Százéves háború

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A százéves háború modernkori megnevezése annak a 116 évig tartó konfliktussorozatnak, ami Anglia és Franciaország között zajlott 1337 és 1453 között. A történészek ezeket az eseményeket kényelmi szempontok miatt rendezték a "százéves háború" címszó alá. A háború nagyrészt Franciaországban zajlott, és noha visszatekintve legalább annyira tűnhet francia polgárháborúnak, mint egy nemzetközi konfliktusnak, Philippe de Vries francia történész véleménye szerint "a háború többé-kevésbé vidéki-regionális szinten zajlott". Fernand Braudel, idézve őt, hozzáteszi hogy "Anglia régióként vagy régiók csoportjaként cselekedett az angol-francia egységen belül", ami "egyaránt volt hadszíntér és hadizsákmány". (Braudel 1984 p. 353)

A háború a következő tényezők miatt volt jelentős esemény:

• az új fegyverek és taktikák bevezetése, amelyek felmorzsolták a nehézlovasság által dominált régi feudális hadseregek rendszerét;
• az első sorozott hadseregek Nyugat-Európában a Nyugatrómai Birodalom bukása óta;
• változások a nemesség és a parasztság szerepkörében;
• és általában véve kulcsfontosággú események a korai nemzetfejlődésben, és új monarchiák kialakulásában.

Gyakran a középkori hadviselés történetének egyik legfontosabb eseményeként tekintenek rá.

Tartalomjegyzék 1 Korábbi események: 911–1314 2 Közvetlen előzmények: 1314–1337 3 A háború kezdete: 1337–1360 4 Francia győzelmek V. Károly alatt: 1360–1400 5 A második békeidőszak: 1389–1415 6 Angol győzelmek V. Henrik alatt és őt követően: 1415–1429 7 A háború befejező szakasza: 1429–1453 8 Legfontosabb csaták 9 A százéves háború fontos szereplői

[szerkesztés] Korábbi események: 911–1314

A konfliktus hátterében az a 400 évvel ezelőtti esemény áll, amikor a frank Karoling uralkodó, Együgyű Károly 911-ben engedélyt adott Rollo vikingjeinek, hogy letelepedhessenek a királyságának azon részén, melyet Normandia néven ismerünk. A vikingekként is ismert normannok nagyjából másfél évszázaddal később, Hódító Vilmos, Normandia hercege vezetésével elfoglalták Angliát, az 1066-as normann hódítás során Hastingsnél legyőzték az angolszász vezetést, és mihelyt Vilmos elfoglalta az angol trónt, kiépítették az anglo-normann hatalmi struktúrát.

Normandiát és Angliát több mint másfél évszázadon át az anglo-normann elit uralta, 1216-ra azonban elvesztették birtokaikat a franciákkal szemben. A 14. századi angol nemesek többsége az anglo-normannok közeli leszármazottja volt, akik még mindig beszélték a francia nyelv egy bizonyos változatát, és emlékeztek azokra az időkre, amikor még nagyapáiké volt egész Normandia. A nemesség soha nem adta fel teljesen a gazdag Normandia visszahódításának álmát, amely ha sikerül, Angliát is nagyon gazdaggá tehette volna. A háború tehát egyaránt volt a hercegség visszaszerzésének "nemzeti" vágya, és a nemesség személyes óhaja, a meggazdagodás és presztízsnövekedés reményében.

[szerkesztés] Közvetlen előzmények: 1314–1337

A háborút közvetlenül kiváltó események a 14. század elején, Franciaországban kezdődtek, ahol a Capeting-dinasztia már több mint 320 éve uralkodott, és egyik fiúörökös a másik után vette át a trónt (a leghosszabb folyamatosan uralkodó dinasztia a középkori európai történelemben). 1314-ben, amikor a IV. Fülöp francia király, a Capeting-dinasztia tagja meghalt, három fiúörököst hagyott maga után: a későbbi X. Lajos francia királyt, V. Fülöpöt és IV. Károlyt. A legidősebb fiúörökös, X. Lajos, 1316-ban halt meg, és már csak halála után született meg fia, I. János, aki azonban még abban az évben meg is halt; lánya Johanna, pedig Fülöp, Evreux-i gróf-hoz ment feleségül. Hogy a trónhoz való jogát biztosítsa, V. Fülöp (IV. Fülöp másodszülött fia), kivásárolta Johanna trónkövetelési jogát (fölhasználva emellett a szóbeszédet, miszerint Johanna anyja házasságtöréséből, és nem X. Lajostól származik.). Amikor V. Fülöp meghalt 1322-ben, lányait "félretették" IV. Fülöp harmadik fiúörököse, IV. Károly javára.

1324-ben, IV. Károly és az angol király, II. Edward megvívta egymással a rövid Saint-Sardos-i háború-t Gascogne-ban. A háború fő momentuma a Garonne folyó menti La Réole angol erőd rövid ostroma volt. A Woodstock -i Edmund, az első Kent-i earl vezette angol erők a francia ágyúk több mint egy hónapos tüze és a beígért, de soha meg nem érkezett erősítés miatt megadásra kényszerültek. A háború Anglia számára totális kudarccal végződött, és csak Bordeaux és egy keskeny partmenti sáv maradt angol kézen. Ettől kezdve az elvesztett területek visszaszerzése vált az angol diplomácia fő törekvésévé. A háború további hatása volt, hogy felélénkítette II. Edwardnak az Aquitaine-i angol lordok körében meglévő ellenzékét, akik közül sokan Lord Wigmore szimpatizánsaivá váltak, aki később betört Angliába és megfosztotta trónjától II. Edwardot.

IV. Károly, Franciaország és Navarra királya, IV. Fülöp legkisebb fia 1328-ban meghalt, csak női utódokat hagyott maga után, és halála után született gyermeke is lány lett. A Kapeting- dinasztia férfi-ága ezzel kihalt, és megkezdődött a trónviszály a francia korona birtoklásáért.

Eközben IV. Károly Angliában élő testvére Izabella, II. Edward király felesége lemondatta gyengekezű férjét tizenéves fiuk, III. Edward javára, a hajdani király halálával pedig a hatalom tényleges birtokosává vált (Fogságban halt meg 1327-ben máig nem tisztázott körülmények közepette). A fiatal III. Edward, a francia IV. Károly unokaöccse a halott király legközelebbi férfi rokona volt, és az idő szerint az egyetlen élő leszármazottja IV. (Igazságos) Fülöp francia királynak és a Kapeting-dinasztiának. A feudális jog angol értelmezése szerint ezért a francia trón III. Edwardot illette meg.

A francia nemesség azonban nem akart idegen uralkodót, különösen nem egy angol királyt. A francia nemesség azt állította, hogy a trónöröklés csak megszakítatlan férfiágon történhet, és nem szállhat egy király lányáról (Izabella) annak fiára (Edward) (Ezt az elvet később, 1356-tól, "száli törvények"-ként idézik). A francia nemesség ezért kijelentette, hogy a trón jogszerű várományosa VI.(Valois) Fülöp, III. Fülöp öccsén, Valois Károly-on keresztül. Adva volt a lehetőség mind Edward, mind Fülöp számára, hogy jogszerű és bizonyos csoportok által támogatott uralkodója lehessen Franciaországnak.

Navarrai Johanna, X.Lajos lánya (vagy legalábbis Lajos feleségének lánya), szintén jogot formálhatott volna a trónra, de nem álltak mögötte támogatók. Navarrában megszokott dolog volt a női trónöröklés, és már nem rendelkezett a hagyományos "száli" akadályokkal.

Eközben továbbra is angol irányítás alatt állt Gasconge, ami a mai délnyugat Franciaországot jelentette az Atlanti-partok mentén. Ez a terület még az anglo-normann királyok által hátrahagyott, egykor sokkal nagyobb francia területekből maradt. Gascogne kereskedelmi szempontból is fontos volt sóbányászata és bortermelése miatt, ami nagyon jól jövedelmezett az angol nemesség számára. Gascogne egy különálló hűbérbirtok volt, inkább a francia korona birtoka, semmint az angolé; ám a terület hűbéresküje mégsem volt egyszerű kérdés. VI. Fülöp el akarta ismertetni magát Edwarddal, Edward viszont vissza akarta szerezni az apja által elvesztett területeket. Az 1329-ben megkötött kompromisszumos "hűbéreskü"-vel senki nem volt elégedett, de 1331-ben súlyos belpolitikai problémák miatt Edward elismerte Fülöpöt Franciaország uralkodójának és feladta a francia trón iránti igényét, ezért cserében Anglia megtarthatta Gasconge-t. 1332-ben Johanna, X. Lajos lánya fiúgyermeknek adott életet, a jövendőbeli navarrai II. Károly-nak. III. Edward immáron nem volt többé IV. Fülöp fiúörököse a primogenitúra jogán; noha IV. Fülöp közeli leszármazottjaként továbbra is örököse maradt.

1333-ban III. Edward háborút kezdett II. Dávid királlyal, aki a franciák szövetségese volt az "angolellenes szövetség" keretein belül, és megkezdődött második skót függetlenségi háború. Fülöp úgy gondolta, hogy itt a kínálkozó alkalom Gascogne visszaszerzésére, mialatt Anglia figyelme otthoni ügyekre korlátozódik. A háború azonban Anglia gyors sikerét hozta, Dávid skót királynak pedig Franciaországba kellett menekülnie, miután III. Edward és Edward Balliol 1333 júliusában a Halidon Hill-i csatában legyőzték.

1336-ban Fülöp hadjáratot tervezett, melynek célja Dávid visszahelyezése a skót trónra, illetve Gascogne megszerzése volt. Nyílt ellenségeskedés robbant ki, amint francia hajók hozzákezdtek a part menti települések feldúlásához az La Manche-csatorna mentén és 1337-ben Fülöp visszavette a Gascogne-i hűbérbirtokot, hivatkozva a feudális jogrendre és kijelentve, hogy Edward megszegte esküjét (ami bűn volt), mivel nem törődött urának szükségleteivel és követeléséivel. III. Edward erre azzal válaszolt, hogy valójában ő a francia trón igazi örököse, és 1337-ben, Mindenszentek napján Henry Burghersh, Lincoln püspöke megérkezett Párizs-ba az angol uralkodó ellenállási üzenetével. A háború elkezdődött.

[szerkesztés] A háború kezdete: 1337–1360

Tartalmazó szócikk: Százéves háború (1337-1360)

A háború nagyjából négy szakaszra bontható: az angol sikerek időszaka III. Edward idején 1337 és 1360 között; majd a 1360-tól 1400-ig tartó szakasz, amikor a franciák majdnem kiűzték az angolokat; az 1400 és 1429 közötti nagy angol győzelmek időszakára V. Henrik uralkodása alatt; és végül egy 1429-től 1453-ig tartó szakaszra, melyben Franciaország egyesült a Valois királyok irányítása alatt. A háború kezdetekor Franciaország lakossága 14 millió fő volt, és általános nézet volt, hogy a franciák rendelkeznek a legnagyobb létszámú, és legjobban kiképzett lovagsereggel Európában. Anglia lakossága ebben az időben mindössze 2 millió főt tett ki.

A háború első éveiben III. Edward szövetkezett a németalföldi nemesekkel és Flandria polgáraival, de két eredménytelen hadjárat után, 1340-ben a szövetség szétesett. A német hercegeknek nyújtott támogatások, és a hadsereg külföldi fenntartásának költségei fizetésképtelenné tette az angol kormányt, hatalmas károkat okozva ezzel III. Edward tekintélyében. A franciák egy ideig fölényben voltak a tengeren, és számos part menti angol várost kifosztottak. De 1340-ben, miközben az angol hadsereg partraszállását kívánták megakadályozni, a francia flotta majdnem teljesen megsemmisült a sluys-i csatában. A háború további részében a la Manche-csatorna végig angol kézen maradt, megakadályozva ezzel egy esetleges francia partraszállást.

1341-ben megkezdődött Bretagne-i Hercegség birtoklásáért vívott breton örökösödési háború, melyben Edward Montfort-i János-t, Fülöp pedig Blois-i Károly-t támogatta, akik közül eleinte az utóbbi volt sikeres. A következő években tulajdonképpen adok-kapok harc folyt Bretagne-ban, ahol pl. Vannes városa jónéhányszor gazdát cserélt, és hasonló jellegű hadjáratokra került sor Gascogne-ban is.

1346 júliusában Edvárd egy jelentős partraszállást hajtott végre a csatornán keresztül, melynek során a normandiai Cotentin-félszigeten kötött ki, majd katonái élén tovább menetelt Normandiába. Fülöp egy nagy hadsereget gyűjtött össze, hogy szembeszálljon vele, mire Edvárd a terület megszerzése és megtartása helyett úgy döntött, hogy északnak tart Németalföld felé, végigfosztogatva, ami útjába kerül. Látva, hogy nem tudja elkerülni a Fülöppel való ütközetet, Edvárd csatarendbe állította seregeit, majd kivárta, hogy Fülöp serege utolérje, és megkezdődött a híres Crécyi csata. A sokkal nagyobb francia sereg több hullámban támadta meg az angolok kiválóan képzett, angol hosszúíjjal felszerelt angol és wales-i íjászait, akik minden újabb hullámot visszavertek, súlyos veszteségeket okozva a franciáknak, mígnem a franciák hatalmas vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni.

Edward ellenállás nélkül haladt észak felé és megostromolta, majd bevette a partmenti Calais városát a La Manche-csatorna mentén 1347-ben. Egy Skócia elleni angol győzelem folyamán (Neville's Cross-i csata) elfogták II. David skót királyt, ami nagyban csökkentette a Skócia felőli veszélyt.

1348-ban a fekete halál söpört végig Európán, és ez mind Anglia, mind Franciaország számára súlyos következményekkel járt. Ez megakadályozta Angliát abban, hogy bármilyen nagyobb méretű offenzívát indítson vagy támogasson. Franciaországban 1350-ben VI. Fülöp meghalt és fia, II. (Jó) János vette át a trónt.

A harcok szórványosan folytatódtak Bretagne-ban, a lovagiasság olyan próbatételeivel, mint a Harmincak csatája 1351-ben, amikor is 30 francia lovag Chateau Josselin-ből kihívott és legyőzött 30 angol lovagot. A hagyománynak megfelelően a franciák váltságdíjat követeltek számos legyőzött angol lovagért, mint pl. Robert Knolles és Hugh Calveley esetében, akik később több sikerrel vették fel a harcot Franciaországgal.

Amikor a pestisjárvány elmúlt és Anglia valamelyest talpra állt pénzügyileg, Edward király fia, Edward, a Fekete Herceg, lerohanta Franciaországot Gascogne-ból 1356-ban, és hatalmas győzelmet aratott a poitiers-i csatában, ahol az angol íjászok megismételték a Crecy-nél már jól bevált taktikát, továbbá a Gascon nemes Captal de Buch oldalba támadta és elfogta az új Valois-házi királyt, II. Jánost, és számos más francia nemest. János tűzszünetet kötött Edwarddal, ám távollétében a kormányzat kezdett összeomlani. János váltságdíját 2 millió écu-ben állapították meg, de János ennél magát többre tartotta, és ragaszkodott hozzá, hogy legalább 4 milliót kérjenek.

Később az év folyamán (1356) aláírták a második londoni egyezményt, amely garantálta a 4 millió écu-s váltságdíj kifizetését azáltal, hogy a Valois-család számos tagja Londonba utazott, ahol megadták magukat, hogy túszként tartsák őket fogva, míg János visszatért Franciaországba, hogy előteremtse a váltságdíjat. Az egyezmény részeként Anglia birtokába került Aquitania, egy nagy partmenti terület Délnyugat-Franciaországban, beleértve Poitiers-t és Bordeaux-t is. Királyi foglyokként szabadon járhattak-kelhettek, így amint János visszautazott, a túszok is gyorsan visszaszöktek Franciaországba. János, aki "Jó" és lovagias volt, elborzadt azon hogy szavaszegő lett, majd becsületét elveszettnek érezvén visszatért Angliába és feladta magát az angoloknak. Végül rabságban halt meg Angliában 1364-ben, de tiszteletére nagy lovagi ünnepélyt rendeztek, mert az angolok közül is sokan elismerően tekintettek tettére.

1358-ban Franciaországban kitört a Jacquerie parasztfelkelés. A felkelés okaiként főként a vidéki lakosság háború alatt elszenvedett nélkülözéseit, és a helyi nemesség elleni ellenszenvet említhetjük. A Guillaume Kale (esetleg Carle, vagy Cale) vezette parasztokhoz csatlakoztak más falvak lakosai is, és Beauvais térségében, (Párizs-tól északra), atrocitásokat követtek el a nemesség ellen és leromboltak jónéhány várat (châteaux) a környéken. A felkelőket még azévben (nyárra) leverték, a lázadást pedig keményen megtorolták.

Edward ekkor megtámadta Franciaországot, azt remélvén, hogy az elégedetlenségből előnyt kovácsolhat és megkaparinthatja a trónt, és bár nem állt francia hadsereg az útjában, nem tudta bevenni sem Párizs-t, sem Rheims-t, így a dauphin a helyén maradt (a későbbi francia V. Károly). Ezután megkötötték a Brétigny-i egyezmény-t, amelyet 1360-ban írtak alá. A szerződésben lemondott a francia trónról, de ezért komoly területeket kapott Aquitaine-ban, és Calais-t is megtarthatta. Valójában Edward soha nem mondott le a francia trónról, Károly pedig rögtön hozzálátott az angol hódítások visszaszerzéséhez, amint trónra került.

Anglia továbbá úgykerült ki a háborúból, hogy Franciaország vazallus államinak felét a szövetségeseként tudhatta, ami nyíltan reprezentálta az egyesült Anglia előnyét, a vazallus-államokat lazán összetartó Francia Királysággal szemben.

[szerkesztés] Francia győzelmek V. Károly alatt: 1360–1400

V. Károly uralkodása alatt az angolok folyamatosan visszaszorultak. Noha igényjogosultjuk, V. Breton János, legyőzte és megölte Blois Károlyt az Auray-i csatában, János és örökösei végül kibékültek a francia királyokkal. A breton parancsnok, Bertrand du Guesclin, aki átállt V. Károly oldalára, és egyik legsikeresebb hadvezére lett.

Nagyjából ebben az időben, a Spanyolország ellen vívott háború foglalta le a Fekete Herceget 1366-tól. Kegyetlen Pedro lányai, Constance és Isabella a Fekete Herceg testvéreihez (Gaunt-i János és Langley-i Edmund) mentek feleségül, összekötvén a két királyi házat. Ám II. Kasztíliai Henrik lemondatta őket 1370-ben Du Guesclin támogatásával, és háborút kezdett Anglia és Portugália ellen.

Újév előtt kevéssel 1370-ben, az angol Poitou-i senechalt, John Chandos-t, megölték a Château Lussac-i hídnál. E parancsnok elvesztése súlyos csapást jelentett az angolok számára. Captal de Buch-ot szintén elfogták, majd V. Károly tömlöcbe vettette, akinek cselekedeteit - akárcsak az angolokét - nem korlátozta az idejétmúlt lovagi eszme. Du Guesclin óvatos hadjáratot folytatott, melynek során kerülte az angol főerőket, de egyik várost a másik után foglalta el, beleértve Poitiers-t 1372-ben és Bergerac-t 1377-ben, mígnem 1380-ban meghalt. Du Guesclin, aki Froissart szerint, azt tanácsolta a francia királynak, hogy ne ütközzön meg az angolokkal a harcmezőn, sikeresen művelte ezt a fábiánus taktikát, noha mindössze két fontosabb csatában harcolt, a bretagne-i Auray-ben, 1364-ben, és a spanyolországi Najera, 1367-ben, és mindkétszer a vesztes oldalon, minek következtében mindkétszer elfogták.

Az angol válasz Du Guesclin tevékenységére a Chevauchees nevű romboló jellegű expedíció-sorozat megindítása volt. De Du Guesclin nem hagyta emiatt elvonni erőit, és így el tudta érni céljait. Az angolok 1372-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek tengeri ütközetben a kasztíliai-francia flottától La Rochelle-nél, ami szintén fontos tényezőként szerepel, hiszen ezáltal nehéz helyzetbe került az angol tengeri kereskedelem, és utánpótlás.

1376-ban meghalt a Fekete Herceg, majd 1377-ben III. Edward is, akit a fiatalkorú II. Richárd követetett a trónon. Az angolok nem próbálták érvényesíteni a francia trónnal kapcsolatos jogukat, míg Henry Bolingbroke (IV. Henrik) (Richárd unokatestvére) személyében új királya nem lett az országnak, aki lemondatta Richárdot, s ezzel a Lanchester-ház vette át az ország irányítását.

Bertrand Du Guesclin taktikai reformjai és a La Rochelle-i győzelem ellenére, van két tényező ami ezeknél fontosabb, s mindkettő az angol belügyekkel kapcsolatos.

• A Fekete Herceg (aki legtöbb tekintetben jóval felülmúlta Bertrand Du Guesclin-t, a korabeli hadviseléshez képest számos reformelképzelést valósított meg, és ő volt Aquitaine védelmének főparancsnoka) mindössze két évig vívott hadat Bölcs Károly Franciaországa ellen, mielőtt visszahívták volna; részben betegsége, részben brutalitása (erről különösen Limoges ostrománál tett tanúbizonyságot 1370-ben), részben pedig amiatt, hogy a herceg pénzügyi gondjai Angliát komoly adósságba sodorták. A Fekete Herceg korai eltávozásával Bertrand Du Guesclin nem volt komoly ellenfele Aquitaine-ban. III. Edward pedig túl öreg volt már ahhoz, hogy személyesen vezessen hadat Bertrand ellen.
• A Fekete Herceg, és III. Edward hellyett harcoló parancsnokokat hamar más ügyek terelték el a francia területekről: Gaunt-i Jánost jobban érdekelte a kasztíliai korona megszerzése, mint Aquitaine és Calais védelme, továbbá II. Richárdot sem volt érdekelt a háborúban, így a helyszíni angol parancsnokok sem voltak kellően motiváltak.

[szerkesztés] A második békeidőszak: 1389–1415

Már IV. Henrik angol király is tervezett hadjáratot Franciaországban, uralkodásának rövid ideje alatt azonban nem tudta ezt megvalósítani. Eközben VI. Károly francia királyon elhatalmasodott az elmebetegség, és nyílt konfliktus bontakozott ki unokatesvére, Burgundia-i János, és testvére Orléans-i Lajos között a hatalomért. Miután Lajos orgyilkosság áldozata lett, az Armagnac család vette át a Jánossal szembeni ellenzék szerepét. 1410-re már mindkét oldal az angol erők segítségét kérte a kialakuló polgárháborúban.

[szerkesztés] Angol győzelmek V. Henrik alatt és őt követően: 1415–1429

Az új angol uralkodó, V. Henrik elutasította az Armagnac-család 1414-es ajánlatát, amely visszaállította volna az 1369-es határokat a támogatásért cserébe, mivel a II. Henrik idején angol kézen lévő teljes terület átadását követelte feltételként. 1415 augusztusában partaszállt Harfleur-nél Normandiában, és elfoglalta a várost. Bár szívesen vonult volna Párizs alá egyből, mégis egy fosztogató hadjárat megszervezése mellett döntött Észak-Franciaországon át az angolok által megszállt Calais-ig. A Crécy-i hadjárathoz sokban hasonlító módon, folyamatos taktikai lépéshátrányban, és utánpótláshiánnyal küzködve kellett megtennie az utat, és ki kellett állnia a sokkalta nagyobb francia hadsereg ellen az Azincourt-i csatában a Somme folyótól északra. Minden nehézség és valószínűség ellenére majdnem teljes győzelmet aratott, katasztrofális francia vereség mellett, ráadásul a csatában jónéhány Armagnac vezető is odaveszett.

Henrik elfoglalta Normandia nagy részét, beleértve Caent 1417-ben és Rouent on 1419. január 19.-én, miáltal Normandia két évszázad elteltével ismét angol fennhatóság alá került. Hivatalos szövetséget kötött a Burgund Hercegséggel, akik elfoglalták Párizst, miután meggyilkolták Rettenthetetlen János herceget 1419-ben. 1420-ban, Henrik találkozott az őrült VI. Károllyal, aki aláírta a Troyes-i egyezményt, miáltal Henrik jogot formált Károly lányának, Katalinnak a kezére, és arra hogy utódjuk a francia trón örököse lesz. A dauphint, a későbbi VII. Károlyt megfosztották örökösödési jogától. Henrik hivatalosan is bevonult Párizsba még az év folyamán és az egyezményt ratifikálta az états généraux (korabeli francia rendi gyűlés).

Henrik folytatta hadjáratát Franciaországban, de 1422-ben Meaux-nél elhunyt. Hamarosan Károly is követte. Mikor ez bekövetkezett, Henrik ifjúkorú fiát, VI. Henriket immár Anglia és Franciaország királyává koronázták, de az Armagnac család hű maradt Károly fiaihoz, és folytatták a háborút Franciaország középső részén.

Az angolok győzelmek sorozata 1429-ig tartott. Ebben az évben a francia-skót sereg bekerített egy utánpótlást szállító szekérkonvojt, melyet John Fastolf vezetett. A zömében heringgel megrakott kocsikat az íjászok számára mozgó fedezékként használva sikeresen visszaverte a sokkal nagyobb sereg támadását. A heringek csatájaként ismertté vált összetűzés volt az angolok utolsó győzelmeinek egyike, melyet a kíváló íjászcsapataikra támaszkodva nyertek meg. Azonban még ebben az évben feltűnt a színen Franciaország megváltója Jeanne d’Arc, egy lorraine-i parasztlány személyében.

[szerkesztés] A háború befejező szakasza: 1429–1453

1424-re VI. Henrik nagybátyjai között vita alakult ki a gyermekkirály fölötti gyámság kérdésében. Egyikük, Humphrey, Gloucester hercege feleségül vette Jacqueline-t, Hainaut grófnőjét, és megtámadta Hollandiát, hogy visszaszerezze felesége egykori birtokait, miáltal közvetlen összetűzésbe keveredett III. Fülöp burgundi herceggel.

1428-ra az angolok felkészültek a további hadviselésre, és ostrom alá vették Orléans városát. Haderejük nem volt elegendő a város teljes körbezárásához, de a környéken álló nagyobb francia erők nem avatkoztak be a harcba. 1429-ben Jeanne d’Arc meggyőzte a dauphint, hogy engedélyezze részvételét az angolok elleni csatában, mondván, látomása volt, amelyben Isten az angolok kiűzésére utasította őt. Az általa fellelkesített francia csapatok megtámadták az angol erődítményeket, így az angoloknak fel kellett hagyniuk az ostrommal. Még így is jó néhány erősséget elveszítettek a Loire folyó mentén. Nem sokkal ezután egy 8000 fős, nehézlovasokkal is megerősített francia sereg áttörte az angol íjászok falát Patay-nél legyőzve a John Fastolf és John Talbot, Shrewsbury első earlje által vezetett 3000 főnyi angol sereget. Ez volt a háború első komoly szárazföldi francia győzelme, amely megnyitotta a dauphin számára az utat Reims felé, ahol VII. Károlyként francia királlyá koronázták.

1430-ban Jeanne-t elfogták a burgundiak, majd kiadták az angoloknak, akik máglyahalálra ítélték, mint boszorkányt. A francia előrenyomulás ekkor megtorpant, és tárgyalásokba kezdtek. Ám 1435-ben a III. Fülöp Burgundiája átállt a franciák oldalára az Arras-i egyezmény megkötésével, melyben visszajuttatták Párizst a francia királynak. A burgundiak hűségében továbbra sem lehetett bízni, ám számukra most a Németalföldön való terjeszkedés vált elsődleges céllá, a francia ügyekre így nem maradt elég erejük. Továbbá a hosszas fegyverszünetekkel, melyek a háborút jellemezték, Károly időt nyert hadserege és kormánya átszervezéséhez: lecserélte a régi bandériumokat egy korszerűbb, hivatásos hadseregre, amely kamatoztatni is tudta számbeli fölényét, és megkezdte a központosított francia állam szervezését.

[szerkesztés] Legfontosabb csaták

• 1340. június 24.: a Sluys–i csata; III. Edward Flandria partjainál megverte VI. Fülöp francia és genovai hajókból álló flottáját és megszerezte a La Manche-csatorna feletti ellenőrzést.
• 1346. augusztus 26.: a crécyi csata; Az angol íjászok Abbeville-nél legyőzték a francia lovasságot.
• 1346-1347: Calais ostroma
• 1351: A harmincak harca; Beaumanoir harminc francia lovagja a Josselin-kastélynál kihívta és legyőzte Pembroke és Brambaugh harminc angol lovagját.
• 1356. szeptember 16. : a Poitiers-i csata; Edward, a Fekete herceg elfogta II. János francia királyt. Franciaországban kitört a zűrzavar.
• 1364. szeptember 29.: az Auray-i csata; a breton örökösödési háború vége .
• 1415. október 25.: az Agincourt-i csata Az V. Henrik vezette angol íjászok legyőzték a Charles d'Albert által vezetett francia sereget.
• 1418. július 31. ? - 1419. január 19.: Rouen ostroma; V. Henrik megvetette a lábát Normandiában.
• 1421. március 22.: a Bauge-i csata; VII. Károly francia és skót erői Earl of Buchan vezetésével legyőzték V. Henrik Duke of Clarence által vezetett seregét.
• 1423. július 31.: a Cravant-i csata; A francia hadsereg vereséget szenvedett Cravantnál a Yonne folyó partján.
• 1424. augusztus 17.: a Vernuil-i csata; Döntő vereség a skót erőkre.
• 1428. október 12. - 1429. május 8. az Orléans-i csata; Az angol sereg Earl of Salisbury, Earl of Suffolk, és Talbot (Earl of Shrewsbury) vezetésével megostromolta Orleans-t, de az angol csapatokat elüldözték, miután Jeanne d’Arc vezetésével megérkezett a felmentő sereg a városba.
• 1429. július 17.: a Patay-i csata; A francia sereg La Hire, Richemont, Jeanne d’Arc és mások vezetésével keresztültörte a Lord Talbot által vezetett angol íjászok vonalát, majd üldözőbe vették és felszámolták az angol hadsereg többi részét. Körülbelül a sereg fele (2200 fő) fogságba esett vagy meghalt. Earl of Shrewsbury-t (Talbot) és Hungerfordot foglyul ejtették.

• 1435 a Gerbevoy-i csata; La Hire legyőzi az angol erőket.
• 1450. április 15. a Formigny-i csata; Count of Clermont és Earl of Richmond ágyúkkal áttörik az íjászok vonalát és legyőzik a Kyriell által vezetett angolokat.
• 1453. július 17. a Castillon-i csata; A Valois-k ágyúk segítségével legyőzik a Lancaster-pártiakat és véget ér a százéves háború. A 80 éves Talbotot megölik, amikor megpróbálja szétszéledt seregét összegyűjteni.

[szerkesztés] A százéves háború fontos szereplői

Anglia

III. Edward	1327–1377	II. Edward fia
II. Richárd	1377–1399	III. Edward unokája
IV. Henrik	1399–1413	III. Edward unokája
V. Henrik	1413–1422	IV. Henrik fia
VI. Henrik	1422–1461	V. Henrik fia
Edward, a Fekete herceg	1330–1376	III. Edward fia
John Talbot, Earl of Shrewsbury		Lovag
Sir John Fastolf		Lovag

Franciaország

VI. (Szerencsés) Fülöp	1328–1350
II. (Jó) János	1350–1364
V. (Bölcs) Károly	1364–1380
VI. (Őrült) Károly	1380–1422
I. (Anjou) Lajos	1380–1382	VI Károly régense
VII. (Győzedelmes) Károly	1422–1461
Jeanne d'Arc	1412–1431
Jean de Dunois	1403–1468	Jean d'Orléans
Gilles de Rais	1404–1440
Bertrand du Guesclin	1320–1380
Jean Bureau
La Hire	1390-1443