Velence
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
- Ez a szócikk az olasz városról szól. A magyar települést lásd a Velence (magyar város) cikk alatt.
| Velence | |
|---|---|
 Velence város címere |
|
| Ország |  Olaszország |
| Régió | Veneto |
| Megye | Velence |
| Polgármester | Massimo Cacciari |
| Tengerszint feletti magasság |
0 m |
| Terület | 412 km² |
| Népesség | |
| Teljes |
271 633 |
| Népsűrűség | 646 fő/km² |
| Időzóna | CET, UTC+1 |
| Koordináták | 45°26′ é.f.sz., 12°19′ k.f.h. |
| Körzetszám | 041 |
| Irányítószám | 30 100 |
| Weboldal: www.comune.venezia.it | |
Velence (olaszul Venezia, velencei nyelvjárásban Venezsia) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye, amely az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik. Ez a sósvizű lagúna két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között fekszik. A teljes velencei „communa” lakossága 271 633 fő (2004. január 1.), ebből a „centro storicoban” (a történelmi városközpont, Velence „magja”) 62 000-en, a „terra fermában” (a lagúnán kívüli területek), nagyrészt Mestrében és Margherában 176 000-en élnek. A Padova és Velence által alkotott urbanizált régió lakossága 1 600 000 fő.
Velencét sokszor illetik az „Adria királynője”, a „víz városa” és a „fény városa” jelzőkkel.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Földrajz
[szerkesztés] A helyszín
A természet erőinek is köszönhető Velence létrejötte: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyamáradatoknak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származik. Az Alpokból lezúduló, gleccserek által szaggattott kövek, törmelékek elérték a tengert, amit az Adria hullámai a part előtt teregettek el – így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, mely 6-10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. A part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A lagúna másik, eleven részébe viszont bejut a tenger kisméretű apálya és dagálya, a vize tehát együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el, ez az élő lagúna – ilyen lagúnából nőtt ki Velence.
[szerkesztés] Magas vízállás
Velence jellegzetessége a magas vízállás (acqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit.
A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.
[szerkesztés] Éghajlata
A város klímáját a tenger határozza meg. Bár télen előfordulhatnak hideghullámok, nyáron pedig kánikula, a tenger felől szinte mindig érkezik friss szél. Téli időszakban néha sűrű tengeri pára burkolja a várost.
[szerkesztés] Története
Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.
Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E különös közösség állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie
A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de a főnökök már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján.
Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát.
A 10. században az állam irányítását a Nagytanács vette át; a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a signoriát, az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.
A Keletrómai Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került.
A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.
A zsákmány felébresztette a másik hajósállam, Genova irigységét, amely eddig eredményesen kereskedett Bizánccal, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence kisemmizte társait, s ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság több mint 100 évig tartó háborúja, melyben végül Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma a tetőfokára hágott: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén megszerezte a viruló Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, s még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania.
A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek:
- mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is.
- több csapás érte a várost: két tűzvész: 1574-ben és 1577-ben, illetve 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte.
E csapások megtörték a Velencei Köztársaságot, s a 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.
Az elöregedett köztársaságot Napóleon, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797-ben a Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. A franciák mégis megszállták a várost. Napóleon előbb az osztrákoknak engedte át, majd az Olasz Királysághoz csatolta, bukása után a város ismét az osztrákokhoz került. 1848-ban itt is volt népfelkelés: Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot, de Radetzky marsall elfoglalta a várost.
Velence csak 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. Ezer éves hatalmának vége, ma már inkább a művészek és a turisták városa.
A XX. században három pátriárka is a pápai trónra került:
- 1903-ban Giuseppe Sarto bíboros aki X. Pius néven 1914-ig pontifikált. 1954-ben szenté avatták.
- 1958-ban Angelo Roncali bíboros aki XXIII. János néven 1963-ig pontifikált. 2003-ban boldoggá avatták.
- 1978-ban Albino Luciani bíboros, aki I. János Pál néven 1978. augusztus 26. – 1978. szeptember 29. között ült Szent Péter székén, 33. napi pontifikátus után tisztázatlan körülmények között hunyt el. 2003-ban megindult a boldoggá avatása.
[szerkesztés] Látnivalók
Fő szócikk: Velence és lagúnája[szerkesztés] Épületek
Velence épületeit egymáshoz közel álló, fából készült cölöpokre építették (a víz alatt oxigén hiányában a fa nem rohad el), amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is. A házak megtámasztására használt fákat a mai Szlovénia nyugati területein vágták ki, okozva ezzel a mai Kras, Lika és Gorski kotar régiók sivárságát. A pillérek nagy része sok évszázad után még mai is érintetlen.
[szerkesztés] Kultúra
Velence sok hagyományos ünnep otthona, melyeket minden esztendőben megrendeznek:
[szerkesztés] Ünnepek
- Velencei Karnevál: évente megrendezett télbúcsúztató rendezvénysorozat a városban.
- Vogalonga: május egyik vasárnapján megrendezésre kerülő ünnep. 32 km útvonalat kell végigevezni a jelentkezőknek a csatornákon, bármely méretű és típusú csónak vagy hajó részt vehet a látványos felvonuláson.
- Festa del Redentore: július harmadik szombatján és vasárnapján zajló ünnep. Résztvevői csónakhidat építenek a Giudecca csatornán illetve pompás tűzijátékkal kísért éjszakai virrasztást tartanak.
- Regata Storica: szeptember első vasárnapjának ünnepe. Különleges, gazdagon díszített csónakok felvonulásával kezdődik a Canal Grande csatornán. Ezt követi a kétevezős gondolák versenye.
- Festa della Sensa: áldozócsütörtök utáni vasárnapon tartják. A Köztársaság kezdete óta azzal ünnepelték, hogy a dózse Velence és a tenger házasságának jelképeként a San Nicoló al Lídónál a Bucintoró nevű díszes hajóról a tengerbe vetett egy gyűrűt. Napjainkban a polgármester, a pátriárka és más velencei tisztségviselők követik ezt a hagyományt.
[szerkesztés] Kulturális rendezvények
A város számos kulturális rendezvény helyszíne, a nevezetesebbek:
- a Velencei Biennálé: kétévente megtartott, egész nyáron át megrendezésre kerülő modern művészeti kulturális seregszemle. 1895 óta létezik.
- a Filmszemle: ugyancsak a Biennálé szervezésében nyaranta megtartott filmfesztivál.
[szerkesztés] Múzeumok, kiállítások
Velence a mai napig a kultúra egyik fellegvára Olaszországban. Erről múzeumai, kiállításai, színházai, balett-, opera- és hangversenyprogramjai, fesztiváljai tanúskodnak.
- Leghíresebb múzeumai: a világhírű Galleria dell'Accademia, a Museo del Ghetto, a Palazzo Grassi, a Peggy Guggenheim Múzeum, a Querini Stampalia és a Scuola Grande di San Rocco di Venezia.
[szerkesztés] Közlekedés
A szigeteket, amelyeken Velence felépült, több mint 400 híd köti össze. Az óvárosban a csatornák az utak szerepét látják el, és itt a közlekedés vagy vízi vagy gyalogos formában zajlik. A 19. században egy csak gyalogosok által használható töltésutat építettek a városból a szárazföldre, ami hatására aztán egy vasútállomás és egy autóút is megépült. A jelenleg is álló parkolóházakat a 20. században építették.
Jellegzetes közlekedési eszközök:
- gondolák: ma már főleg sétacsónakázásra használt vízi járművek, bár néhány még kompként is üzemel (traghetti). Pár velencei család mindmáig saját gondolával rendelkezik. A gondola kinyúló orr-részének fémből készült hatos fogazású díszítése a város hat kerületére (sestiere) utal. A különleges faépítésű jármű színe fekete, 1562-ben ugyanis rendeletet hoztak rá, hogy minden gondolát egyformára kell festeni – ezzel kívánták csökkenteni a nemesi családok rivalizáló kedvét.
- vizibuszok: menetrend szerinti közlekedésű járművek. Fajtái: a vaporetto (220 fős) és a gyorsabb motoscafo (130 fős).
- taxik: tulajdonképpen motorcsónakok
[szerkesztés] Gazdaság
A város főként idegenforgalmából él. A turizmushoz kapcsolódik az üveg-, csipke- és textilgyártás is, mely a helyi munkaerőt foglalkoztatja. E hagyományos ipari ágazatok központja Murano illetve Burano szigetei évszázadok óta.
A szárazföldi részén levő Mestre és Marghera elővárosokban települt a petrolkémiai, alumínium- és hajóipar. Marghera kikötőjének ma már jelentősebb a forgalma, mint magának Velencének.
[szerkesztés] Velence szülöttei és lakói
- Tomaso Albinoni zeneszerző
- Giovanni Bellini festő
- Bernardo Bellotto festő
- Giovanni Antonio Canale, vagy Canaletto festő
- Rosalba Carriera festőnő
- Giacomo Casanova utazó, író és velencei kém
- Francesco Cavalli zeneszerző
- Gasparo Contarini teológus és diplomata
- Vincenzo Maria Coronelli kartográfus
- Andrea Gabrieli zeneszerző
- Antonio Caldara zeneszerző
- Giorgione festő
- Baldassare Galuppi operaszerző
- Carlo Goldoni komédiaíró
- Lorenzo Lotto festő
- Bruno Maderna, festő és karmester
- Gian Francesco Malipiero zeneszerző
- Claudio Monteverdi zeneszerző
- Luigi Nono zeneszerző
- Marco Polo utazó és felfedező
- Paolo Sarpi teológus és történész
- Giovanni Battista Tiepolo festő
- Jacopo Tintoretto festő
- Tiziano Vecellio festő
- Antonio Vivaldi, zeneszerző
- Ermanno Wolf-Ferrari, német-olasz zeneszerző
- Albino Luciani, bíboros a késöbbi I. János Pál pápa
[szerkesztés] Források
- Fajth Tibor: Itália (Panoráma útikönyvek, Athenaeum Nyomda, Bp. 1980) ISBN 963 243 235 5
- Wellner István: Velencétől Rómáig. Panoráma K. 1974. ISBN 963 243 012 3
- Wolfgang Thoma: Velence (Polyglott útikönyvek, Pegazus Rt. 1990)
- Alta Macadam: Velence (Kék útikönyvek, Corvina., 1994)
- Velence (Velencei kiadás magyarul)
- Venedig (Storti Edizioni, Mestre 1993.)
Based on work by