Ante Pavelić
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Ante Pavelić (Bradina, 1889. július 14. – Madrid, 1959. december 28.) a horvát usztasa mozgalom alapítója és vezetője, a II. világháború során a náci Németország által fenntartott Független Horvát Állam (NDH) vezére (poglavnik) volt, ezt követően pedig Juan Perón argentin elnök biztonsági tanácsadójaként szolgált.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Tanulmányok és szeparatista törekvések
A boszniai Bradinában, Szarajevótól 35 kilométerre délnyugatra született. Szintén Boszniában, Travnikban végezte elemi tanulmányait, aztán a horvátországi Senj jezsuita szemináriumába került. Jogot tanult a zágrábi egyetemen, majd ugyanitt ügyvédként helyezkedett el.
Fiatalon csatlakozott a nemzeti Horvát Jogok Pártjához (HSP), ami a horvát függetlenségért harcolt. 1908-ban, a párt felbomlása után Pavelić egy Josip Frank által vezetett (frankovci, azaz frankista) utódpárthoz csatlakozott, ami a „tiszta” Jogok Pártjának vallotta magát. 1919. március elsején a párt titkára lett. Pavelić saját bevallása szerint egy olyan szabad és független horvát államban hitt, amely „a horvát nép teljes etnikai és történelmi területét magában foglalja”.
[szerkesztés] Pavelić elképzelései, tervei
1918. december 1-jén megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia), melynek a szerb I. (Karagyorgyevics) Sándor lett az első uralkodója. Pavelić elképzelései szerint eggyel több ellensége lett Horvátországnak: a kommunizmus, a zsidók és a nemzetközi szabadkőművesség mellé a szerbiai kormány is felsorakozott.
Az új állam politikai életében a Horvát Köztársasági Parasztpárt (Stjepan Radić) és a Szerb Radikális Párt (Nikola Pasić) játszott főszerepet, amelyek homlokegyenest eltérő elképzelésekkel rendelkeztek: a szerbek centralizációban, a horvátok autonómiában gondolkodtak. 1920-tól a horvát parlamentben többségbe kerülő HKPP bojkottálta az országgyűlés működését egészen 1924-ig. A bojkott módot adott a szerbeknek arra, hogy erőszakkal vegyék át a hatalmat és érvényesítsék központosító szándékaikat. Végül 1925-ben kiegyezett a két párt, és koalíciós kormányt alakítottak. Az egyezségben foglaltak szerint a horvát párt nevét Horvát Parasztpártra változtatta, és elismerte a királyságot. A koalíciós kormány rövid életű volt: 1926-ban feloszlott. A helyzet elősegítette a nemzeti mozgalmak és a szélsőségek megerősödését.
1927-ben a HSP frankista frakciójának képviselőjeként Ante Pavelić Zágráb városi önkormányzatának tagja lett. Az országos választásokon Zágráb körzetében a horvát blokk 2 széket nyert a jugoszláv parlamentben, melyek egyike Pavelićé lett. Még ebben az évben a HSP frankista szekciójának alelnökévé választották.
[szerkesztés] Emigráció, az usztasa szervezet létrejötte
1928. július 20-án Radićot halálosan meglőtték a parlament épületében, és amikor augusztus 28-án meghalt, a bosnyák és horvát képviselők kivonultak az országgyűlésből, megtagadták a királyi hatalom elismerését és föderációt követeltek. Az állam összetartásának reményében I. Sándor 1929. január 6-án kihirdette a „királyi diktatúrát”, amelynek keretében feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártokat, ideiglenesen felfüggesztette a polgári jogokat, eltörölte az önkormányzatokat, és rendelkezéseket adott ki a kommunizmus terjesztése, a terrorizmus és a lázítás ellen. Hamarosan világossá vált, hogy a király intézkedései az egység megszilárdítása helyett csak növelték a megosztottságot. A horvátok Szerbia-ellenessége csak növekedett, a szerb politikai mozgalmak viszont felmorzsolódtak. Mindkét oldal képviselői közül sokan emigráltak, többek között maga Pavelić is, akit távollétében halálra ítéltek bolgár és macedón terroristák szerbellenes demonstrációiban való részvétele miatt.
Pavelić 1929 februárjában érkezett Bécsbe, ahol a Horvát Ifjúsági Mozgalom élére állt, és a Belső-Macedóniai Forradalmi Szervezet vezetője bemutatta őt Mussolininak. Ugyan 1931-ben véget ért a királyi diktatúra, a jugoszláv politikai élet továbbra is megosztott és zavaros maradt, a horvát elégedetlenség pedig egyre nőtt, amikor letartóztatták a HPP újabb vezetőjét. 1932-ben Pavelić elfogadta Mussolini ajánlatát, és Olaszországba tette át a székhelyét, ahol hozzálátott a Horvát Ifjúsági Mozgalom átszervezéséhez, aminek eredményeképpen megszületett a a militáns usztasa (ustaša = felkelés) függetlenségi mozgalom. Olaszországtól táborhelyeket, védelmet és pénzügyi támogatást kaptak, emellett a magyar kormány és később a náci Németország is támogatta őket. Hamarosan terrorcselekményeket kezdtek végrehajtani Jugoszláviában. Legnagyobb akciójuk az ún. Lika-felkelés volt Dalmáciában (ezután alakították meg egyik bázisukat Jankapusztán), illetve Sándor király megölése volt 1934. október 14-én Marseille-ben. Olaszországban a merénylet után letartóztatták az usztasa vezérkart, de kiadatásukat megtagadták, majd néhány hónap után szabadlábra helyezték őket.
[szerkesztés] A Független Horvát Állam
1939. augusztus 26-án a jugoszláv kormányzat korlátozott autonómiát biztosított a horvátoknak, és kiegyezett a HPP-vel (Sporazum, azaz Megértés). A háborúban semlegességre törekvő Jugoszláviára erős nyomás nehezedett Németország részéről, hogy csatlakozzon a Tengelyhatalmakhoz. A kormány végül 1941. március 24-én írta alá a csatlakozási dokumentumot, de a légierő ifjú tisztjei két nap múlva puccsot hajtottak végre, és egész Belgrádban náciellenes demonstrációk kezdődtek. A németek április 6-án bombázták a fővárost, majd megtámadták Jugoszláviát. Pavelić megragadta az alkalmat: Olaszországból rádión szólította fel a horvát katonákat a parancsmegtagadásra, a szerbek elleni harcra, hangsúlyozva, hogy „német és olasz szövetségeseinkkel vállvetve” kell harcolniuk. A németek április 10-én szállták meg Zágrábot, ahol az usztasák helyi vezetője, Pavelić helyettese, Slavko Kvaternik még aznap kikiáltotta a Független Horvátország (Nezavisna Drzava Hrvatska) megalakulását, ami Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát olvasztotta magába. Április 15-én, 12 év emigráció után Pavelić is visszatért.
A jugoszláv hadsereg összeroppant a túlerővel szemben, a kormány pedig Londonba emigrált. Április 18-án a haderő hivatalosan is kapitulált, a megszállók pedig elkezdték az ország felosztását, melynek keretében elismerték Horvátországot. Mussolini sürgetésére Németország elismerte Pavelićot Horvátország Vezérének (Poglavnik), aki szinte azonnal bejelentette, hogy kormányzatának fő célja egy „tiszta” Horvátország az „idegen elemek” eltüntetése árán történő létrehozása volt. Az usztasák faji-nemzetiségi alapon különböztették meg az embereket, de legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – szempontnak tartották a vallást (Pavelić is és a teljes usztasa kormány is római katolikus volt. Az NDH Száborában a képviselők 60%-a pap volt, köztük sok ferences rendi szerzetes). Érdekes módon a muszlim bosnyákok nem számítottak idegeneknek, az ortodox keresztény szerbek viszont igen.
[szerkesztés] Horvátország 1941–1945
Megkezdődött a szerbek, zsidók és cigányok elpusztítása. A horvát rohamosztagok a „tiszta” Horvátországot erőszakos térítéssel, deportálással és gyilkosságokkal kívánták megvalósítani. A szerbeket P (pravoslavac, azaz pravoszláv, tehát ortodox) betűs, a zsidókat Z (židov) betűs karszalag viselésére kényszerítették. Mészárlásra először 1941. április 27-én, a bosnyák Gudovac faluban került sor, majd a háború végéig változatlan intenzitással folytak a rengeteg áldozatot (férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket vegyesen) követelő tömeggyilkosságok. Az ortodox papság is célponttá vált: a térségben működő 577 pap közül 131-et öltek meg – részben az eszközök hiányából fakadó – rendkívüli kegyetlenséggel (szikláról lelökés, megkéselés, agyonlövés stb.). A zsidó, szerb és roma lakosság vallási alapú üldüztetését Alojzije Stepinac zágrábi érsek támogatta. Ezrek menekültek a viszonylag biztonságos Szerbiába. Az usztasák vérengzései gyakran a megszálló hadseregek számára is visszataszítóak voltak. Von Horstenau tábornok, Horvátország német erőinek parancsnoka írta egyik jelentésében, hogy „az usztasák dühöngő őrültekké váltak”. Sok olasz tiszt adott menedéket civileknek.
Pavelić Horvát Szabad Államának államformája hivatalosan királyság volt, melynek trónját II. Tomiszláv néven a léha spoletói herceg, III. Viktor Emánuel olasz király másod-unokatestvére nyerte el (viszonzásul az olasz támogatásért), ám sosem koronázták meg, és még országába sem látogatott el.
Az usztasákat a horvát katolikus egyház is támogatta (pl. Szarajevó érseke, Ivan Sarić), több – főleg bosnyák területen működő – klerikus, köztük sok ferences szerzetes a mozgalom tagja lett. Rómában járva a Poglavnik a Vatikánba is ellátogatott, ahol – bár Horvátországot hivatalosan nem ismerték el – jóindulatúan fogadták „térítő” munkássága miatt. (A folyamatosan Zágrábban tartózkodó pápai nuncius ugyanis mit sem tudott a kegyetlen mészárlásokról.) XII. Pius egyébként is kedvelte a horvátokat: Juraj Madjereć vezette a római San Girolamo kollégiumot, ami usztasák ezreit mentette meg a háború végén a biztos haláltól.
1941-ben a Adolf Hitler kétszer is fogadta Pavelićet, és beleegyezett, hogy a németek által közvetlenül igazgatott területekről horvátokat és szlovénokat telepítsen a szerbek helyére.
1941 szeptemberében megalakult az első usztasa koncentrációs tábor Jasenovacban, ami a 26 balkáni láger közül a legnagyobb volt. Itt mintegy 200000 embert végeztek ki rendkívül brutális módszerrel: jobb híján elvágták a torkukat (még gyilkolási versenyt is rendeztek a táborban, amelyen jól szerepeltek a láger ferences rendi őrei).
1942-re kikristályosodott az ellenállási mozgalom, ami hasonló kegyetlenséggel szedte áldozatait a németek, olaszok, horvátok és egyéb kollaboránsok körében. Ez ellen a Poglavnik a területen állomásozó németekhez hasonlóan könyörtelen megtorlást hirdetett, mindhiába. A partizánok az 1944. október 1-jén Jugoszláviába érkező Vörös Hadsereggel együtt felszabadították Belgrádot. A szovjetek Németország felé vették az irányt, így a Horvát Állam területének felszabadítása a partizánok és részben a nyugati szövetségesek feladata maradt. Rendkívül véres harcok kezdődtek. Az ellenállók 1945. április 6-án jutottak el Szarajevóba, mire az usztasa vezetők menekülni kezdtek. A jugoszláviai háború május 15-én ért véget. A világháború idején az ország korábbi népességének 11%-a, mintegy 1,7 millió fő halt meg, akik közül rengeteget (minimum 600 000 szerbet, 30 000 zsidót és 29 000 cigányt) az usztasák pusztítottak el.
[szerkesztés] A II. világháború után
Pavelić április 15-én menekült Ausztriába (Murau környékére), majd onnét Olaszországba, ahol Rómában bujdosott a katolikus egyház támogatásával. Bár a szövetségesek hiteles információkkal rendelkeztek hollétéről, nem fogták el a volt horvát diktátort. 1947. szeptember 12-én az amerikai kémelhárítás jelentésében az volt olvasható, hogy „Pavelić olyan magas kapcsolatokkal rendelkezik, és helyzete olyan kompromittáló a Vatikánra nézve, hogy bármilyen ellene elkövetett akció óriási csapás lenne az Egyháznak”. Ezt a veszélyt a pápai állam is felismerte, és 1948-ban Castel Gandolfóba telepítették a papnak álcázott usztasa vezért, majd sok horvát politikushoz hasonlóan Argentínába szállították. Buenos Airesben újjászervezte az emigráns usztasák mozgalmát (neve Hrvatska Drzavotvorna Stranka) és Juan Domingo Perón diktatorikus hatalmú elnök biztonsági tanácsadója lett.
Horvátországban Tito kommunista partizánjai vették át – a horvátoktól nem sokban különböző eszközökkel – a hatalmat. Az usztasákkal, németekkel és magyarokkal kollaborálók tízezreit végezték ki a legkegyetlenebb módszerekkel. 200 usztasabarát papot és apácát is kivégeztek, a zágrábi érseket pedig 16 évnyi szabadságvesztésre ítélték Pavelić támogatása miatt. A volt vezér hollétéről a jugoszláv titkosszolgálat 1957-ben szerzett tudomást, és április 9-én meg is próbálták gyilkolni, de csak súlyos sérüléseket okoztak neki. A megrendült egészségű Pavelić a biztonságosabb francói Spanyolországban telepedett le a támadás után. 1959. december 28-án halt meg Madridban. Holttestét addig őrzik a spanyol fővárosban, amíg nem engedélyezik Horvátországba szállítását.
Based on work by