Vármegye

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Szent Korona országainak vármegyéi 1881 után

A vármegye (latinul comitatus) vagy megye a magyar közigazgatás alapvető területi egysége I. István király óta.

A II. világháború végéig a hivatalos elnevezés szigorúan véve a vármegye volt, de ennek szinonimájaként széles körben használták a megye szót is, sőt, ez törvények és egyéb jogszabályok szövegében is előfordult. 1949-ben az Alkotmány hivatalossá tette a megye megnevezést, és ettől kezdve csak történeti megjelölésekben fordul elő a vármegye szó.

[szerkesztés] A vármegyerendszer története

[szerkesztés] A királyi vármegye

I. István király alatt a közigazgatás a kiterjedt királyi birtokok szervezeti egysége volt: az elnevezés is arra utal, hogy a várak körül jöttek létre a közigazgatás egységei. Ezek a várak többnyire a honfoglaláskori törzsfők és nemzetségfők várai voltak. A királyi vármegye élén a megyésispán (comes) állt. Ő szedte be a király érdekében az adókat, amiknek az egyharmadát megtarthatta magának, és ő szervezte meg a hadsereget szükség esetén, amiben a hadnagy (maior exercitus) segítette. Segítségére volt még az ispáni központ katonai parancsnoka, a várnagy (maior castri) és a bíráskodásban a királybíró. A száznagyok a szolga állapotú szakosodott várnépek élén álltak (lásd a hasonló királyi udvarházak szervezetében az udvari népeket). A megyei hadat az ispán vagy a hadnagy vezette várjobbágyok (miles, jobagio castri) alkották, - az ő tisztjeik is száznagyok és tizedesek (decurio) voltak - a létszám 1168-ban 400 fő volt megyénként. Sokoldalú rendőri és hírvivő feldatatokat láttak el az őrök, akiket „csősz” (a török csauszból), „börtön”(!) és „várkajátó” néven is emlegettek. Az ispán és a várjobbágyok között elhelyezkedő réteg volt a szervienseké vagy királyszolgáké (serviens, minister), akik különböző, köztük egyedi feladatokat láttak el..

A határvármegyék (marchia) élén határispánok (marchio) álltak. A határvárak nem régi nemzetségi várak voltak, mint a rendes vármegyék esetén, hanem az országból kivezető utak mentén a magyar-szláv etnikai határon épített földvárak (lásd: Baranyavár, Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars, Gömör, Borsod, Újvár, Zemplén, Borsova, Keve, Bolgyán). A határvármegye két részre oszlott, belső lakott és külső lakatlan vagy gyéren lakott részekre. A kettőt az akadályokkal teletűzdelt gyepű választotta el, amin az átjárhatóságot akadálymentes részek, kapuk bitosították (lásd Kapuvár!). A gyepűn kívüli lakatlan rész volt a gyepűelve. Az országot nem egyetlen gyepű határolta, a rendszert mélységében tagolt külső és belső gyepűk alkották. A fegyveres személyzetet a lövők (portyázó lovas székely vagy besenyő könnyűíjászok - lásd: Zalalövő és Lövérek) és az őrnagy vezette őrök adták. Újonnan létrehozott határvármegye esetén általában a megye lakott területét nem egyetlen már létező vármegyétől vették el, hogy annak gazdasági és katonai telejsítőképességét ne rontsák túlságosan, hanem szétszórtan, több belső megyétől is csatoltak a határvárhoz várföldeket, várfalvakat. Ezért a határvármegye területe nem volt feltétlenül összefüggő.

Az újabb kutatások szerint inkább határvárispánságokról és nem határvármegyékről beszélhetünk. Újabban határvármegye alatt inkább azokat a megyéket értik melyek területén ún. confinium azaz védelmi célokra kialakított határterület volt található.

Az erdőket az 1200 táján megszervezett erdőispánságok felügyelték.

A királyi hatalom gyengülése következtében a királyi vármegye szerepét a 13. század-ban a nemesi vármegye vette át. A folyamatnak az Aranybulla volt az egyik mérföldköve.

[szerkesztés] A nemesi vármegye

A köznemesség megerősödésével a vármegye irányítása is átalakult. Az ispánt (később főispánt) ugyan továbbra is a király nevezte ki, de az alispánt és az először 1232-ben említett szolgabírákat a nemesség választotta. A szolgabírónak a szerviensek vitáinak eldöntéséből induló funkciója később őt a vármegye fontos tisztviselőjévé tette. Eleinte megyénként általában négy szolgabírót választottak. Később a járások 16-18. századi kialakulásával járásonként egy főszolgabírót és néhány alszolgalbírót.

A rendi országgyűlésre a vármegyék követeket küldhettek.

[szerkesztés] A parasztvármegye

A parasztvármegye a nemesi vármegye pótléka, a parasztság önvédelmi szervezete volt a közbiztonság fenntartása érdekében a török hódoltság idején és még ezután is rövid ideig a 16. - 18. század idején. Főleg a hódoltsági területen a hadjáratok útvonalán és a peremvidékeken működött, ahol a nemesi vármegye intézményei nem működtek, vagy nem voltak elég hatékonyak. Törvények is segítették működésüket, amik bizonyos esetekben lehetővé tették a jobbágyoknak, hogy leszámoljanak a kóborló és fosztogató katonákkal és szabad hajdúkkal (1532: 32. tc., 1597: 24. tc, 1598: 29. tc.).

A szomszéd falvak összefogásából nőtt ki, a 16-17. század fordulóján kezdett intézményesülni, amikor egy-egy járás küldöttei megbeszélésekre gyűltek össze. A környék tekintélyesebb emberei közül hadnagyokat és kapitányokat választottak a nagyobb, tizedeseket a kisebb egységek élére. A közös gyűléseken bírói ítélkezéseket is tartottak.

A nemesi vármegyék a 17. században kezdték visszanyerni befolyásukat a hódoltsági területek felett is, ekkor szerették volna a parasztvármegyéket is maguk alá rendelni, különösen a Császár Péter-féle felkelés (1631-32) után. 1649-ben Heves, Nógrád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék közös utasításukban a parasztvármegyéket maguk alá rendelték, a paraszthadnagyok kinevezési jogát az alispán kezébe adták. Megpróbálták a parasztvármegyét mintegy „önkéntes rendőrséggé” alakítani az irányításuk alatt, ami végül a hódoltság befejeződése után vezetett sikerre, a paraszthadnagyok és tizedesek vármegyei alkalmazottak lettek. Feladatukat a 18-19. század fordulóján a csendbiztosok és pandúrok vették át.

[szerkesztés] A polgári vármegye

[szerkesztés] A kiegyezés után

A kiegyezés után, 1870-ben végrehajtott reform - többek között - elválasztotta egymástól a bíráskodást és a közigazgatást.

A Magyar Királyság vármegyéi 1881-1920

Horvát-Szlavónország vármegyéi

[szerkesztés] A trianoni békeszerződés után

A trianoni békeszerződés súlyosan érintette a vármegyerendszert is: számos vármegye teljes egészében, számos vármegye pedig részben az utódállamokhoz került. A Magyarországon maradó vármegyék neve ugyan elvileg változatlan maradt, de több esetben új megyeszékhelyről kellett gondoskodni.

1923-ban részleges átszervezésre került sor, melynek során az ország területén maradt legapróbb megyetöredékeket összevonták egymással vagy más megyékkel. Mivel a revíziós törekvések fenntartása miatt az átszervezés ideiglenes jellegét hangsúlyozni kívánták, ezért e lépéseket nem egyesítésnek nevezték, hanem az összevont vármegyék neve után közigazgatásilag egyelőre egyesített (k.e.e.) megjelölés került. Ezen intézkedések eredményeképp Magyarország 25 megyére oszlott, és ez a beosztás 1938-ig állt fenn.

A II. világháború befejezésekor az ideiglenes fegyverszüneti egyezmény visszaállította az 1938 előtti országhatárokat, ezért 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik első rendeletében intézkedett a megyei beosztás ennek megfelelő ideiglenes átszervezéséről. Ekkor lényegében helyreállt az 1938 előtti 25 megyés felosztás, azonban megszűnt a korábbi „k.e.e.” megjelölés, továbbá néhány esetben sor került a megyék nevének egyszerűsítésére és határaik kiigazítására. A Párizsi Békeszerződéssel ez a beosztás 1947-ben elvesztette ideiglenes jellegét.

Az 1950-es megyerendezés során ismét megyéket vontak össze, további határkiigazításokra került sor és több új megyeszékhelyet állapítottak meg, így jött létre a 19 megyés mai megyerendszer.