I. Napóleon

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

I. Napóleon Franciaország császára
Napóleon Bonaparte, Evert A. Duykinck festményén
Uralkodása	1804. március 20. - 1814. április 6. 1815. március 1. - 1815. június 22.
Koronázása	1804. december 2.
Teljes neve	Napoleon Bonaparte
Címei	Franciaország császára Svájc közbenjárója A Rajnai Szövetség védője Olaszország királya
Születése	1769. augusztus 15. Ajaccio, Korzika
Halála	1821. május 5. Szent Ilona
Előző uralkodó	XVI. Lajos
Következő uralkodó	XVIII. Lajos
Felesége	Joséphine de Beauharnais Mária Lujza
Utódai	II. Napóleon
Dinasztia	Bonaparte
Apja	Carlo Buonaparte
Anyja	Letizia Ramolino

Bonaparte Napóleon (született Napoleone di Buonaparte) (1768. február 5./1769. augusztus 15. - 1821. május 5.) tábornok a nagy francia forradalom idején, 1799. november 11-e és 1804. május 18-a között az Első Francia Köztársaság konzulja, 1804. május 18-a és 1814. április 6-a illetve 1815. március 20-a és június 22-e között I. Napóleon (franciául Napoléon I^er) néven "a franciák császára".

Valamivel több mint egy évtized alatt seregei majdnem minden európai országgal harcoltak gyakran egyidejűleg, valamint Franciaország uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Ám a katasztrofális oroszországi invázió fordulópontot jelentett. Az orosz hadjárat és a lipcsei vereség után a szövetséges államok 1814-ben betörtek Franciaország területére, ezzel lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és 100 napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. A nagyhatalmak azért, hogy soha ne térhessen vissza, az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Tartalomjegyzék 1 Fiatalkora 2 A győztes tábornok 2.1 Az 1796-97-es olaszországi hadjárat 2.2 Későbbi élete és halála 3 Napóleoni háborúk 4 Források 5 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Fiatalkora

Napóleon "Napoleone di Buonaparte" (korzikaiul: "Nabolione" vagy "Nabulione") néven született a korzikai Ajaccióban, hivatalosan 1769. augusztus 15-én, mindössze egy évvel azután, hogy a szigetet a Genovai Köztársaságtól Franciaországhoz csatolták. (Később nevét megváltoztatta a franciásabban csengő Napoléon Bonaparte névre.) Első feleségével, Joséphine de Beauharnais-vel 1796. március 9-én kötött házassága okmányán azonban 1768. február 5-e szerepel születési dátumaként.

Olasz kisnemesi családból származott, mely Korzikán élt. Apja, Carlo Bonaparte, aki ügyvéd volt, 1778-tól több éven keresztül XVI. Lajos udvarában szolgált mint Korzika szigetének képviselője. Gyermekkorára döntő befolyással azonban anyja, Letizia Ramolino volt. Szigorú nevelése segített megfékezni a a fiatal Bonaparte izgágaságát. Letizia fiát Rabullione-nak (magyarul kotnyeles) nevezte.

1779-ben még nem volt tíz éves, amikor édesapja Franciaországba vitte, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd május 15-én beiratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Az ekkor még harcos franciaellenes korzikai hazafi Napóleon sorozatosan összetűzésbe került iskolatársaival. Miután 1784-ben befejezte a brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) nevezték ki.

1786 januárjában lépett szolgálatba. Napóleon a valencei és az auxonnei helyőrségekben szolgált a forradalom 1789-es kitöréséig. Ezután néhány évet Korzikán töltött, ahol hármas küzdelem alakult ki a korzikai nacionalisták, a royalisták és a forradalmárok között. Családja 1793 júniusában a Franciaországba való költözésre kényszerült, mivel összetűzésbe kerültek a konzervatív, nacionalista vezérrel, Pasquale Paolival.

A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban az republikánus kormány ellen tört ki lázadás, valamint Toulont a brit hadsereg foglalta el. Sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat helyezett a Point l'Eguilletehez, fenyegetve ezzel a kikötőben állomásozó brit hajókat, amelyek ezáltal menekülésre kényszerültek. Egy sikeres rohamban,(amiben egyébként Napóleont combtalálat érte) a franciák visszaszerezték a várost, őt magát pedig dandártábornoknak léptették elő. Zseniális tervei a Közbiztonsági Bizottság figyelmének középpontjába emelték, Augustin Robespierre, a forradalmár Maximilien Robespierre fiatalabb bátyjának közeli társa lett. Az idősebb Robespierre bukása után 1794. augusztus 6-án bebörtönözték a Chateau d'Antibesba, de két hét után szabadon engedték.

[szerkesztés] A győztes tábornok

1795-ben Napóleon Párizsban szolgált, ahol a royalisták október 3-án fegyveres tüntetést szerveztek a Nemzeti Konvent ellen. Bonapartét a Tuileries palotában levő Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek élére nevezték ki. Számos tüzérségi egységet szerzett meg a fiatal lovas-tiszt, Joachim Murat segítségével, aki később a sógora lett. Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használta. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár a harc erkölcstelen volt egész Párizsban. Győzelmei hírnevet, gazdagságot és az új Direktórium (kiváltképp annak vezetőjének, Barrasnak) támogatását hozták el neki. Heteken belül romantikus kapcsolata lett Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-vel, akivel 1796. március 9-én összeházasodott.

[szerkesztés] Az 1796-97-es olaszországi hadjárat

Napokkal házassága után Bonaparte átvette a francia "Olaszországi Hadsereg" vezetését, és 1796. március 27-én sikeres inváziót indított Olaszország ellen. Lodinál a "Kis tizedes" becenevet adták neki. Kikergette ausztriát Lombardiából, valamint legyőzte a Pápai Államok hadseregét. Mivel VI. Pius pápa ellenezte XVI. Lajos kivégzését, Franciaország annektálta a Pápai Államok kisebb területeit. Napóleon ignorálta a Francia Direktórium parancsát, hogy meneteljen Rómába, és fossza meg a pápát hatalmától. Egy évvel később azonban Louis Alexandre Berthier tábornok elfoglalta az "örök várost", és február 20-án a pápát börtönbe záratta. VI. Pius a fogvatartása alatt meghalt. 1797-ben Bonaparte Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyaláshoz kényszerítette azt. A campo formiói-béke Észak-Olaszország területének nagy részét Franciaország uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna meletti területekkel együtt. Napóleon Velencébe menetelt, és kényszerítette a várost hogy adja meg magát, ezzel véget vetett Velence 1000 éves függetlenségének. Bonaparte 1797 végén az olaszországi francia területek nagy részét Cisalpinai Köztársaság néven egyesítette.

Olaszországi hadjárata során Bonaparte franciaországi politikai befolyása nőtt. Két folyóiratott jelentetett meg, látszólag seregei számára, de ezeket Franciaországban is igen széles körben olvasták. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux néven. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, figyelmeztetve Barrast és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták Napóleont kezdték támadni olaszországi fosztogatása miatt. Bonaparte szeptember 4-én Pierre Augereau tábornokot elküldte Párizsba, hogy hajtson végre egy puccsot, és tisztítsa meg a royalistáktól a várost (18 Fructidor). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte béketárgyalásokat kezdeményezett az osztrákokkal, és decemberben úgy tért vissza a francia fővárosba, mint győztes hódító és vezető erő a kormányban. Ekkora már sokkal népszerűbb volt mint a Direktórium tagjai.

[szerkesztés] Későbbi élete és halála

Egyiptom meghódításával meg akarta törni a brit kereskedelmi hegemóniát, elfoglalta Kairót. A brumaire 18-i államcsínyt (1799. november 9.) követően átvette a hatalmat. Mint első konzul katonai diktatúrát vezetett be. 1804-ben császárrá koronázatta magát. Közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai (Code Napoleon) döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Felújította az Angliával folytatott háborút, flottaépítésbe kezdett, és komolyan foglalkozott a brit szigeteken történő partraszállás gondolatával, de a trafalgari csatában (1805) bebizonyosodott Anglia megkérdőjelezhetetlen tengeri fölénye, ezért felhagyott az invázió tervével. Megtámadta az oroszokat és a osztrákokat, győzelmet aratott Ulmnál, Austerlitznél (1805); a poroszok Jénánál és Auerstadtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után ő lett Európa irányítója. Angliát kontinentális zárlat-tal próbálta térdre kényszeríteni.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború). Az osztrákok újabb támadást indítottak ellene, de Wagram-nál ismét vereséget szenvedtek.

Első feleségétől, Joséphine-től 1810-ben elvált és feleségül vette Mária Lujza osztrák főhercegnőt.

• 1811-ben megszületett a trónörökös, II. Napóleon.
• 1812-ben Oroszország ellen indított hadjáratot, de Borogyinónál csak óriási veszteségek árán tudott győzni.
• 1813-ban A lipcsei csatában a koalíciós csapatok vereséget mértek rá.
• 1814-ben Napóleon lemondásra kényszerült, Elba szigetére száműzték.
• 1815 márciusában-ben hűséges emberei segítségével visszatért, 100 napos uralmát azonban a waterloo-i vereség (1815. június 18.)fejezte be. Ekkor Szent Ilona szigetére száműzték, ott halt meg.

• Halálával kapcsolatban felmerült az arzénmérgezés lehetősége. Az állítólag Napóleontól származó hajtincsekben az egészséges arzénszint sokszorosát mutatták ki, de ez származhat a korban divatos gyógyszerből és a szintén divatos, arzéntartalmú hajápolószerektől, ezért a mérgezés teóriájának nincs igazi támogatottsága. A császár orvosának feljegyzései és sok más egyéb bizonyíték gyomorrákra látszik utalni, ma a kutatók többsége ezt fogadja el.

[szerkesztés] Napóleoni háborúk

1792 és 1815 között Franciaország állandóan hadban állt az európai hatalmakkal. Már a forradalmi Franciaország szembe került Nagy-Britannia, Ausztria, Oroszország és Poroszország monarchiáival, amelyek akkor a forradalomtól féltették saját hatalmukat, később pedig az egyre erősödő Napóleontól tartottak. 1799-ben uralomra jutó Napóleon vezetésével a franciák Anglia és Oroszország kivételével csaknem egész Európát meghódították. Egyes szövetségre kényszerített területeken (pl. Nápolyi Királyság, Spanyolország) gerillamozgalmak bontakoztak ki a francia fennhatóság ellen.

[szerkesztés] Források

• Feleki László: Napoleon. "A csodálatos kaland". I-III. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1976.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Lecsúszó gatyák miatt vesztett Napóleon (Index.hu, 2006. október 9.)