Pszeudo-Arisztotelész

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Pszeudo-Arisztotelész, Pseudo-Aristotelés, Pseudo-Aristoteles, az Arisztotelész neve alatt ránk hagyományozott, de más szerzőktől származó írások szerzőinek összefoglaló filológiai elnevezése.

A művek közt kiemelkedő helyet foglal el a „Peri koszmu" (A világról) című írás. Ezt korábbi filológusok a sztoikus iskolának, elsősorban Poszeidóniosz követőinek tulajdonították, de a későbbi kutatások bebizonyították, hogy a Plutarkhosz idejében élt ismeretlen szerző a peropatetikusok nézeteit vallotta, bár sokat merített a platonizmusból is. Az írás, Nagy Sándorhoz intézett bevezető ajánlás után világos tagolásban vázolja fel kozmológiáját, kozmofizikáját és teológiáját. A fő hangsúlyt a teremtő és mindenható istenség leírására helyezte. Az istenséget mint minden kozmikus történés felett trónolót mutatja be, ez a rész egyben a mű kompozíciós csúcspontja is, s ezt támasztja alá a mű végén elhelyezett, a legfenségesebb Zeuszhoz szóló himnusz is. A mű utóélete is jelentős: Apuleius latinra fordította, Sergius Resainensis a Kr. u. VI. században szírre dolgozta át. Hatása még a XI. században is érezhető volt.

Az ide tartozó művek közül említésre méltóak még a következőek: „Peri akusztón" (A hallható dolgokról), ennek szerzője egy, a lampszakoszi Sztratón hagyományait folytató peripatetikus tudós lehetett, más vélemények szerint a mű szerzője maga Sztratón. A mű tárgyalja a hang keletkezését, a hallás mechanizmusát, fontos adatokat közöl a korabeli zenéről és táncról.

A „Rhétoriké prosz Alexandron" (Az Alexandrosz számára írott retorika) című, szofista retorikai hagyományokat őrző mű szerzője egyesek szerint Anaximenész. A „Peri khrómatón" (A színekről) című írás a Kr. e. IV-III. században keletkezhetett, míg a „Problémata phűszika" (Természettudományi kérdések) című művet, amely színházzal és zenével kapcsolatos kérdéseket is tartalmaz, a Kr. e. III. század második felére datálják a kutatók. Ugyancsak Arisztotelész neve alatt vált ismertté a középkori keresztény és arab tudományban két újplatonikus írás, melyeknek nagy hatásuk volt a skolasztikára: „Theologia Aristotelis" (Arisztotelész teológiája) és „De causis" (Az okokról).