Apró Antal

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Apró Antal (Szeged, 1913. február 8. – Budapest, 1994. december 9.) az illegális kommunista mozgalom tagja, később állampárti politikus. Felesége Apró Piroska volt.

Tartalomjegyzék

1 Élete 1945 előtt
2 Pályája a koalíciós időszakban
3 Tevékenysége a Rákosi-korszakban
4 1956 októbere
5 Pályája a Kádár-rendszerben
6 Érdekesség
7 Forrás
8 Jegyzetek
9 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete 1945 előtt

Az elemi iskola után Makónn, majd Budapesten szobafestőként dolgozott. 1930-tól tagja volt a Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ), 1931-től pedig a Kommunisták Magyarországi Pártjának. 1935-től egyik szervezője volt az építőmunkások sztrájkjának. 1938-ban beválasztották a MÉMOSZ országos vezetőségébe. Többször letartóztatták és internálták. 1944 szeptemberében a Békepárt Központi Bizottságának tagja lett, megbízták az ellenálláshoz szükséges fegyverek beszerzésével.

[szerkesztés] Pályája a koalíciós időszakban

1945. január 22-étől a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetősége Szakszervezeti Osztályának a vezetője, februártól a KV Tömegszervezetek és Tömegmunka Osztály irányítója lett, majd az 1945. április 13-án létrehozott KV Szakszervezeti Bizottság élére került. 1946 májusától az MKP Politikai Bizottságának (PB) pót-, majd rendes tagja, októbertől részt vett a Szervezőbizottság munkájában. 1948-ban tagja az MKP-SZDP (Szociáldemokrata Párt) Közös Szervezőbizottságának. 1945-től országgyűlési képviselő.

[szerkesztés] Tevékenysége a Rákosi-korszakban

1948 és 1951 között kimaradt a legfelső pártvezetésből, a Szakszervezeti Tanács főtitkárává választották. Rákosi Mátyás és Gerő Ernő bírálta „szindikalizmusa” miatt. 1949 augusztusától 1952. január elejéig, valamint 1953 júliusa és novembere között az Elnöki Tanács tagja. 1952 elején építőanyag-ipari miniszter, 1953 júliusától az építésügyi miniszter első helyettese lett. Novemberben visszakerült a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottságába (PB), és a Minisztertanács elnökhelyettese lett. A jogtalanul elítélt volt párttagok rehabilitálásával kapcsolatos határozat végrehajtását irányító bizottság, majd 1955 márciusa után a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálásával foglalkozó bizottság tagja. 1956. június 16-án a Hazafias Népfront (HNF) Országos Tanácsának elnökévé választották. 1956. október 6-án beszédet mondott Rajk László és kivégzett társai temetésén. 1971-ig Magyarország állandó képviselője a KGST tanácsában.

[szerkesztés] 1956 októbere

1956. október 23-án éjszaka az MDP KV Katonai Bizottság tagjává választották. Másnap egy belső utasításban „fasiszta csőcseléknek” nevezte a forradalomban résztvevőket.^[1] Október 27-étől Nagy Imre nemzeti kormányában a Minisztertanács elnökhelyettese és építésügyi miniszter. Október 28-án bekerült a párt irányítására létrehozott elnökségbe.

[szerkesztés] Pályája a Kádár-rendszerben

November 2-án a tököli szovjet parancsnokságra menekült, majd Szolnokra vitték. November 4-étől a Kádár-kormányban az iparügyek felelőse. 1956. november 7-étől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Intézőbizottságának (IIB) tagja, decembertől a Gazdasági Bizottság vezetője. 1957-ben a Minisztertanács elnökhelyettese.

Személyesen felügyelte Nagy Imre és mártírtársainak koncepciós perét; 1958. június 17-én ő jelentette be a Parlamentben Nagy Imre és három társa kivégzését, amelyet a „nép jogos elégtételének ... az ellenforradalom méltó megbosszulásának” nevezett. ^[2] Az MSZMP KB határozata alapján ezen érdemeiért a budapesti Szemlőhegy utcában kiutalták részére a nagypolgári Lovassy-Stürmer orvoscsalád volt villájának nagyobbik lakrészét.

1958. január végétől 1961 szeptemberéig a Minisztertanács első elnökhelyettese volt. 1961-ben a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának élére helyezték. Magyar részről ő írta alá a Barátság I. kőolajvezeték megépítésének szerződését és az atomerőmű-programmal kapcsolatos dokumentumokat. 1971. május 12-én felmentették addigi tisztségeiből, az Országgyűlés elnökévé választották. Ezt a pozíciót 1984. decemberéig töltötte be. 1980-ban kimaradt a Politikai Bizottságból (PB), majd az 1988 májusi pártértekezleten a Központi Bizottságból (KB) is. 1989. május 8-án lemondott a képviselői mandátumáról, és visszavonult a politikától.