1956-os forradalom

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A magyarság történelme
A magyar nép kialakulása
Magyar őstörténet
Honfoglalás
Kalandozó hadjáratok
A középkori Magyar Királyság története
Árpád-kor
Anjou-kor
Vegyesházi királyok kora
Koraújkori magyar történelem
Török hódoltság
Erdélyi Fejedelemség
Királyi Magyarország
Rákóczi-szabadságharc
A Habsburg abszolutizmus kora
19. századi magyar történelem
Reformkor
1848–49-es forradalom és szabadságharc
Kiegyezés
Osztrák–Magyar Monarchia
20. századi magyar történelem
Őszirózsás forradalom
Magyarországi Tanácsköztársaság
Magyarország 1919–1945 között
Magyarország 1945–1956 között
1956-os forradalom
Magyarország 1957–1989 között
Magyarország – Kárpát-medence
Magyarország politikai élete (1989–)
A kisebbségi magyarok története
A magyarországi nemzetiségek története
Erdély történelme
Magyar hadtörténet
Ez a doboz: mutat • vita • szerkeszt

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet meg­szállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be november 10-én.

Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 669 szovjet állampolgár esett el.^[1] A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt.^[1] A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.

1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989 óta a forradalom kitörésének napja, október 23. nemzeti ünnep Magyarországon.

Tartalomjegyzék 1 Előzmények 2 Az 1956. októberi forradalmi helyzet 3 A forradalom kitörése, október 23. 3.1 A budapesti tömegtüntetés 3.2 Események országszerte 3.3 A Magyar Rádió ostroma 4 Budapesti események, október 24–31. 4.1 A fegyveres felkelés kezdete 4.2 A Kossuth téri mészárlás és hatása 4.3 A forradalom győzelme 4.4 A Köztársaság téri csata 4.5 A többpártrendszer bevezetése és a szovjet kivonulás 5 Országos események, október 24–31. 6 A forradalom nemzetközi visszhangja 7 A szovjet döntés 8 A függetlenség kísérlete, november 1–3. 8.1 A semlegesség kihirdetése és a szovjet lépések 8.2 Nagykoalíció és semlegességi tárgyalások 9 Nemzeti szabadságharc, november 4–10. 9.1 A szovjet invázió kezdete 9.2 A szabadságharc eseményei 9.3 A nemzetközi segítség kérdése 10 A szabadságharc leverése után 10.1 1956 november–december 10.2 A megtorlás 10.3 A forradalom nemzetközi utóhatása 11 A forradalom emlékezete 12 Az 1956-os forradalom ismert személyiségei 13 Érdekességek 14 Lásd még 15 Lábjegyzet 16 Bibliográfia 17 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Előzmények

Fő szócikk: Magyarország 1945–1956 között

Az 1948–1953 között a sztálinista terror volt jellemző: az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése gyakori esemény volt. Az országban mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam épült ki 28 000 fős államvédelmi rendőrséggel és kb. 40 000 besúgóval.^[2] Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, a nehéz- és a hadiipar gazdaságtalan fejlesztése, az ezek miatt növekvő szegénység. 1953-ban meghalt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre lett. Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig, ígéretéhez híven, felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett. 1954-ben újabb reformjai keretében többek között demokratikusabbá tette a közéletet. Létrehozták a Hazafias Népfrontot, azzal a céllal, hogy az a véleményalkotás szabad fórumává váljon. A reformokat támogató baloldali értelmiségiekből pedig újjáalakulhatott a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör is, amely a továbbiakban nagy társadalmi befolyásra tett szert.

A reformok folytatására azonban nem jutott idő, mivel Rákosi és hívei csak a visszarendeződés lehetőségére vártak. Csoportjuknak pozíciói még mindig erősek voltak, hiszen az ő embereik ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, egy ideig azonban nem mertek a Moszkva támogatását élvező miniszterelnök ellen cselekedni. Végül 1955 januárjában Rákosi kihasználta az NSZK NATO-taggá válását követő szovjet külpolitikai váltást, és elérte, hogy Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre – általános megrökönyödésre – nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi pártvezetőségi ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még MDP-tagságát is megszüntették.

A miniszterelnök Hegedüs András, Rákosi egyik híve lett, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett már visszaállítani a sztálinizmust az országban. Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP vezetőségi ülésére érkező Anasztasz Mikojan közölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, azaz lényegi változás nem történt.

1955-ben a Szovjet Hadsereg kivonult Ausztria általa megszállt övezeteiből. Az osztrák államszerződés megkötése és az ezt követő kiürítés Magyarországon is azt a reményt keltette, hogy a szovjet megszállók hamarosan kivonulnak innen is, erre azonban nem került sor.

1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották, és az addig mellőzött Władysław Gomułka lett a lengyel kommunista párt új vezetője. Gomułka Moszkva ellenében Nagy Imre magyarországi reformjainak mintájára a diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését kezdte meg Lengyelországban.

[szerkesztés] Az 1956. októberi forradalmi helyzet

A helyzetre az újjáalakult Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében tömörülő értelmiség egyre nyíltabb politizálással reagált, követelve Nagy Imre visszatérését, bírálták Gerő Ernőt. Október 6-án Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén 200 000 fő jelent meg, és a diákság a Batthyány-örökmécsesnél tüntetett. Este G. B. Shaw Szent Johannájának szegedi bemutatóján a közönség szintén a fennálló rend ellen tüntetett. Az elkövetkező hetekben országszerte egyre erőteljesebbé vált az ellenzék sajtóbeli szereplése, és a diákok is folytatták a szervezkedést. Október 16-án Szegeden újjáalakult Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), az első, kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket.

Gomułka lengyelországi reformjaira Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, mire október 19-én számos lengyel városban szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A magyarországi reformellenzék a lengyelországi tüntetőkkel rokonszenvezett, és a diákszervezkedés is felgyorsult az egész országban. Október 22-én a különböző egyetemek küldötteiket a Budapesti Műszaki Egyetemre irányították, ahol egy nagygyűlés zajlott le. Az egyetemisták itt elhatározták, hogy másnap délután 3 órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten. A demonstráció helyszíneként a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József szobrát jelölték meg. A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták híres 16 pontos követeléseit is, amelyek már független, demokratikus Magyarország-képükkel jócskán túlmutattak a pártellenzék antisztálinista elképzelésein. A felhívás első pontja a szovjet csapatok kivonását szorgalmazta. Este a diákok képviselői megpróbálták beolvastatni a rokonszenvtüntetés hírét és a 16 pontot a Magyar Rádióban, az utóbbit azonban a rádió vezetői megtagadták.

[szerkesztés] A forradalom kitörése, október 23.

Kevéssé ismert tény, hogy a forradalom nem Budapesten kezdődött el és nem is a fővárosban hullott először vér, hanem Debrecenben. 23-án reggel debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. A diákok innen jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húsz pontos követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, majd Görbe János az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor Még kér a nép című versét.^[3]

[szerkesztés] A budapesti tömegtüntetés

Fő szócikk: Az 1956. október 23-i budapesti tüntetés

Október 23-án három órakor a Bem-szobor talapzatán állva Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek^[4], a diákok pedig a 16 pontot. Ezután Zbigniew Herbert lengyel író is köszöntőt mondott, majd Bessenyei Ferenc elszavalta a Szózatot. A diákok megkoszorúzták a szobrot; a tüntetők létszáma ekkor már kb. 50 000 fő lehetett^[5], és a tömegnek igazából nem volt vezetője. Valaki kivágta egy nemzeti színű zászló közepéből a szovjet mintájú címert, amit hamarosan minden zászlóval megtettek. A tüntetés a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet a Margit hídon át a Parlamenthez vonult meghallgatni Nagy Imrét. 18 órára a Kossuth téren és a környező utcákban kb. 200 000 ember gyűlt össze. A demonstráció szenvedélyektől fűtött, de békés volt. Végül este 9 órakor Nagy Imre megjelent a Parlament ablakában, reformokat ígért, és hazatérésre szólította fel az embereket.

A tüntetés ideje alatt Gerő Ernő pártfőtitkár és köre riadóztatták a budapesti és a környékbeli katonai egységeket. Gerő telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Este 8 órakor a Kossuth Rádió közvetítette a pártfőtitkár beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.

Este 6 óra körül a Dózsa György úti Sztálin-szobornál is tömeg gyűlt össze a 16 pont egyik követelése, a szobor eltávolítása céljából. A tüntetők a Himnusz éneklése mellett fél 10 körül végül ledöntötték a csaknem 6 tonna súlyú szobrot.^[6]

[szerkesztés] Események országszerte

Délután ötkor folytatódott a tanácskozás a debreceni egyetemen, majd a diákok hat óra körül ismét a városközpontba vonultak, de most már a város lakossága is folyamatosan csatlakozott hozzájuk. Ekkor a megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából az ÁVH katonái figyelmeztetés nélkül lőni kezdték a békés tüntetőket, mire az emberek menekülni kezdtek és a tüntetés feloszlott. A sortűznek két halottja és számos sebesültje volt.^[3]

Ezen a napon a miskolci DIMÁVAG Gépgyár dolgozói elkészítették a borsodi munkások követeléseinek 21 pontját, és megalakították a demokratikus Munkásszervező Bizottságot, a Miskolci Egyetemen pedig megalakult a független Diákparlament.^[7]

[szerkesztés] A Magyar Rádió ostroma

Nagy Imre Kossuth téri szereplése általános csalódást okozott, Gerő Ernő azt megelőző rádióbeszéde pedig hatalmas felzúdulást keltett a budapesti tüntetőkben. A tömeg egy része ezért felháborodásában a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult. Itt azonban felfegyverzett ÁVH-s egységek fogadták őket. Miután sem könnygázzal, sem tűzoltófecskendőkkel nem tudták a rohamosan növekvő emberáradatot feloszlatni, a rádió vezetése a tömeg rendelkezésére bocsátott egy felvevőkocsit, hogy a 16 pontot beolvashassák. Azonban hamarosan kiderült, hogy becsapásról van szó, mivel az elhangzottakból semmit nem közvetítettek. A tüntetők ezért a felvevőkocsival betörték az épület kapuját. A rádió vezetése ezután hajlandó volt fogadni egy tárgyalóküldöttségét, akiket azonban úgy tűnt, hogy odabent letartóztattak. Az összegyűlt tömegben egyre inkább elszabadultak az indulatok. A híradóezred katonái szuronyt szegezve megpróbálták a Múzeum körútig szorítani a tömeget. Ekkor azonban két, erősítésként érkezett harckocsi (tank) tévedésből áttörte a kordont, és nyomukban a tömeg újra a főbejárathoz nyomult. Ekkor a sötétben a katonák lövöldözni kezdtek a levegőbe, amit az épületben levő ÁVH-katonák támadásként értelmeztek és tüzet nyitottak a tömegre. Egy katonatiszt meghalt és két tüntető megsebesült. Az ÁVH egy mentőautóban megpróbált lőszer- és fegyverutánpótlást bejuttatni az épületbe, de a tüntetők leleplezték és megakadályozták az akciót. A rádióhoz kivezényelt katonák közül erre egyre többen átálltak a tüntetők pártjára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig letépték a vörös csillagot. A tüntetők között ezenkívül több gyári munkás is fegyvert osztogatott, amelyeket az időközben feltört budapesti fegyverraktárakból szereztek. Két órával a véletlen incidens után a lövöldözés felújult, és ezzel kezdetét vette a budapestiek fegyveres felkelése. A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét. Az ottani stúdiók azonban addigra már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta őket a rádióadóról, és a pártközpontban rendeztek be ideiglenes stúdiót.^[8]

[szerkesztés] Budapesti események, október 24–31.

[szerkesztés] A fegyveres felkelés kezdete

Október 24-én hajnalban a szovjet honvédelmi miniszter, Georgij Zsukov parancsára a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Szovjet harckocsik sorakoztak fel az Országház körül, valamint a hídfőknél és a legfontosabb útkereszteződéseknél. A felfegyverzett forradalmárok válaszul a város több pontján barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok. A magyar rádió az Akadémia utcai pártközpontban berendezett stúdióból ugyanakkor folyamatosan ismételte az előző esti véleményt: fasiszta, reakciós elemek támadást intéztek a középületek ellen. Ezalatt az MDP vezetősége megerősítette pártfőtitkári pozíciójában Gerő Ernőt, és a forradalom leverésére katonai bizottság alakult, amely együttműködésről állapodott meg a székesfehérvári különleges szovjet hadtesttel. Ugyanakkor azonban a nép által kívánt kormányfőváltást is végrehajtották: a kormány ülésén Hegedüs Andrást leváltották és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké. (Lásd: Második Nagy Imre-kormány!)

Nagy Imre legelőször is betiltotta a gyülekezéseket és kijárási tilalmat, illetve rögtönítélő hadbíróságot (statárium) léptetett életbe, majd délben miniszterelnöki rádióbeszédet mondott. A felkelőket a harcok beszüntetésére szólította fel, és ígéretet tett az 1954-ben félbeszakadt politikai reformok folytatására. Ennek ellenére egész nap folytatódott a fegyveres ellenállási csoportok kialakulása a város különböző pontjain: Csillaghegyen, a Baross téren, a Corvin köznél (corvinisták), a VIII. és IX. kerület déli részén, a Tompa utcában és a Berzenczey utcában. A felkelők a Bem laktanyából és a Timót utcai fegyverraktárból nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak és az önkéntes jelentkezők ezreit fegyverezték fel. A fegyveres ellenállók sikerrel folytatták a harcot a megszállókkal szemben, és egymás után tették ártalmatlanná a szovjet harckocsikat, fogságba ejtve legénységüket. Az évek óta Magyarországon élő szovjet katonák számos esetben nyíltan barátkoztak a felkelőkkel, akik gyakran meggyőzték őket a forradalom tisztaságáról.

Délután az ÁVH-s őrök a Szabad Nép székházában fegyvertelen tüntetőket lőttek agyon és a holttesteket éppen akkor vitték ki az épületből, amikor egy csoport felfegyverzett forradalmár érkezett oda. Ettől kezdve a felkelők dühe a szovjet katonákról az ÁVH ellen fordult. A felkelők hamarosan elfoglalták az Athaeneum Nyomdát, és megkezdődött a röpcédulák gyártása. A nap folyamán az SZKP KB-küldöttségeként Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov megérkeztek Budapestre azzal a moszkvai utasítással, hogy a pártfőtitkári tisztségbe Gerő helyére azonnal Kádár Jánost kell kinevezni. Este 8 órakor Kádár már a rádióban is beszélt, és az eseményeket Gerőhöz hasonlóan ellenforradalmi felkelésnek nevezte.^[9]

[szerkesztés] A Kossuth téri mészárlás és hatása

Fő szócikk: Sortűz a Parlamentnél 1956-ban

Október 25-én hajnalra a szovjet csapatok visszafoglalták a Rádió épületét, majd reggel 6 órakor a rádió beolvasta a kormány közleményét, mely szerint „az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták”. A hírek hatására a délelőtt folyamán fegyvertelen tüntetők tömege gyűlt össze Budapest több pontján: a Deák téren, a Bartók Béla úton, az Amerikai úton, az Astoria Szállónál. A tüntetési menetek az Országház elé, a Kossuth térre vonultak, ahol Nagy Imre megjelenését követelték. Közben az Astoriánál és máshol a várost ellenőrző szovjet harckocsik legénysége nyíltan a tüntetőkkel barátkozott, majd több szovjet harckocsi a tüntetők mellé állt és az embertömeggel együtt a Kossuth térre érkezett, ahol már számos szovjet harckocsi állomásozott egy napja. Délelőtt 11 óra körül mintegy 5000 békés tüntető gyűlt össze az Országház előtt. Ekkor a Földművelésügyi Minisztérium, illetve a tér körüli más épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre. Erre a szovjet harckocsik egyik része is a tömeg közé lőtt, míg a forradalomhoz pártolt másik részük a háztetőkön megbújó orvlövészekre tüzelt. A tömeg csak nehezen tudott a térről elmenekülni. A vérengzésnek 61 halálos áldozata és több mint 300 sebesültje volt.^[10]

A Kossuth téri tömegmészárlás végleg a fegyveres forradalom felé sodorta az eseményeket, ami hamarosan a kormány bukásához vezetett. A Corvin közi felkelők újult erővel lendültek támadásba a szovjet csapatok és az ÁVH egységei ellen. A vérengzést követően a pártvezetés Gerőt végre menesztette, és Kádár Jánost nevezték ki pártfőtitkárrá. Délután 3 óra után Kádár János és Nagy Imre beszéltek a rádióban. Kádár a népet az ellenforradalmárokkal szembeni fellépésre szólította fel, az október 23-i békés tüntetés céljait azonban becsületesnek nevezte. Nagy Imre szintén a szocialista rend megdöntésére irányuló fegyveres ellenforradalomról beszélt, a felkelőket a büntetlenség ígérete mellett ismét fegyverletételre szólította fel, és bejelentette, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a szovjet haderők Magyarországról való kivonásáról.^[11] Közben Maléter Pál a kormány képviselőjeként utasítást kapott a rend tárgyalás útján történő helyreállítására, és estére sikerült fegyverszünetet kötnie a Corvin közi felkelőkkel, akik a Kilián laktanyába húzódtak vissza. A nap folyamán sorra alakultak az egyetemeken és főiskolákon forradalmi diákbizottságok, a gyárakban munkástanácsok.

Az MDP vezetősége október 26-án is szünet nélkül ülésezett. A katonai bizottság tagjai a felkelés könyörtelen leverését követelték, Losonczy Géza és Donáth Ferenc viszont forradalomról beszéltek és sürgették a tárgyalást a felkelőkkel. A Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren és a Thököly út–Dózsa György út kereszteződésében eközben új fegyveres csoportok alakultak, amelyek elsősorban Molotov-koktélok bevetésével sikeresen küzdöttek a szovjet harckocsik ellen a város szűk utcáiban. Este fél hatkor a kormány amnesztiát hirdetett, amely valamennyi olyan felkelőre vonatkozott, aki 22 óráig leteszi a fegyvert. A hitelét vesztett kormány felhívása hatástalannak bizonyult.

[szerkesztés] A forradalom győzelme

A fegyveres felkelés sikere és gyors terjedése, valamint Gerő és Hegedüs bukása meglepte és először összezavarta a politikai vezetés tagjait. Az egyetlen politikus, aki a közvélemény és a szovjet vezetés szemében is hiteles maradt, Nagy Imre volt. Nagy Imre és támogatóinak csoportja végül hosszas mérlegelés után arra az álláspontra jutottak, hogy nem ellenforradalomról, hanem a szocializmus mellett álló népfelkelésről van szó. Október 27-én délelőtt Nagy Imre új kormányt alakított, amelyben az MDP reformkommunista tagjai mellett helyet kapott a Kisgazdapárt két volt vezetője, Tildy Zoltán és Kovács Béla is. Az új kormány azonnali tűzszünetet és a nép követeléseinek megfelelő gyökeres politikai irányváltást határozott el. Éjszaka Nagy és Kádár a szovjet nagykövetségen hosszan tárgyalt Mikojannal és Szuszlovval arról, hogy a tűzszünet érdekében vonják ki a szovjet harckocsikat a fővárosból. Nagy Imre erőteljes fellépése nyomán végül az MDP politikai bizottságának ülése is jóváhagyta a kormány döntéseit a tűzszünetről, az események forradalomként való értelmezéséről és a felkelők követeléseinek részleges elfogadásáról. ^[12]

Október 28-án reggel a szovjetek az éjszakai megállapodás ellenére támadást indítottak a Corvin köznél. A Kilián laktanyában lévő Maléter Pál ezredes és katonái, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada viszont megtagadták a részvételt a felkelők elleni támadásban. A felkelők sorra semmisítették meg a szovjet harckocsikat. Kemény ellenállásuk miatt végül a felkelők elleni utolsó nagy szovjet támadás is kudarcba fulladt, és a támadók visszavonultak. Délben a kormány kihirdette a tűzszünetet és a felkelés követeléseinek elfogadását. A Parlamentben megalakult és ülést tartott az új kormány. A tűzszünet kihirdetése után a corvinisták fegyverszünetet kötöttek Maléterrel, aki a kormánycsapataival ezután átállt a felkelők oldalára. Nagy Imre este fél 6 körül rádióbeszédben jelentette be az új kormány megalakulását, az általános amnesztiát a felkelés résztvevői számára, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, valamint hogy az új kormány már nem ellenforradalomként, hanem nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli a történteket.^[13] Este 10-kor a rádióban közleményben szólították fel a fiatalokat az alakuló nemzetőrséghez való csatlakozásra, és felfüggesztették a kijárási tilalmat. Éjjel Gerő, Hegedüs és jó néhány további sztálinista pártvezető családjukkal együtt repülőgépen Moszkvába menekültek. Október 28-án gyakorlatilag győzött a forradalom.

Október 29-én a rendőrség, a katonaság és a felkelők vezetői megtárgyalták a fegyverszünet részleteit. Janza Károly parancsot adott forradalmi katonatanácsok alakítására. A nap során a főváros számos intézményében forradalmi bizottságok alakultak. Tovább folyt a kormány által felállított nemzetőrség szervezése is, amelyet a rendőrség és a hadsereg mellett működő harmadik fegyveres alakulatként képzeltek el a forradalom vívmányainak megvédésére, a közrend biztosítására, illetve a fegyveres felkelők szervezett keretek közé illesztésére. Másnapra a harcok végleg elcsitultak, a szovjet csapatok zöme elhagyta Budapestet és visszavonultak a vidéki laktanyákba. ^[14]

[szerkesztés] A Köztársaság téri csata

Fő szócikk: Köztársaság téri csata

Október 30-án reggel a Köztársaság téren, az MDP budapesti bizottságának épülete előtt harcok kezdődtek. A konfliktus oka az volt, hogy a pártház védelmére kirendelt 46 ÁVH-s katona annak ellenére az épületben maradt, hogy Nagy Imre kormánya 28-án feloszlatta a szervezetet, amely így illegális fegyveres csoportnak minősült. A helyzetet súlyosbította, hogy az ÁVH-sok rendkívül provokatívan viselkedtek és a téren átvonuló nemzetőrökre, illetve fegyvertelen járókelőkre rálőttek, sőt többüket elfogták és az épületbe vitték. Az a hír is elterjedt, hogy föld alatti börtöneikben kínozzák őket. Ezért reggel egy nemzetőrcsapat hatolt be az épület előterébe, hogy megtudakolják, kik tartózkodnak odabent. A nemzetőröket azonban lövésekkel fogadták, sőt egy kézigránát is robbant, mire kimenekültek. Az ÁVH-sok ezzel az érvényben lévő tűzszünetet is felrúgták. A történtek miatt délelőtt a nemzetőrök, katonák és rendőrök spontán szerveződő csoportjai a tér bokrai és fái fedezékéből megkezdték a pártház ostromát, azonban a védők az ablakokból távcsöves puskáikkal zúdítottak rájuk folyamatos tüzet. Az ostromlóknak a tér bokrai csak gyenge fedezéket nyújtottak, az épület felé rohanva pedig könnyű célpontot jelentettek a mesterlövészeknek, ezért igen sok volt a halottjuk és sebesültjük. Amikor a földön fekvő sebesültek elszállítására mentősök érkeztek a helyszínre, az ÁVH-sok agyonlőtték őket is. Kora délután a pártház védelmére odarendelt magyar honvédségi harckocsik jelentek meg, ezek azonban magát az épületet lőtték szét. Ekkor Mező Imre, a védők parancsnoka és két másik katonatiszt fehér zászlóval kijött az épületből, azonban valahonnan tűz zúdult rájuk, és sebesülten mindhárman elterültek a földön. Az ostromlók ezután behatoltak az épületbe, és az ellenálló ÁVH-s katonákat tűzharc után elfogták, míg a védők nagyobb része és az épületben megbújó belügyi és pártvezetők a szomszédos házak udvarán át elmenekültek.

A pártház elfoglalását követően az épület előtt összegyűlt fegyveres civilek egy kisebb csoportja bosszút követelt. Amikor az elfogott ÁVH-sokat az épületből kivezették, akkor ez az agresszív csoport kilenc ÁVH-s kiskatonát a falhoz állítva kivégzett, holttestüket pedig a pártház előtt brutálisan meggyalázták – amit külföldi fotóriporterek meg is örökítettek. (Ezt az eseményt később a Kádár-rendszer az „ellenforradalommal” szembeni propaganda egyik fő elemeként használta fel.) A kegyetlenkedést a nemzetőrök és a helyszínre érkező corvinisták fékezték meg, Mező Imre és a többi elfogott ÁVH-s életét megmentve. A pártház védői közül kb. 20 személy vesztette életét, és az ostromlók halottainak száma is körülbelül ennyi lehetett.^[15]

[szerkesztés] A többpártrendszer bevezetése és a szovjet kivonulás

A korábban betiltott politikai pártok, például a Független Kisgazdapárt (FKGP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) újra megkezdhették működésüket, hogy az ország koalíciós kormányzásában való részvételre felkészüljenek. A gyors változások és a rövid idő miatt a nemzeti kormány nem tudta pontosan tisztázni politikai céljait, amelyeket a közvélemény is erőteljesen befolyásolt. Az újságok vezércikkei hangsúlyozták, hogy Magyarországnak semleges, többpártrendszerű szocialista demokráciának kell lennie. ^[16]

Október 30-án délután végül Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését. Ezenkívül bejelentette, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési rendszert, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról. A kormányzáshoz egy szűkebb, az 1945-ös koalíciós pártokat tömörítő ideiglenes Nemzeti Kormányt állítottak fel. Ennek tagjai Nagy Imre, Losonczy Géza, Kádár János (MDP), Tildy Zoltán és Kovács Béla (FKGP) és Erdei Ferenc (NPP) voltak. A szociáldemokraták számára fenntartott helyet Kéthly Anna és az újjáalakult SZDP többi vezetője vonakodása miatt egyelőre nem töltötték be, Nagy Imre azonban velük is tárgyalást folytatott a széles nemzeti egységkormány létrehozásáról.

Nagy Imre tárgyalt a fegyveres felkelők vezetőivel is, és megállapodott velük az új nemzeti karhatalomban való részvételükről. Ennek megszervezésével a kormány Király Béla volt tábornokot bízta meg, aki ezekben a napokban szabadult a börtönből, mivel a forradalom előtt politikai fogolyként életfogytiglani büntetését töltötte. Másnap a fegyveres erők vezetői közös ülést tartottak a Kilián laktanyában. Az ülésen úgy döntöttek, hogy a Nemzetőrség válik a hadsereget, a rendőrséget, a felkelők csoportjait és a nemzetőröket egyesítő egységes karhatalommá, és hogy a Király Béla vezetésével létrehozott irányító szervben, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban a felkelőcsoportok és a katonatanácsok küldöttei közösen vesznek részt.^[17] A Honvédelmi Minisztériumban ezután összeállították az új katonai vezetés követeléseit, többek között a szovjet csapatoknak az ország egész területéről való kivonásáról és a Varsói Szerződés felmondásáról.

Október 31-én a média hírül adta a leginkább várt hírt: a szovjet kormány határozatot hozott csapatainak Magyarországról történő kivonásáról! Nagy Imre kora délután beszédet mondott a Kossuth téren, amelyben bejelentette, hogy tárgyalások kezdődtek az országnak a Varsói Szerződésből való kilépéséről és hogy október 23-a nemzeti ünnep lesz.

A nap során az MDP elnöksége kimondta a párt feloszlatását, és helyette megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt. A négy nagy párt mellett sorra alakultak különböző kisebb politikai pártok is, mint a Keresztény Demokrata Néppárt, a Magyar Forradalmárok Pártja és a Parasztszövetség. A Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor Petőfi Pártra változtatta a nevét, vezetőségi tagjai pedig a legnagyobb kortárs írók lettek: Bibó István, Féja Géza, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Szabó Lőrinc, Tamási Áron.^[18]

A forradalom győzelme során a börtönökből kiengedték a politikai rabokat, köztük a legfontosabb személyt, Mindszenty József bíborost is, akit az új kormány hivatalosan is rehabilitált. A Magyar Katolikus Egyház vezetőjének október 31-i útja Rétságról Budapestre valóságos diadalmenet volt. A falvakban és a városokban, amelyeken átvonult, harangzúgás és virágeső fogadta. Újpesten akkora munkástömeg várta és köszöntötte, hogy az autó, amelyen ült, csak lépésben tudott előbbre jutni.^[19] A Magyar Forradalmárok Pártja a Rákóczi téren rendezett tüntetésén Mindszenty-kormányt követelt. Ugyanezen a napon Ordass Lajos korábban bebörtönzött evangélikus püspök is újra átvette hivatalát.

[szerkesztés] Országos események, október 24–31.

A budapesti eseményekkel egyidejűleg az ország nagyobb városaiban és kisebb településein is tüntetéseket, népgyűléseket tartottak, többek között Békéscsabán, Dunapentelén, Esztergomban, Gyöngyösön, Győrött, Gyulán, Kaposvárott, Keszthelyen, Komáromban, Komlón, Miskolcon, Mohácson, Nagykanizsán, Nyíregyházán, Oroszlányban, Ózdon, Pakson, Pápán, Pécsett, Salgótarjánban, Siófokon, Sopronban, Szegeden, Szekszárdon, Szentesen, Szigetváron, Szolnokon, Szombathelyen, Tatabányán, Vácott és Veszprémben. Vidéken is követelték a budapesti egyetemisták 16 pontjában foglaltak végrehajtását és a földek visszaadását. Az országban sok helyen elzavarták a korábbi vezetőket, ledöntötték a szovjet emlékműveket, leverték a vörös csillagokat, a helyi tanácsok irodáiból kidobálták és elégették a begyűjtési íveket.

A hatalom azonban akárcsak Debrecenben és Budapesten, sok más településen is erőszakkal próbálta elfojtani a forradalmat. Október 24-én Székesfehérváron a városháza előtt a békés tüntetőkre a szovjet katonák sortüzet adtak le, hatan életüket vesztették. Október 26-án és 27-én az ÁVH-s katonák fegyvertelen tüntetőkre nyitottak tüzet Bajon, Berzencén, Gödöllőn, Győrött, Kalocsán, Kiskunhalason, Kecelen, Kecskeméten (3 halott), Miskolcon, Nagykanizsán, Örkényben, Sopronban, Szegeden, Tatán, Várpalotán és Zalaegerszegen. A mosonmagyaróvári sortűznek 52 halottja és 86 sebesültje volt, az esztergomi vérengzésben 15 tüntető halt meg és legalább ötvenen megsebesültek. Tiszakécskén vadászgépről lőtték a felvonulókat (17 halott és 110 sebesült).^[20] 1956. október 29-ig a békés tüntetők ellen összesen 61 sortűzre került sor az országban. A többszáz halott és sebesült között számos asszony és gyerek is volt, és az áldozatok zöme hátulról szenvedte el sebesüléseit.^[2]

Az október 23-i gyilkos sortűzre a debreceni lakosság általános politikai sztrájkkal válaszolt. Ennek eredményeként október 26-án a pártvezetés meghátrált és a polgárok demokratikusan választott képviselői vették át a város irányítását.^[21] 26-ától máshol is sorra alakultak a városi forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok, így például Baján, Békéscsabán, Egerben, Esztergomban, Győrött, Gyulán, Kaposváron, Komlón, Miskolcon, Nyíregyházán, Sopronban, Szekszárdon, Székesfehérvárott, Szolnokon, Tatabányán és Zalaegerszegen. Máshol súlyos harcok robbantak ki a felkelők és az ÁVH között, mint Dunapentelén, Kecskeméten, Nyíregyházán, Tatán és Várpalotán. A rendőrök számos helyen a forradalmárok mellé álltak az ÁVH-val szemben. A felkelők mindenütt kiszabadították a börtönökben és munkatáborokban raboskodó politikai elítéltek ezreit. Lökösházán és Battonyán a lakosság felszedte a vasúti síneket, hogy megakadályozzák az újabb szovjet csapatok beszállítását. Mind több városban jöttek létre új független újságok és rádióállomások, mint a Szabad Győr Rádió és a Szabad Debrecen Rádió. Október 30-án valamennyi forradalmi bizottságot és munkástanácsot elismerte a Nemzeti Kormány, mint a települések, illetve a gyárak és bányák szabadon, demokratikusan választott új döntéshozó szerveit. A munkástanácsok elismerésével az üzemek és bányák valódi dolgozói tulajdonba kerültek, ami történelmileg is egyedülálló tett volt. ^[22]

[szerkesztés] A forradalom nemzetközi visszhangja

Fő szócikk: Az 1956-os forradalom nemzetközi visszhangja

A magyar forradalom hírére a nyugati országok számos városában szovjetellenes jelszavakkal vonultak ki a diákok az utcákra és a szovjet követségek elé. XII. Piusz pápa a világ katolikusait imára szólította a felkelés győzelméért. Számos nyugati országból érkezett vér, gyógyszer és élelmiszer a Magyar Vöröskereszt számára.

Varsóban október 24-én többszázezres nagygyűlésre került sor a magyar forradalom mellett, ami az 1956. októberi lengyelországi tüntetéssorozat igazi csúcspontját és egyben lezárását is jelentette. A lengyel napilapok nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyarországi eseményekről. Gomułka és az új lengyel reformista pártvezetés is szövetségest látott Nagy Imre kormányában. Október 28-án a Lengyel Munkáspárt (LEMP) nyilvános üzenetet intézett a magyar nemzethez, amelyben üdvözölték a magyar forradalmat. Ezzel mintegy „felhatalmazták” a lengyel társadalmat a magyarok melletti szolidaritási mozgalomra, ami egyben levezető csatornaként is szolgált az októberi tüntetéssorozat által kiváltott érzelmeknek. Az október 28-tól Budapestre érkező lengyel vér- és segélyszállítmányok a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban.^[23]

Október 30-án a román egyetemisták mintegy 2500 diák részvételével nagygyűlést tartottak a temesvári Műegyetemen, ahol a szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, a szovjet csapatok kivonását és demokratikus reformokat követeltek. A hadsereg és a Securitate azonban bekerítette a diákokat, majd valamennyiüket gyűjtőtáborba hurcolták. November 1-jén, halottak napján a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem hallgatói a Házsongárdi Temetőben tartottak tömeges rokonszenvtüntetést a magyar forradalom mellett. Megemlékező beszédet mondtak, egy diák elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét, majd elénekelték a Himnuszt. Sok résztvevő nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki.^[24] A bukaresti egyetemisták november 4-én próbáltak tömegtüntetést szervezni, de a szervezőket letartóztatták.

Az Amerikai Egyesült Államok finanszírozásával működtetett Szabad Európa Rádió a forradalom alatt folyamatosan kitartásra biztatta a fegyveres felkelőket és a Nyugat várható katonai segítségéről beszélt. A rádiócsatorna a magyarországi közvélemény egyik fő információs forrása volt ezekben a napokban.

Eisenhower amerikai elnök október 31-i elnökválasztási televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot. Ugyanebben a beszédben azonban azt is kijelentette, hogy az Egyesült Államok az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének és nem fog katonai segítséget nyújtani a magyaroknak.^[25] Ezzel Moszkva gyakorlatilag megkapta a jóváhagyást az invázióra.

[szerkesztés] A szovjet döntés

Fő szócikk: Az 1956-os forradalom és a Szovjetunió

A magyar forradalom első napjaiban maga a szovjet pártvezetés is megosztott volt. Hruscsov és a többség eleinte a katonai beavatkozás helyett a politikai megoldást, Nagy Imre reformkommunista vezetését támogatta. Miután azonban a koalíciós magyar kormány túllépett a Szovjetunió számára elfogadható reformok szintjén, az USA és a nyugati nagyhatalmak pedig kifejezték, hogy nem nyújtanak segítséget Magyarországnak, a szovjet politika vezetői is a katonai támadás mellett döntöttek. A döntést számos tényező indokolta. Az egyik fő indok az volt, hogy Magyarország ki akar lépni a Varsói Szerződésből és ki akarja nyilvánítani semlegességét, ami azzal fenyeget, hogy a Szovjetuniót határoló, szatellitállamokból kialakított egész kelet-európai védelmi és ideológiai ütközőzóna összeomlik. A szovjet pártvezetés ezért október 31-i ülésén úgy döntött, hogy megszegi a tűzszünetet és leveri a magyar forradalmat.

November 1-jén Kádár János, a Nagy Imre kormány államminisztere, és az aznap megalakított MSZMP vezetésének tagja – valószínűleg Münnich Ferenc belügyminiszter unszolására – az esti órákban, repülőgépen távozott Budapestről Moszkvába, ahol két tárgyalást követően megbízták egy ideiglenes forradalmi kormány vezetésével.^[26] Eközben szovjet pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között Jugoszláviába Titóhoz, valamint Kínába is, hogy megegyezzenek velük a Magyarország elleni támadásról. Megtévesztésül ugyanakkor szovjet diplomatákat küldtek Nagy Imre kormányához, hogy megtárgyalják a szovjet csapatok kivonását. Október 31-én a Pravdában megjelent cikk szerint „A szovjet kormány készen áll megkezdeni a szükséges tárgyalásokat a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződés más tagállamaival a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kérdésében.”

[szerkesztés] A függetlenség kísérlete, november 1–3.

[szerkesztés] A semlegesség kihirdetése és a szovjet lépések

November 1-jén reggel a kormányülés foglalkozott a szovjet csapatok mozgásának kérdésével. Megállapították, hogy a Budapestről kivont szovjet katonai egységek körbezárták a repülőtereket, és hogy a keleti határokról újabb csapatok érkeznek és haladnak az ország belseje felé.^[27] A kormány berendelte Jurij Andropov nagykövetet, aki nem tudott kielégítő választ adni a csapatmozgásokra. A kormány ezek után úgy döntött, hogy felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a nagyhatalmaktól.^[28] Ugyanakkor megtiltotta a magyar alakulatoknak a szovjet csapatokkal szembeni ellenállást.

Este Nagy Imre a rádióban közzétette a kormány álláspontját, kihirdette Magyarország semlegességét.^[29] Később Mindszenty József rádiónyilatkozata hangzott el, majd Ravasz László református püspök és más népszerű személyiségek szóltak a megbékélés szükségességéről. Végül este tíz órakor elhangzott a rádióban Kádár János beszéde, melyben a történteket dicsőséges felkelésnek nevezi, majd bejelenti az MDP megszűnését és a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását ^[30]. A beszéd egy reggel rögzített felvételről forgott, Kádár ugyanis ekkor már Moszkvában tartózkodott. Másnap Münnich Ferenccel együtt részt vett az SZKP Elnökségének ülésén, ahol elmondta véleményét a magyarországi helyzetről, és óvott a katonai beavatkozás veszélyeitől.^[31]

November 2-án további szovjet csapatok érkeztek Magyarországra. A nap folyamán a korábban is az ország területén állomásozó szovjet hadosztály száma a korább ötről tizenhétre nőtt. Az újonnan érkezett csapatok legénysége főleg közép-ázsiai volt, akiket a feletteseik úgy tájékoztattak, hogy a német fasiszták ellen fognak harcolni. Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka Szolnokon berendezte főhadiszállását a magyarországi hadműveletek irányítására. Nagy Imre tiltakozott Andropovnál, majd tájékoztatta a Budapestre akkreditált nagyköveteket. Újabb táviratot küldött az ENSZ-hez, amelyben ismételten kérte Magyarország semlegességének elismerését, mint a szovjet csapatok kivonásának egyik zálogát.^[32] A kormány három delegációt állított össze: Losonczy Géza vezetésével Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalni; Nagy Imre vezetésével az ENSZ-közgyűlésre; Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás gyakorlati végrehajtásáról tárgyalni. Közben Király Béla kidolgozta Budapest védelmi tervét, a város fontosabb pontjaira pedig tüzérségi ütegeket telepítettek.

[szerkesztés] Nagykoalíció és semlegességi tárgyalások

November 3-án Nagy Imre új, szélesebb koalíciós kormányt alakított a következő tagokkal:

• B. Szabó István – államminiszter
• Bibó István – államminiszter
• Farkas Ferenc – államminiszter
• Fischer József – államminiszter
• Kádár János – államminiszter (távollétében)
• Kelemen Gyula – államminiszter
• Kéthly Anna – államminiszter
• Kovács Béla – államminiszter
• Losonczy Géza – államminiszter
• Maléter Pál – honvédelmi miniszter
• Nagy Imre – külügyminiszter (a miniszterelnökség mellett)
• Tildy Zoltán – miniszterelnök-helyettes

Délben szovjet–magyar tárgyalások kezdődtek a Parlamentben. Témái között volt a csapatkivonások lefolytatása, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatása és a szovjet hősi emlékművek megóvása. A magyar delegációt Maléter Pál vezette. Megállapodás született arról, hogy a tököli szovjet parancsnokságon folytatják a tárgyalásokat este. Maléter másnap 11 órára valamennyi fegyveres erő magasabb parancsnokait a Honvédelmi Minisztériumba rendelte.

Este nyolc órakor elhangzott Mindszenty József újabb rádióbeszéde. Ebben Nagy Imre kormányát a „bukott rendszer örököseinek” nevezte, és fellépett a katolikus egyház javainak visszaadása mellett.^[33]

Este kilenckor Erdei Ferenc és a hadsereg három legfontosabb vezetője, Maléter, Kovács István, a honvéd vezérkar főnöke és Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök, valamint több katonai szakértő megérkezett Tökölre. Amikor Maléter hozzákezdett a magyar kormány álláspontjának ismertetéséhez, megjelent a teremben Ivan Szerov tábornok, a KGB vezetője, és letartóztatta a delegációt. Szerov mellett jelent meg több ÁVH-s tiszt is. Éjjelre a szovjet csapatok teljesen körbekerítették Budapestet.

[szerkesztés] Nemzeti szabadságharc, november 4–10.

[szerkesztés] A szovjet invázió kezdete

Hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Reggel 5 órakor az ungvári rádió a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány (Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány) Nyílt levél a dolgozó magyar néphez című közleményét sugározta, melynek aláírója Kádár János „miniszterelnök” volt.^[34] 5 óra 20 perckor viszont a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat:

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

A kormányfő fenti mondatait magyarul és valamennyi világnyelven többször megismételték. Ezután Háy Gyula és felesége Segítsetek, segítsetek, segítsetek végű segélykiáltását sugározta a rádió magyarul, angolul, németül és oroszul. Ezt követően a Kossuth-rádió adása megszakadt. Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, végül Nagy Imre és a kormány többi tagja a családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre érkeztek.

A szovjet csapatok már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány vége így hangzott:

... A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen... Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.^[35]

[szerkesztés] A szabadságharc eseményei

Katonailag változatos kép alakult ki. Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a szovjetekkel. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőrfőkapitányságot és a rádiót. A szovjet páncélosok nem tettek különbséget a katonai és a polgári célpontok között, és a Nagykörúton és máshol egyenesen a lakóházakat lőtték. A lakosság az óvóhelyekre menekült. Budapest szovjet katonai parancsnoka kijárási tilalmat rendelt el, de a fegyveres ellenállást ez nem tudta megakadályozni.

A hivatásos magyar katonai alakulatok csak szórványos és összehangolatlan ellenállást tanúsítottak, bár egyetlen olyan egységről sem tudni, amely átállt volna a szovjetek oldalára. A nap során a szovjet csapatok lefegyverezték valamennyi hivatásos katonai alakulatot. Budapest védelmére a hivatásos hadsereg részéről csupán a Mecséri János alezredes által vezetett esztergomi hadosztály tett kísérletet. A védelmi harcok ezután áttolódtak a felkelési gócpontokra. A legerősebb fegyveres ellenállás a város ipari övezeteiben bontakozott ki, ezek ellen a szovjet hadvezetés egyidejűleg vetett be légicsapást és erős tüzérségi támadást.^[36]

November 5-én a szovjetek összehangolt támadást intéztek a Kilián laktanya és a Corvin közi harcosok ellen, akik azonban visszaverték őket. Kőbányán, Óbudán, a VIII. kerületben (Baross tér), a IX. kerületben (Ferenc tér, Tűzoltó utca, Tompa utca), a Széna téren és a főpályaudvarokon az ellenállók szintén tovább tartották magukat a szovjet támadással szemben. A küzdelem jóval keményebb volt, mint amire a szovjetek számítottak. Budapesten kívül Magyarország számos más helységében is komoly katonai ellenállás bontakozott ki, a legjelentősebb Dunapentelén (Dunaújváros). Csak november 6-án omlott össze az óriási túlerővel szemben a vidéki ellenállás, majd a budapesti ellenálló központok, így a Széna téri, a Gellért-hegyi és az óbudai, végül pedig a Corvin közi is, ahol mintegy 500 személy esett fogságba.

A Szovjetunió által létrehozott Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a fővárosi harcok idején erős szovjet védelem alatt Szolnokon tartózkodott, ahol megkezdték az új karhatalom megszervezését (Néphadsereg Katonatanácsa). November 7-én hajnalban Kádár János és kormányának tagjai szovjet harckocsik kíséretében megérkeztek Budapestre. ^[37]

A szabadságharc legtovább kitartó harcosai a csepeli ellenállók voltak, akik csak november 10-én fogadták el a fegyverszünetet.

[szerkesztés] A nemzetközi segítség kérdése

Világpolitikai szempontból a másik legnagyobb jelentőségű esemény ezekben a napokban az úgynevezett szuezi válság, a Szuezi-csatorna államosítása miatt Egyiptom ellen folytatott közös izraeli–brit–francia háború volt. Bár számosan úgy tartják – és a nagyhatalmak is előszeretettel hivatkoznak erre presztízsokokból –, hogy a Nyugat várva várt közbeavatkozása a szuezi válság miatt maradt el, ez felettébb kétséges. A szovjet iratanyagból mindenesetre kitűnik, hogy Moszkva reakciója mindenképpen az intervenció lett volna, és a nyugati hatalmak beavatkozása sokkal súlyosabb konfliktusba sodorta volna a hidegháborús világot.^[38]

[szerkesztés] A szabadságharc leverése után

[szerkesztés] 1956 november–december

Elsősorban a munkástanácsok, de más forradalmi szervek is december elejéig folytatták a politikai sztrájkot. Tárgyalóasztalhoz kényszerítették a Kádár-kormányt, szívósan képviselték a forradalmi célkitűzéseket. A november 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett. November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa. A jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre nem mondott le a kormányfői tisztségről (néhány nap után az Elnöki Tanács „felmentette”). November 22-én a büntetlenség ígéretével kicsalták a menedékből és egyelőre Romániába internálták.

A forradalom egy hónapos fordulóján, november 23-án egy órára elnéptelenedtek Budapest utcái. December 4-én gyászruhás asszonyok sokezres menete vonult végig a városon. (Lásd: Asszonyok tüntetése!) December elején több városban került sor tüntetésekre és a tüntetőkre leadott sortüzekre (Budapest, Salgótarján, Miskolc).

Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása.

[szerkesztés] A megtorlás

A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak.^[2] Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. (Lásd: Mansfeld Péter kivégzése!) A szovjet hadsereg által elfogottak közül további többszáz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.^[2]

1958. június 9. és 15. között zajlott le az úgynevezett Nagy Imre-per. Nagy Imre volt miniszterelnököt, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélték. 16-án hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a börtön udvarán a legnagyobb titokban bebetonozták.

Lásd még: Az 1956 utáni megtorlás során kivégzettek listája

Az első részleges amnesztia 1959-ben volt, majd 1963. március 21-én egyszerre 3480 főt engedtek szabadon. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra.^[2]

[szerkesztés] A forradalom nemzetközi utóhatása

Fő szócikk: Az 1956-os forradalom nemzetközi visszhangja

A magyar nép számára a forradalom dicsőséges bukás volt, amely egyrészt az idők során hozzájárult az elnyomás enyhítéséhez, másrészt erőt adott az alávetettség elviseléséhez, és olyan nemzetközi elismerést szerzett a magyarság számára, amilyenben az 1848-as forradalom óta nem volt része.

Leverése után a magyar forradalmat egyöntetűen reakciós, fasiszta ellenforadalomként bélyegezte meg a keleti blokk valamennyi országának politikai vezetése, ez alól csak a lengyel vezetés volt kivétel. A magyar forradalom leverése a blokk többi országában és magában a Szovjetunióban is egy megszorítási és terrorhullám kezdetét jelentette. A Szovjetunióban a szimpátiájukat kifejezők ellen brutális kizárási és letartóztatási hullám következett.^[39] Romániában pedig a megtorlás még súlyosabb volt, mint Magyarországon. A szervezkedő román egyetemisták bebörtönzése után 1958 áprilisától a romániai magyar értelmiségiek elleni tömeges letartóztatásokra és koncepciós perekre került sor a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával. Többszáz embert megkínoztak, kivégeztek, munkatáborokba zártak, felszámolták az önálló magyar nyelvű felsőoktatást és valósággal lefejezték a kisebbségi magyar értelmiségi réteget.^[40] Csehszlovákiában a magyar eseményekkel kapcsolatban már december elejére százával indultak a perek.^[41]

A keleti blokkban lezajló terrorhullám alól egyedül Lengyelország volt kivétel. A forradalom leverésének hírére november 5-én a lengyel nagyvárosokban sokezer fős néma tiltakozó demonstrációt és gyászfelvonulásokat tartottak. Gomułka 1956 novembere után igyekezett elkerülni minden olyan lépést Magyarországgal kapcsolatban, amely a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatta volna. A lengyel vezetés ezért később sem erőltette a „magyarországi ellenforradalom” koncepcióját (a kádári Magyarország későbbi erre vonatkozó megkereséseit is mindig elutasították), a továbbiakban inkább hallgattak az eseményekről.^[23]

1957 januárjában Dag Hammarskjöld, ENSZ-főtitkár speciális bizottságot állított fel a magyarországi események kivizsgálására. Az 1957 júniusában elkészült 268 oldalas jelentés a magyar nép emberi jogainak a Kádár-kormány és a Szovjetunió részéről való súlyos megsértését állapította meg.^[42] Az ENSZ közgyűlése ennek nyomán 1958. december 12-én közös nyilatkozatot fogadott el, amelyben elítéli a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást, más érdemi lépés azonban nem történt.

A magyar forradalom leverésének hatására a következő évtizedekben a két nagy katonai tömb (a Nyugat és a keleti blokk) kialakult hatalmi erőviszonya még inkább megkérdőjelezhetetlen valósággá vált, és jól megmutatkozott hogy a hidegháborús propaganda ellenére egyik félnek sem állt igazi érdekében ezen a helyzeten változtatni. A forradalom és leverése ugyanakkor a kommunista ideológia óriási erkölcsi hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon. 1956 után nem lehetett többé nem tudomásul venni, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban fennálló rendszerek valójában népellenes, korrupt és életképtelen totalitárius diktatúrák. A magyar forradalomnak ez a nemzetközi hatása végső soron a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.

[szerkesztés] A forradalom emlékezete

A forradalom leverését követő évtizedekben tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1961. február 24-én Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait titokban kihantolták és az Új Köztemető 301-es parcellájában újra eltemették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyezve be. 1988. június 5-én a volt 1956-os elítéltek által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívást tett közzé, amelyben egyebek mellett a Nagy Imre-perben kivégzettek tisztességes eltemetését és rehabilitációjukat követelték. Június 16-án Párizsban, a Père Lachaise temető 44-es parcellájában felavatták Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és a forradalom minden kivégzettjének jelképes síremlékét. Budapesten az Új Köztemető 301-es parcellájában, majd a Belvárosban megemlékezést tartottak Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján. A belvárosi megemlékezést a rendőrség erőszakkal oszlatta fel. 1989. március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének kihantolása. 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemették Budapesten. A Hősök terén többszázezren hallgatták a szónokokat. 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket.

Lásd még: Nagy Imre újratemetése

[szerkesztés] Az 1956-os forradalom ismert személyiségei

• Angyal István
• Brusznyai Árpád
• Donáth Ferenc
• Dózsa László
• Erdei Ferenc
• Fónay Jenő
• Für Lajos
• Gérecz Attila
• Gimes Miklós
• Göncz Árpád
• Háy Gyula
• Jánosi Ferenc
• Kecskési Tollas Tibor
• Király Béla
• Kopácsi Sándor
• Krassó György
• Mansfeld Péter
• Mesz János
• Mécs Imre
• Molnár V. József
• Pálinkás-Pallavicini Antal
• Pongrátz Gergely
• Rácz Sándor
• Szabó János
• Szilágyi József
• Tóth Ilona
• Vásárhelyi Miklós
• Wittner Mária

[szerkesztés] Érdekességek

• Az Év Embere a Time magazin választása szerint 1956-ban „A magyar szabadságharcos” lett. A sors iróniája, hogy a következő évben a Time a magyar forradalmat leverő Nyikita Szergejevics Hruscsovot választotta az év emberének.
• A forradalom elfojtása után Alberto Moravia író azt a javaslatot tette a világ országainak, hogy azokat az utcákat, ahol szovjet nagykövetség van, mind kereszteljék át „a legyilkolt magyarok utcájának”.

[szerkesztés] Lásd még

• Pesti srác
• Széna tér (1956)
• Corvin köz
• Az 1956-os forradalom különleges pillanatai
• Romák az 1956-os forradalomban
• Becenevek az 1956-os forradalomban
• Melbourne-i vérfürdő
• Az 1956-os forradalom a művészetekben
• Az 1956-os forradalom esztergomi története
• Az Elismerés napja

[szerkesztés] Lábjegyzet

1. ^ ^{1,0 1,1} http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/tablazat/tabhalot.htm
2. ^ ^{2,0 2,1 2,2 2,3 2,4} Schmidt Mária: Forradalom, szabadságharc, polgárháború
3. ^ ^{3,0 3,1} Buda Ferenc: Jégzajlás, rügyfakadás, tűz (Látó, 2006. október)
4. ^ Az Írószövetség 1956. október 23-i kiáltványa (Megjelent az Irodalmi Újság 1956. október 23-i különszámában, valamint a Szabad Nép, 1956. október 23-i számában.)
5. ^ freedomfighter56.com 56-os történetek
6. ^ A magyar üggyel foglalkozó ENSZ-különbizottság jelentése (1957) II.A–II.C (19–20. old.) PDF
7. ^ Szakolczai Attila: Az egész ország forradalma
8. ^ ENSZ-jelentés II.C (20. old.) PDF
9. ^ ENSZ-jelentés II.C, II.N, IV.B, IV.C és XI.H (20., 31., 52., 71. és 152. old.) PDF
10. ^ ENSZ-jelentés II.F és X.I (22. és 153. old.) PDF
11. ^ Kádár János és Nagy Imre október 25-i rádióbeszéde
12. ^ ENSZ-jelentés II.F (22. old.) PDF
13. ^ Nagy Imre október 28-i rádióbeszéde
14. ^ ENSZ-jelentés II.F (23. old.) PDF
15. ^ Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza
16. ^ ENSZ-jelentés XII.D (183. old.) PDF
17. ^ 1956. október 30.
18. ^ 56 és az MTI
19. ^ Közy Horváth József: Mindszenty bíboros
20. ^ http://kispest.fidelitas.hu/56.htm A Magyar Nagylexikon Forradalom és szabadságharc 1956 című szócikke alapján
21. ^ Kósa Lajos előszava Filep Tibor: Debrecen 1956 című könyvéhez
22. ^ ENSZ-jelentés II.E és XI. (22. és 154. old.) PDF
23. ^ ^{23,0 23,1} Tischler János: A lengyel október és az 1956-os magyar forradalom kölcsönhatása
24. ^ Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1989
25. ^ Bennett Kovrig: A felszabadításteória csődje. A magyar '56 és a nagyhatalmak (Rubicon 1994/8)
26. ^ ENSZ-jelentés II.J (26–27. old.) PDF
27. ^ ENSZ-jelentés VIII.D (103. old.) PDF
28. ^ http://www.gondola.hu/cikkek/15288
29. ^ http://www.gondola.hu/cikkek/15287
30. ^ Kádár János rádióbeszéde, 1956. november 1.
31. ^ Huszár Tibor: Kádár János eltűnése
32. ^ http://www.gondola.hu/cikkek/15289
33. ^ Mindszenty József rádióbeszéde
34. ^ A Kádár-kormány felhívása, 1956. november 4.
35. ^ Bibó István kiáltványa, 1956. november 4.
36. ^ ENSZ-jelentés V.B és V.C (58–62. old.) PDF
37. ^ Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc
38. ^ Békés Csaba: Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?
39. ^ Szabó Miklós:A Szovjetunió története
40. ^ Tófalvi Zoltán: Az 1956-os magyar forradalom visszhangja Erdélyben
41. ^ [1]]
42. ^ ENSZ-jelentés II.N (30–32. old.) PDF

[szerkesztés] Bibliográfia

• Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar – Adalékok egy korszak történetéhez (München, 1982) ISBN 9633850096
• Bak M. János – Kozák Gyula – Litván György – Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Reform – Felkelés – Szabadságharc – Megtorlás. (Tankönyvkiadó, Budapest, 1991) ISBN 963 18 4254 2
• Bibó István: 1956 (Holnap kiadó, Budapest, 2003) ISBN 9633465672
• Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger...1956 (Népszava, Budapest, 1989) ISBN 9633229502
• Gosztonyi Péter: Az 1956-os forradalom számokban, Népszabadság, 1990. november 3.
• Halda Alíz: Magánügy (visszaemlékezés, Budapest, 2002) ISBN 963 9356 46 8
• Lipták Béla: 35 nap. (BBS-INFO Kft., Budapest, 2003) ISBN 9638628898
• Méray Tibor: 44 év után (Budapest, 2001) ISBN 973 8002 70 2
• Indro Montanelli: 1956 Budapest. A Corriera della Sera kiküldött tudósítója jelenti. (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből; Püski Kiadó, 1989) ISBN 9630264870
• Pongrátz Gergely: Corvin köz, 1956 (Chicago, 1982; Budapest, 1989, 1992) ISBN 963 400 952 2
• Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. (Korona Kiadó, Budapest, 2002) ISBN 936 9376 26 4
• Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. (Budapest, 2001) ISBN 963 00 8072 9
• Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések, 1956–1957 (Budapest, 2006) ISBN 963 96 1055 0

Idegen nyelven:

• Méray Tibor: Budapest (23 octobre 1956), Robert Laffont, Párizs, 1966, ISSN 0768 2891
• Mihaela Sitariu: Oaza de libertate. Timişoara, 30 octombrie 1956., 2004, ISBN 973 681 621 4

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Linkgyűjtemény 1956-ról
• 1956 eseménytörténete
• Az MTI 1956-os oldalai

Történeti kutatás:

• 1956-os Intézet
• A forradalom története
• Szakolczai Attila: Az egész ország forradalma
• 1956 lengyel és magyar eseményei
• A forradalom és a nemzetközi összefüggések
• „Vesztett illúziók” – Charles Gati könyve az 1956-os forradalomról

Cikkek:

• A Forgószél hadművelettel verték le az 56-os forradalmat (www.mult-kor.hu)
• A Mult-kor.hu e-folyóirata 56-ról (www.mult-kor.hu)
• A csehszlovák titkosszolgálat szerepe az 1956-os forradalomban (www.mult-kor.hu)
• A Securitatét meglepte az 1956-os forradalom (www.mult-kor.hu)
• Az 1956-os forradalom leverése a Nyílt Társadalom Archívumában (www.mult-kor.hu)

Visszaemlékezések:

• Személyes történetek a forradalomról
• Az események egy forradalmár szemszögéből
• Egy újságcikk a pusztításról

Dokumentumok:

• 1956-os röplapok és plakátok
• 1956 a Magyar Elektronikus Könyvtár dokumentumaiban – virtuális kiállítás korabeli képekkel, röplapokkal, újságokkal
• Népakarat – 1956
• Népszabadság – 1956
• Népszava – 1956
• Az 1956-os forradalom orosz dokumentumai az Alexandr Jakovlev „Nemzetközi alapitvány a demokráciáért” honlapján (orosz nyelven)
• 1956-os újságok címoldalai
• A nyílt társadalom archívuma az '56-os forradalomról

Hang:

• A Magyar Rádió 1956-os hangtára

Képek:

• Magyarország 1956 Flickr csoport
• 1956-os képek

50 éves megemlékezés:

• Az 50 éves évforduló honlapja
• A FigyelőNet összefoglalója '56-ról
• A SuperGamez online tudományos- és technikai újság összefoglalója. (videókkal)
• A Debreceni Városi Könyvtár virtuális kiállítása
• Gloria Victis – a nyugati magyarság internetes kiadványának ünnepi száma (PDF)
• A Népszabadság kronológiája (grafika/animáció flashben)
• Az [Origo] összeállítása
• 1956–2006: a forradalom 50 éve (www.mult-kor.hu)
• A Fidesz '56-os megemlékezése.
• Az 1956-os magyar forradalom 50-ik évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencia

Szépirodalmi ábrázolás:

• Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek” – 1956 az irodalom emlékezetében

Humor

• „Megszállottan mosolyogni”. 1956 és a humor (ingyenes regisztráció szükséges)

Érdekességek

• Egy elhallgatott zenekar – az '56-sokból álló Philharmonia Hungarica története
• A forradalom zenekara

56 fegyverei

• 56 fegyverei: Az RPD golyószóró
• fegyverei: A PPS géppisztoly
• 56 fegyverei: A Sztálin harckocsi
• 56 fegyverei: Budapest utcáin főpróbáztak az új szovjet páncélosok – I. rész
• 56 fegyverei: Budapest utcáin főpróbáztak az új szovjet páncélosok – II. rész
• 56 fegyverei: A T-34 harckocsi I. rész
• 56 fegyverei: A T-34/85 harckocsi II. rész
• Népszabadság animáció a fegyverekről.