mai Fehéroroszország és Ukrajna, valamint Oroszország keleti peremterületeit és néhány orosz fejedelmet is hűbéri függősébe kényszerítettek. A szövetséggel most ez a hatalmas birodalom a Lengyel királyságé lett, s Litvánia is elkerülte azt a veszélyt, hogy népe beleolvadjék a keleti-szláv fehéroroszokba és ukránokba akik a birodalom lakosságának óriási többségét képezték.
De a két ország nem volt egységes, s a pogány hierarchiától sem sikerült teljesen megtisztítani Litvániát. Az új király nem mert megpróbálkozni ennek gyökeres kiirtásával, hisz az belső harcokat eredményezne. Emellé Litvánia élesen szembenállt az oroszokkal, s a Fekete-tenger felől is egyre erősődő törökök is fenyegették őket. Ez megmutatkozott két tengeri kikötő Kilia és Akkerman 1484-es elfoglalásánál, majd mikor a Krími Tatár Kánságot is hűbérésév teszi szultán, ezzel már támadásaival sújtja Oroszországot is. A lovagrend többször támogatta Ulászló ellenlábasát, Witoldot, majd mindkettejük közös ellenfelét Shvitrigailát. Bár Shvitrigailát sikerült legyőzni, de a lovagokkal külön külön nem boldogultak, s ráadásul Witold elvesztette velük szemben Szamogitiát.
[szerkesztés] A döntő győzelem
A belső viszályok legyűrése után a két ország egyesült erővel lépett fel közös ellenségükkel szemben. Ulászló és Witold egyesítette haderejét, s ezzel létrejött egy közös lengyel-litván sereg, amelyhez még más nemzetiségű (tatár, román, cseh, orosz) csapatok is csatlakoztak.
1409-ben aztán kitört a két állam sorsát eldöntő nagy lengyel-litván-lovagrendi háború. A határhoz közel 1410. július 10-én megvívták a döntő fontosságú grünwaldi csatát, ahol mindkét fél teljes ereje összetalálkozott. A csatát kis híján a lovagok nyerték meg, ugyanis Witold nem kellőképp elindított támadása megtört a németekén és megfutamodott. A lengyeleket harapófogóba szorító németek gyűrűjét ellenben teljes összeroppantotta Witold ellentámadása és a lovagrendi sereget porrázúzták.
Máriavárat ugyan nem sikerült most elfoglalni, s az első thorni (toruńi) békében sikerült az elvesztett területeket Litvániának sikerült visszavenni. A megtört erejű Lovagrend elvesztette mind gazdasági, mind nagyhatalmi pozícióját. A gazdaság eddig ugyanis a hódításokra épült, amely a mezőgazdaságilag fontos területek szerzését helyezte kilátásba és ezt a Hanza erőteljesen támogatta, s tőle függött a lovagrendi állam gazdasága, annak katonai erejétől a Hanza.
1433-ban a németföldön keresztül söprő cseh husziták (táboriták) Prokop András vezetésével feldúlták pomerán területeit egész a Balti-tengerig.
A német lovagok hatalmukat már csak katonai erővel tudták fenntartani, amelyet már csak német zsoldosok alkottak. A gazdasági stagnálás és a hanyatlás biztos volt, reformálásra pedig a rendi nagykáptalan megtagadta, ezért is buktatta meg azt megkísérlő Heinrich von Plauent. A városokra újabb és újabb adókat kényszerült kivetni a városkra, amelyet azok aztán megtagadtak és ligában egyesülve (Porosz Szövetség) szembeszegültek a renddel. A német lovagrend maradék hatalmát Lengyelország ellen vívott hosszú tizenhároméves háborúban (1454–66) vesztette el teljesen. A thorni békében a Német Lovagrend lemondott Kelet-Pomerániáról, Nyugat-Poroszországról, a kulmi és ermlandi (warmiai) püspökségről valamint több városról és várról. Emellett a lengyel király hűbérese lett, aki még 1454. március 6-án a királysága részéve nyilvánította Poroszországot.
[szerkesztés] A Német Lovagrend bukása
A rend totális válságban volt. A következő nagymesterek rendre azon voltak, hogy a régi önállóságot és pozíciót visszaállíthassák. Ám ezen törekvéseknek a lengyelek könnyűszerrel elejét tudták venni, s I. János Albert lengyel király 1494-ben újból hűségre kötelezte a német lovagokat. A XV. század utolsó éveitől, s a XVI. század elejétől nagymesternek német hercegeket tettek meg, akik révén támogatást nyerhetnek a német-római császártól. Szász Frigyes volt az aki a legtöbbet tette a rend érdekében, s erőfeszítései reménykeltőek voltak. V. Károly német-római császár és II. Gyula pápa az ügy felülbírálatába kezdett, de az meg is torpant Frigyes halálakor (1510).
Az új nagymester az ifjú Brandenburgi Albert 1525-ben áttért az evangélikus hitre Luther Márton és Osiander András hatására. A rend egyházi földjeit szekularizálta, és világi protestáns hercegséget hozott létre Porosz Hercegség néven, amely továbbra is a lengyel király hűbérese maradt, s 1525. április 10-én hűségesküt tett I. Zsigmond Ágost lengyel királynak a krakkói piactéren. A lovagrendet Luther tanácsára feloszlatta, amit V. Károly és a rendi tagok nem voltak hajlandók elfogadni. A császár új nagymestert nevezett ki Kronenbergi Walter (1526–43) személyében, aki a Német Lovagrend székhelyét áttette a würtembergi (frankföldi) Mergentheimbe. A lovagok sokáig nem tettek le az egykori országuk visszaszerzéséről, amit háromszáz éven át uraltak. A császár és a rendi mesterek egész a 30-as évek végéig hasztalanul követelték Albert hercegtől a területek visszaadását és a hercegi hatalmának felmondását. Az rendelkezések érvénytelenségét kimondta a birodalmi-kamarai törvényszék, de az már nem sokat segíthetett: a porosz herceget megvédték a Károllyal szembenálló protestáns német fejedelmek, s az ellene szervezkedő Dánia és Svédország is, amelyek koalíciójához a Porosz Hercegség is csatlakozott. Ráadásul a porosz területek lényeges különállást élveztek a birodalomtól, amelyet szentesített a rimini aranybulla is. A kelet-balti (livóniai) országrészben a német lovagrend ágát már 1237 óta képező Kardtestvérek rendje is törvénytelennek minősítette a szekularizációt és a landmeister (tartományi mester) Walter von Plettenberg szuverén hatalmat szerzett a lovagoknak úgy szintén V. Károlytól, aki hercegségi rangot és egyxéb kiváltságokat adományozott nekik. Gazdasági befolyását a térség ellenben elvesztette a felfedezések, s a balti piac, s aminek hatására a Hanza ideje is lejárt. Ráadásul az országban terjedőben volt a reformáció, s a környező államok szemet vetettek a stratégiailag kedvező elhelyezkedésű, gazdaságilag fejlet, remek természeti adottságokkal bíró Livóniára, de főleg Oroszország, akinek cárja IV. (Retteget) Iván mindenképp utat akart szerezni hazájának a tenger felé. A lovagok maradék hatalma széttöredezett. A rendet és az államalakulatot a Lengyelország–Litvánia, Oroszország, Svédország és Dánia közt dúló negyedszázados livóniai háború megsemmisítette. Maradványaiból szintén protestáns hercegség született.
A Német Lovagrendnek – amely Európában csak szétszórtan elhelyezkedő birtokokkal rendelkezett – minden tekintélye odaveszett. Tevékenyen támogatta (500-1000 lovaggal) a török elleni háborúkat. A németalföldi szabadságharc alatt a spanyol királyt támogatta, s az utrechti unió kisajátította összes, Hollandiában levő birtokát. XIV. Lajos a franciaországi földjeiktől fosztotta meg őket. A Lovagrend utoljára 1702 és 1731 között szerepelt Magyarországon, amikor 500 000 forintért zálogba kapták a jász-kun kerületet, de a vételt végül is érvénytelenítették. 1797-ben a rajnai és belgiumi rendházaikat szüntették meg. A Második koalíciós háborút lezáró 1801-es lunéville-i béke értelmében francia nyomásra a lovagrendet a Rajna bal partján elterülő uradalmaiktól kellett, hogy megfosszák. A hányatatott ügy végére 1809-ben az Ausztriával hadakozó Napóleon tett pontot a végére, hogy magát a Lovagrendet oszlatta fel, hátramaradt olasz és német uradalmait az adott fejedelemségeknek adta oda.
[szerkesztés] A Német Lovagrend feltámadása
Évtizedekkel a császár legyőzése után I. Ferenc osztrák–magyar uralkodó 1834-ben megalakította újra a lovagrendet Bécsben. Kisebb földeket kaptak Tirolban és Ausztriában, de most már csak egyházi szervezetként működhettek tovább, s nagyobb előnyben részesítették a pap, apáca és szerzetes tagokat. 1840-ben új szabályzatot kaptak, amely a lovagok tevékenységét jótékonysági és szociális munkára, a női tagokét betegápolásra korlátozta. A nagymester tisztségét valamelyik Habsburg főherceg látta el. 1871-ben IX. Pius pápa a papi tagoknak új szabályzatot, a lovagrendnek új nevet adott: Mária lovagok rendje. 1923-ban az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlása után Jenő főherceg (1894–1923) a rend történetében először egy papnak, dr. Norbert Kleinnak adta át a nagymesteri hivatalt. 1929-ben immár harmadszor változtatták meg a regulát, amely a szerzetesi fegyelmet hangsúlyozta. Az utolsó lovag halálával megszűnt a lovagrend lovagi ága, de továbbra is fenntartják (nagymesteri hozzájárulással) a világiak belépését.
[szerkesztés] A Német Lovagrend napjainkban
Ma a Német Lovagrend nagymesterének székhelye Bécs. A Stephansdom mögött elhelyezkedő nagymesteri palotában, a Singerstrasse 7-es szám alatt található a Német Lovagrend központi archívuma, levéltára és múzeuma. Ezen kívül egykori székhelyének, Bad Mergentheimnek a várában is van egy múzeuma a Német Lovagrendnek.
Jelenleg a Német Lovagrendnek hozzávetőlegesen 1000 tagja van, ebből 100 szerzetes, 200 nővér és mintegy 700 világi testvér. A rend elsősorban betegápolással és idősotthonok fenntartásával foglalkozik. A rendnek jelenleg 5 helyen van birtoka: Olaszország, Ausztria, Németország, Cseh Köztársaság és Szlovénia.
A németországi tartomány jelenleg tisztázatlan pénzügyi manőverek miatt súlyos anyagi gondokkal küzd – gyakorlatilag csődbe ment, s több vezetője ellen évek óta eljárás folyik.
[szerkesztés] A német lovagok megítélése
A rendről született megállapítások az idők folyamán különféleképpen változtak. A szocialista rendszer idején főleg a baloldali történetírás megpróbálta a lehető legfeketébben lefesteni a lovagrendet, mint kegyetlen rablólovagokat, akik a balti poroszokat egy szálig kiírtották. Magyarországon a régi történelem könyvekben is ez szerepel. Ez összeegyeztethető a II. világháború utáni féktelen német-ellenességgel, ami a szovjeteket jellemezte, hogy saját háború alatti bűntetteiket leplezhessék, s teljesen egyértelművé akarta tenni, hogy a németek már korábban is náci beállítottságúak voltak.
Nos a poroszság kiírtása nem igaz, az viszont igez, hogy a 11.-12. század folyamán a mai Németország területén élt egykori szláv népeket a német keresztesek teljesen kiírtották, de Poroszországban ez nem történt meg, ám a lakosság makacs ellenállása évtizedeken át súlyos vérveszteséget hozott a lovagok elleni harcokban, ám a porosz lakosság még sokáig jelentős létszámú kisebbséget képezett az országban. Tény, hogy a német lovagrend elkövetett olykor súlyos túlkapásokat (de legjobban a Kardtestvérek rendje), s támadásaival pusztulást szenvedtek a lengyel határmenti területek, ám a legsúlyosabb büntetteket a oroszok követték el a mai Lettország és Észtország területén rabló támadásaikkal, jóval a német lovagok és a német hittérítők megjelenése előtt. Uralma bár sokszor kemény volt az általa meghódított területen, de rendkívül felfejlődött Poroszország és Livónia, s a térség leggazdagabb országaivá váltak. A 14. századtól vált igazi agresszív hódító hatalommá a Német lovagrend, amely keresztények ellen is hadjáratokat vezérelt. Minden tekintélye és hatalma a katonai erejétől függött, s e törékeny tényező elvesztésével elvesztett nemcsak hatalmi, hanem meghatározó gazdasági státuszát (utóbbit a lengyelek vették át).
Ugyanakkor továbbra sem mondott le a humanitárius munkákról, a betegápolásról és alamizsnaosztásról. Európában nagyon sok ispotályuk volt.
Így a Teuton Lovagrendről nehéz egyértelmű megállapítást tennünk, a válasz tehát csupán is-is.
[szerkesztés] A Német Lovagrend neve más nyelveken
- Latinul: Ordo domus Sanctæ Mariæ Theutonicorum Ierosolimitanorum v. Ordo Teutonicus
- Németül: Deutscher Orden v. Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem
- Angolul: Teutonic Knights
- Fehéroroszul: Тэўтонскі ордэн
- Dánul: Tyske orden
- Tatárul: Teuton Ordenı
- Hollandul: Duitse Orde
- Észtül: Saksa ordu
- Finnül: Saksalainen ritarikunta
- Lettül Vācu ordenis
- Litvánul: Kryžiuočių Ordinas v. Vokiečių ordinas
- Lengyelül: Zakon Krzyżacki
- Eszparantóul: Ordeno de germanaj kavaliroj
- Románul: Ordinul Cavalerilor Teutoni
- Ukránul: Тевтонськогi орден
- Oroszul: Тевтонский орден
- Szlovénul: Nemški viteški red
- Svédül: Tyska orden
- Alemannul (svájci): Tütsche Ordä
- Bolgárul: Тевтонски орден
- Spanyolul: Orden Teutónica
- Csehül: Řád německých rytířů
- Olaszul: Orde Teutònic
- Franciául: Ordre teutonique
- Norvégul (nynorsk): Den tyske Orden
- Norvégul (bokmål): Den tyske riddaror
- Portugálul: Cavaleiros Teutónicos
- Szlovákul: Rád nemeckých rytierov
- Szerbül: Тевтонски ред
[szerkesztés] A Német Lovagrend nagymesterei
[szerkesztés] A szentföldi évek alatt
- Poppo von Osterna (először) 1253
- Wilhelm von Urenbach 1253?
[szerkesztés] A velencei évek alatt
[szerkesztés] A poroszországi évek alatt
[szerkesztés] A németországi évek alatt
- Ampringen János Gáspár, Magyarország császári kormányzója 1664–84
- Antal Viktor osztrák főherceg 1804-09, tovább: 1834–35
[szerkesztés] Az újjászületést követően
- Dr. Bruno Platter 2000–
[szerkesztés] Forrás
- Klaus-Jürgen Matz: Ki mikor uralkodott, mikor élt? Magyar Könyvklub 2003.
- Vajda Tamás: A Német lovagrend a Baltikumban
- Vajda Tamás: A Német lovagrend szentföldi és erdélyi szereplése
- Sulinet - Diákok munkája: A német lovagrend
- Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó
- Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó
[szerkesztés] Ajánlott irodalom
- William Urban: A teuton lovagrend hadtörténete
[szerkesztés] Külső hivatkozások
Based on work by